Embereket toloncolnak ki a vonatból. Kilenc rendőr figyeli feszülten a történéseket, ketten rögtön a vagonok mellől irányítják tovább a kalandorokat. Arra tessék menni, mondják hangosan, az irányt is mutatják, másképp meg sem értenék az utasok.
Az apa az állomáson várakozik. Ezzel a járattal utazik majd tovább, az egészet az első sorból követi végig. Ugyanolyan emberek, mint ő. Férfiak és nők, fiatalok és idősek. Takarókba bugyolált csecsemőkkel a kezükben ugranak le a vágány mellé, az aszfaltot bámulják. Mennek előre, nem tudják, merre, az Isten sem tudja, de talán még a rendőrök sem. Reménytelen tekintetek mögé burkolózva nyelvet tépő hangokat adnak ki magukból. Hallgass el, ordibál a biztos, el is hallgat, csak a hangvétel elég ahhoz, hogy síri csönd legyen. Félnek. Rettegnek. Arcukon kilátástalanság tükröződik, kételyek merülnek fel bennük, vajon nem lett volna-e jobb otthon maradni? Nem, ez meg sem fordulhat a fejükben, egyáltalán hogy jut ilyen eszembe, gondolja az apa, az életükért harcolnak, tudom. Fél éve beszéltem a sorstársaikkal, ők mondták, mi a helyzet. Mi is mentünk sokan tizenöt éve, válaszoltam nekik, az nem olyan, előttem vágták el a lányom torkát, miután megerőszakolták. Nehéz versenyre kelni ezekkel az élettapasztalatokkal. Legalább tízszer annyian szállnak le a vonatról, ahányan a rendőrök vannak. Csak egy újabb váratlan fordulat a kilátástalan jövőben, éppen ezért már nem is annyira váratlan. Mind eltűnnek, valószínűleg soha többé nem látja őket az apa.
Takarítónők jönnek, gyors szökkenéssel a vagon ülései közt teremnek. Letisztíjjuk ezt a moslékot itt-e, osztan gyühetnek, dobják oda a többi várakozó elé. Moslék. Emberi izzadság, a székekhez tapadt bőrök melegsége, minden utasnál ugyanaz. Egy használt ablakmosó műanyag üvegéből vegyszert spriccelnek szét a vonaton. A szűk folyosóra, az ülőhelyek közé és fel a csomagtartóba. Lemossák a szutykot, friss levegőt engednek be, szépen lassan kitisztul minden, amennyire csak tud. Csak a történetek maradnak itt, ebben a ki tudja mekkora téglatestnyi térben, a ki tudja meddig jutó emberek szótlan tapasztalatai. Ehun-e, má’ kész is van, várjonak pár percet, osztan indulhatnak, förtelmes arccal távoznak a takarítók, piszkosabbak, mint a kitoloncoltak voltak, mégis ők takarítják el a náluk tisztábbak moslékát.
Undorodó népség cipeli fel poggyászait a vonatra, ugyanoda ülnek, ahol a kalandorok társalogtak hosszú kilométereken keresztül. Büdös kémiai anyagok szagát érzik, egy szót sem szólnak, ez jobb, mint a fülledt levegő. Az apa is felszáll, meg sem nézi, hol foglal helyet, csak messze legyen a többiektől, ettől a csürhe, infantilis népségtől. Bánja, hogy köze van hozzájuk, hogy ők veszik el tőle az éltető oxigént, bárcsak máshova születtem volna. Elhelyezkedik, táskáját feldobja a tartóba, leveti a cipőjét, rá is hosszú út vár. Útlevél-ellenőrzés, minden rendben, az apa kibámul az ablakon, a rendőrök még várnak. Kiadták nekik az ukázt, látniuk kell az indulást, gondolja, hát akkor meg gyerünk már, és erősen belerúg az előtte lévő támlába. Cumisüveg pottyan le a földre, hangosan csattan, mindenki hátranéz. Az apa kezébe veszi, forgatja, valaki itt hagyta, a fenébe is, mi van, ha szükségük lesz rá? Az ajtók záródnak, a vonat lassan indul, az apa rohan kifelé, int a rendőröknek. Távolodik tőlük, hevesen mutogat, nem látják, mi van?! A rendőrök röhögnek, vicsorogva hahotáznak, mint a fakutyák, aztán hátat fordítanak, és eltűnnek, mint a kalandorok. A vonat már robog, az apa összegörnyed, hangtalanul tombol magában. Siet a helyére, lenyitja az ablakot, és egy utolsó pillantás után kidobja a kezéből a tárgyat. Hátha visszajönnek érte. A vonat szüntelenül viharzik tovább.
A cumisüveg a sínek mellett pihen.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. május 15-i számában)
Ne sírj, Katica, főztem gyengebablevest, tehetsz rá tejfölt is, ha hoztál!, tolta beljebb a házba húgát a két hegyi nővér közül az idősebbik, Mariska, miután a kerékpárt is kivette a kezéből, nem hagyta, hogy a húga tolja be a fészerbe, ahol nyáron tárolják. Egész fönt, az erdő szélén laknak, ott már szőlők sincsenek, az utolsó ház az övék. Lentről nem is látni, még télen sem, amikor lehullanak a falevelek, takarja az a hat erdeifenyő ott előtte, mintha körbenőtte volna az erdő a kis fehér házukat ott a hegytetőn.
Peti bekukkantott a szobába: Anya a szélesre tárt ablak előtt állt. Odakintről beömlött az esőszag és a fény, és Peti legszívesebben odarohant volna Anyához, hogy erősen átölelje, mintha meg tudná védeni az üvöltő széltől, ami hazakergette és kifordította az ernyőjét. De a szellőcske, ami eltalált az ablakhoz – és Anyához –, teljesen ártalmatlan volt. Peti csak most vette észre, hogy a nap is kisütött.
Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafark, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért.
Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.
Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem.
Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.