Ha belegondolok, szűk évtizede sincs még annak, hogy oly hosszú időre itt rekedtem ebben a világban. Majdnem négyezer óra – pillantok a játékidő számlálóra. Egyszerre önt el a nosztalgia és a borzongás. Szép volt, jó volt, de semminek sem kéne örökké tartania, főleg a helybenjárásnak nem. Tavaly még visszajöttem párszor az ünnepi alkalmakon túl is, de csak látogatóba, szemlélődni. Nem merültem bele semmibe, az új egeremen kevesebb is a gomb, és amúgy sem tudtam erőt venni magamon ahhoz, hogy rendesen beállítsam.
Az idén ugyan bejelentkeztem a mindenszentek és a halottak napja tájékán, amikor itt a szörnyálarcbál zajlik, de annyi fáradságot már nem vettem, hogy megoldjam az őrült király toronyórája körüli ugróspázlit. A karácsonyit azért megcsinálom, ezt meg is fogadtam, egyszer utoljára. Aztán végleg búcsút intek…
Ebben a világban is számtalan lehetőség áll a játékos előtt, ahogy a valóságban is, viszont bőkezűbben jutalmaz – akinek pedig ez a gyengéje, vagy egyéb okok miatt menekül a valóságból, rákap. Az ugrálós pázlik a jéghegy csúcsának is a legtetején kaptak helyet: ügyesség, koncentráció, próba és zuhanás. Viszonylag hamar rákaptam az ízükre, mert mentorom, Hajnal nagy rajongójuk volt – éjszakákba nyúlóan ráncigált végig a térképek rejtett zugain. Aztán jött egy időszak, amikor a napi kihívások közé mindig bekerült egyik-másik. Az megölte a varázst, mint minden egyéb esetében, amit hirtelen játékostömegek akartak könnyen elérni. Igézők jelentek meg a napi kihívásként beiktatott ugrópázlik mellett, és kapukat nyitva a virtuális térben egyből a végére ugrasztották a tömegeket. Jóllehet, többen megismerték az addig titkosnak számító helyeket, ugyanolyan kevesen csinálták végig rendesen, mint azelőtt.
Volt egy másik, amit nagyon szerettem, céhünk titkos búvóhelyén, az aranyozott üregben. Nem volt hivatalos ugróspázli a végén kincsesládával, és volt néhány lehetetlenül meredek része, de számtalan közös kalandozás zárult a vízfüggönyök mögötti megbillent aranyozott oszlop elérésével.
Karácsony tájékán mindig az ünnephez igazították az emberek fővárosát: fenyőfák, hócsata, ajándékosztás és természetesen a karácsonyi ugróiskola. Hópihéken szökdelsz végig, nem sok időd van gondolkodni, mert elolvadnak a talpad alatt. Közben a testhőmérsékletedre is vigyáznod kell, mert megfagysz, ha nem érsz időben a tűz mellé. Onnan felfelé, de nincs idő gondolkodni, minden egyes ajándékdoboz, amire lépsz, másodperceken belül szétpukkan, aztán rohanás fel a parton a keményre taposott havon, csak időben ki tudj térni a mindent elsöpró óriáshógolyó elől. Ha ügyes vagy, elsőre is sikerülhet: fejest ugrasz a végén a túlméretezett ajándékdobozba, és már nyitod is a kincsesládát.
Szóval a karakteremre öltöm a hangulathoz illő szettet, megropogtatom az ujjaim, és nekiugrok a karácsonyi ugrópázlinak. Egy apró szilánkja ennek a világnak, ami még kapaszkodik belém, vagy fordítva? Én nem akarom végleg elengedni? Talán utoljára vagyok itt, talán nem. Most nincs idő ezen gondolkodni, mert olvadnak az óriáspihék a talpam alatt.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
Ne sírj, Katica, főztem gyengebablevest, tehetsz rá tejfölt is, ha hoztál!, tolta beljebb a házba húgát a két hegyi nővér közül az idősebbik, Mariska, miután a kerékpárt is kivette a kezéből, nem hagyta, hogy a húga tolja be a fészerbe, ahol nyáron tárolják. Egész fönt, az erdő szélén laknak, ott már szőlők sincsenek, az utolsó ház az övék. Lentről nem is látni, még télen sem, amikor lehullanak a falevelek, takarja az a hat erdeifenyő ott előtte, mintha körbenőtte volna az erdő a kis fehér házukat ott a hegytetőn.
Peti bekukkantott a szobába: Anya a szélesre tárt ablak előtt állt. Odakintről beömlött az esőszag és a fény, és Peti legszívesebben odarohant volna Anyához, hogy erősen átölelje, mintha meg tudná védeni az üvöltő széltől, ami hazakergette és kifordította az ernyőjét. De a szellőcske, ami eltalált az ablakhoz – és Anyához –, teljesen ártalmatlan volt. Peti csak most vette észre, hogy a nap is kisütött.
Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafark, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért.
Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.
Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem.
Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.