Azt hinnénk, hogy a tél és a nyár sohasem szoktak közvetlenül találkozni. De a valóság egészen más. Tavasszal, amikor a tél lassan nyugovóra tér, a nyár pedig éppen ébredezik, egy kis időre szemtől szembe találják magukat, és lehetőségük van rá, hogy átadják egymásnak üdvözletüket, és kölcsönösen útbaigazítsák egymást a pihenőre, illetve a cselekvésre vonatkozóan. Ugyanez történik ősszel is, amikor a nyár búcsúzik a természettől, a tél pedig bontogatja szárnyait. Tehát évente kétszer is látják egymást, néha csak futólag, néha azonban arra is lehetőségük nyílik, hogy megosszák egymással az elmúlt időszak tapasztalatait.
A nyár az idén is kedvetlenül vette tudomásul, hogy be kell fejeznie pályáját. Olyan szívesen serénykedett volna még tovább! Már csak a vénasszonyok nyarának eljövetele éltette, de az is hamar elmúlt, és néhány ködös hajnal után megjelent a fák ágain és a füvön a dér. Tudta, a tél leselkedik már a látóhatár mögött. Amikor sikerült elcsípnie tekintetét, számon kérőn mondta neki:
– Hova sietsz? Nem veszed észre, hogy az emberek szeretnék még élvezni a nyár végi napsütést, az őszi természet színkavalkádját, a termésbetakarítás örömeit?
– Elnézést kérek, egyelőre még csak készülődöm, de nem tehetek róla, hogy így fut az idő, hamarosan rám kerül a sor.
– Én meg úgy látom, hogy erőszakosan nyomulsz előre, pedig ebben a térségben senki sem kíváncsi rád, mindenki inkább a nyárban élne egész éven át. – Jól megadtam neki, szögezte le magában. Már régóta ért benne ez a gondolat, örült, hogy most végre a tél fejéhez vághatta.
– Hogy érted? – kérdezte szemlesütve a tél. Már azelőtt is kapott néhány ehhez hasonló célzást a nyártól, de igyekezett elengedni a füle mellett. Az nem lehet, mérlegelt gondolatban, hogy itt, a mérsékelt égövben, ahol négy évszak váltakozik emberemlékezet óta, folyamatosan nyár legyen. Vannak területek, ahol ez majdnem így van, de az ott élő emberek, állatok és növények kevésbé boldogok, mint az itteniek. Mert a hőség szárazságot, éhínséget hoz magával. Errefelé a legjobb éghajlatnak örvendhetünk, a váltakozó évszakok biztosítják a természet megújulását, az állatvilág és a növényzet sajátos ütemét és az emberek életének rendszeres felfrissülését.
– Úgy értem… – kezdte válaszát a nyár annak reményében, hogy most kiadhatja magából az elméjében évszázadok óta felhalmozódott, saját véleménye szerint igenis jogos keserűséget. Ha azt nem érheti is el, hogy csakis nyár legyen a Földön, legalább annak a vágyának ad hangot, hogy a tél legyen rövidebb, a nyár pedig jóval hosszabb. – Szóval úgy értem, hogy figyelembe kellene vennünk az emberek kívánságát, éspedig azt, hogy a nyár tartson sokkal tovább, a tél pedig rövidebb ideig.
– De hát ezt nem mi döntjük el, sem az emberek. Ez természeti adottság – próbálkozott a tél.
– Igen, de azt el kell ismerned, hogy az emberek jobban szeretik a nyarat, mint a telet – erősködött a nyár.
– Nem vagyok benne biztos, hogy valóban így lenne – jegyezte meg félénken a tél.
– Már hogyne lenne így! Nyáron minden szép és jó, az emberek élvezik a meleget, a sok-sok virágot, a friss gyümölcsöket…
– Hát… Hogy a meleget? Sokan szenvednek a melegtől, nemcsak az emberek, hanem az állatok és a növények is. A szép virágok hervadnak, kókadoznak a kánikulában.
– De olyankor hozom rájuk a kiadós esőt!
– Kiadós esőt? Zuhét, záport, felhőszakadást. Ebből pedig hatalmas áradások lesznek, rengeteg kárt okozva, még életeket is kiolt a nyári csapadék – mondta a tél most már kicsit nekibátorodva.
– Arról nem én tehetek! És a nyár a szabadságok, az iskolaszünet ideje, lehet jókat strandolni és túrázni. Ilyenkor mindenki kipihenheti az egész évben felgyülemlett fáradalmakat, aztán pedig új erővel vághat neki a munkának. Akkor most azt mondd meg, mi az, amiért téged kellene jobban szeretni, mint engem.
– Szabadságok télen is vannak – kezdte a tél a felsorolást, mindenképpen ügyelve rá, nehogy nagyképűnek tűnjön. – Szünidő is. És téli sportok. Különösen a sízést, a korcsolyázást és a szánkázást szeretik az emberek. Még egy rendkívül fontos téli jelenség: a hótakaró. Amikor hó borítja az erdőt-mezőt, a termőföldeket, biztosítja számukra a nedvességet, közben védi a fagytól a veteményeket, így járulva hozzá a bő terméshez a közelgő tavasszal és nyáron. Túrázni pedig télen is lehet.
– Persze, botorkálni a hóban! Arról már nem is beszélve, mennyi latyak nehezíti az életet olvadáskor! Summa summarum, az emberek túlnyomó többsége a nyarat jobban szereti, mint a telet!
– Van viszont egy dolog, amit mindenki nagyon szeret, és ami a téli időszakra esik.
– Ugyan mi lenne az?
– A karácsony – válaszolta a tél megilletődve. – Látnod kellene, mennyire örülnek kicsik és nagyok, sőt az idősek is, amikor feldíszítik a karácsonyfát, körülállják, átadják egymásnak az ajándékokat, amikor meglátogatják egymást a rég nem látott rokonok, amikor szóba elegyednek a korábban haragvó szomszédok, amikor szenteste éjféli misére hív a harang, és a templomban felcsendül a Csendes éj…
A nyárnak egyszeriben elfogytak a cáfolatai. Nem tudott mit mondani ezekre a szép szavakra, sőt sebtében egy könnycseppet is kitörölt a szeméből. Ez igazán megható magyarázat volt a tél javára. Nyár létére nemegyszer hallotta, amikor az emberek meghatódva, sőt áhítattal beszéltek a karácsonyról. Már bánta is, hogy olyan pökhendi módon viselkedett. Megpróbálta jóvátenni gőgösségét.
– Ebben valóban igazad lehet. Ó, bárcsak láthatnék én is egy karácsonyt! De már az elbeszélésed alapján is gyönyörűnek képzelem. És ami azt illeti, elismerem, hogy télen is lehet túrázni.
– Abban viszont igazad van, hogy a nyári szabadságok nagyon fontosak. És a virágok, a friss gyümölcsök is, meg a többi termény – viszonozta az elismerést a tél.
– De ha télen nem pihenne meg a természet, ezekből semmi sem lenne – licitált rá a nyár.
Így folytatták előbbi vitájuk érveit és ellenérveit, de most már kölcsönösen egymás javára fordítva azokat. Végül is abban maradtak, hogy egymás nélkül semmit sem érnének, s hogy mifelénk a négy évszak körforgása jelenti az élet alapját.
Peti bekukkantott a szobába: Anya a szélesre tárt ablak előtt állt. Odakintről beömlött az esőszag és a fény, és Peti legszívesebben odarohant volna Anyához, hogy erősen átölelje, mintha meg tudná védeni az üvöltő széltől, ami hazakergette és kifordította az ernyőjét. De a szellőcske, ami eltalált az ablakhoz – és Anyához –, teljesen ártalmatlan volt. Peti csak most vette észre, hogy a nap is kisütött.
Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafark, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért.
Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.
Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem.
Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.