Napokig bolyongtak. A barlang addig ismeretlen, szeszélyesen kanyargó, szövevényesen szétterjedő járatai oda vezették Ádámot, és társait, ahol ember még soha nem járt, ahol csodálatos, földöntúli látvány tárult eléjük. A hatás fergeteges volt, napokig lelkesen beszéltek felfedezésükről, tapogatták, szagolták, még meg is nyalták az ásványokat.
Aztán a többieknek lejárt az ideje, ezért Ádám kettesben kutatott tovább öccsével. Mindketten elmerültek a dokumentálásban, a mintagyűjtésben. A felső világ megszűnt számukra. Arra vágytak, hogy elsők legyenek valamiben, amiben még soha senkinek sem volt része. És íme! Megtörtént a csoda! Megtalálták a föld mélyén pihenő ismeretlen ásványt. Fotóztak, anyagokat gyűjtöttek, búvárkodtak. Élelmiszereiket, ivóvizüket fegyelmezetten beosztották.
Szinte ott éltek a föld alatt. Egészen addig, amíg Ádám öccse beteg nem lett. Ismeretlen foltok jelentek meg a bőrén. A magányhoz szokott férfi alkalmazkodóképessége mindig magas szinten működött. Az évtizedes barlangászat ezt csak még jobban kifejlesztette benne. Testvérét nélkülözve folytatta a munkát. A kutatás harmadik, utolsó szakasza után összeszedte és elrámolta a holmikat, hátizsákjába tette az apróbb mintákat és a laptopját, amin az adatokat tárolta. Aztán nyakig sárosan, tocsogva az izzadságtól indult a kürtő felé. Hosszabbnak tűnt az út visszafelé. Mivel elvesztette az időérzékét, sűrűn pislogott az órájára. Nem kímélve magát mászott, kúszott, görnyedten vergődött a járatokban.
Végül elért a tágabb, világosabb részhez, ahol már messziről látta a magasból lelógó kötelet hevederrel a végén. Mobilja, laptopja természetesen már nem működött, más megoldás híján a kötelet rángatta, és kiabált. Nem volt válasz. Tudóstársai valamiért nem érkeztek meg. Találgatott, mi tarthatta vissza őket. Remélte, hogy öccse rendben feljutott, értesítette a szervezőket, és kikúrálta magát a betegségéből. De már itt kellene lenniük azoknak, akik majd elszállítják haza, az anyagokat meg a kutatóintézetbe – nem értette a késés okát.
Egy egész órán keresztül álldogált tehetetlenül várakozva. Agyában folyamatosan fontos, gyorsan elvégzendő feladatokat listázott, nehogy kifelejtsen valamit is a teendőiből, ha már végre fel fog jutni. Legelső dolga lesz az öccsét meglátogatni. Ahogy kissé tanácstalanul üldögélt a sziklafal tövében, szinte észre sem vette, hogy fátyolszerű füst gomolyog fentről a kijárat nyílásából, és kúszik lefelé. Tüsszentett, köhögött. Kíváncsian körülnézett, kereste a magyarázatot a megjelenő füstre. Aztán hirtelen hőség csapta meg az arcát, majd egész testét. A forró levegővel együtt szúrós gázok érkeztek. Elájult. Félig a vizes, sáros talajba süppedve feküdt mozdulatlanul, felette néhány arasszal sárgás füst, mint egy gonosz és kíváncsi kígyó megnyúlt a füstoszlop és a huzat beszippantotta a barlang mélyére, életmentő keskeny sávot hagyva az alélt férfi felett.
Órák vagy talán napok múlva tért magához. Köhögött, fuldoklott. Alig volt képes megmozdulni. Izmai elgémberedve, megmerevedve szögezték a sárba. Hosszú percekig várt, aztán nagyon lassan négykézlábra emelkedett, fejét percekig csak lógatta. A látás, hallás semmit sem jelzett számára, hiszen sötét ködbe bámult. Agya nem mozdult, ingerek nélkül meg se rezdült. Újra elájult.
Lassan tért vissza a jelenbe. Valamiféle derengő fényben hasalt, csupa sár, és bűz vette körül. Tudta, hogy ő bűzlik. Érezte, még pislákol testében az élet. Barlangban van, de mit keres itt? Halálos rémület mart a szívébe. Memóriájából minden kitörlődött. Ki kell jutnia innen, de tudta, ez olyan műveletre sarkallja, ami komoly fizikai erőt igényel, ezért nem volt biztos benne, hogy sikerrel jár. Megpillantotta a sziklafal mentén lógó vastag kötelet, a végén különféle szíjak, csatok, karabinerek lógtak. Nem emlékezett, minek ereszkedett ebbe a mocskos barlangba. Körülnézett. Egy hatalmas hátizsák hevert nem messze a lábától. Abban lehet a magyarázat. Majd fönt megnézi, mi van benne. Ügyetlenül magára csatolta a hevedert, hátára kanyarította a hátizsákot.
Nagyon lassan húzódzkodni kezdett felfelé. Időnként sajgó lábhegye megcsúszott, térde a kőnek ütközött, kezét kimarta a kötél, de kitartott, mert életösztöne elnyomta benne a páni félelmet. Miközben araszolva haladt, csodálkozott, hogy a hegymászó-felszerelést egész jól használja. De még nem tudott mélyen belegondolni, mi is történhetett, csak sejtette magáról, hogy férfi, és halálos veszélyben van. Araszolgatott a nyálkás sziklákhoz tapadva remegő izmokkal, összevert térddel, könyökkel, felsebzett tenyérrel és ujjbeggyel. Közben folyamatosan attól reszketett, hogy lezuhan és meghal.
De sikeresen kimászott. Egy terem méretű üregbe érkezett. A falakról csöpögött a víz, hűvös légáramlat, kellemetlen szaggal, áradt be egy nagyobb nyíláson. Óvatosan lépett ki, félve, reménykedve várta, hogy mélyen és üdítően testébe hatoljon a régóta nem szívott, friss, oxigéntől dús levegő. Nem így történt.
Amit látott, olyan iszonyattal és döbbenettel töltötte el, hogy minden érzékszerve felmondta a szolgálatot. Sötét zsibbadásba süppedt a sokkhatástól. Lerogyott a földre és meredten bámult a totális pusztulásba, ami körülvette. Fekete, szürke, nedves és felismerhetetlen halmok, különféle formájú, torz alakzatok. Füstölgő hamu borított mindent. Sehol egy ház, egy bokor, egy fa. Semmi, csak a kietlen, elpusztított világ, amíg a szem ellát. Elájult.
Amikor újra magához tért, úgy ordított ahogy a torkán kifért. De nem hallotta a hangját. Fulladás gyötörte, köhögés torzította szavait. Sírt, kiabált, aztán hisztérikusan röhögött, majd összekuporodva rettegett. Aztán ész nélkül rohangált, egészen addig, amíg össze nem rogyott valahol, a porban. Csak feküdt napokig. Agya hol képlékeny masszaként használhatatlanul kikapcsolt, hol pedig ezerrel pergett benne minden. Meg-megszakadó értelem és hullámzó érzelem sötét bugyrában vergődött, épphogy meg nem bomlott a tudata. Hajszál választotta el az őrülettől. De valami visszarántotta a lelki mocsárból. A földön ült a barlang közelében, és üres tekintettel bámult a semmibe, amikor nem messze tőle az egyik sáros halom mögül egy csatakos, koszos patkány óvatoskodott elő, orrát ide-oda mozgatva szimatolt. Amikor megpillantotta az embert, hirtelen megugrott, rémülten elfutott, felkavarva a hamut, aztán eltűnt.
Ádám könnyezve nézett utána, annyira meghatódott attól, hogy van még élőlény rajta kívül. Feltápászkodott és nehéz léptekkel, kissé tétován elindult, otthagyva a barlangot. Csupasz fekete sziklák, tövig égett fák, bokrok, állattetemek félig elporladt halmai mellett haladt. Állandósult az eső, a sárga, nyúlós, undorító folyadék áztatta. Ivóvizet egy palackban a hátitáskájában talált. Azt nem tudta, mi lesz, ha egyszer majd elfogy. A köd, megtelve porral, fullasztotta. Hiába tekerte a szája elé a hátitáskában talált pólót, érezte, rombol benne az ismeretlen gáz. Egyelőre a köhögésen kívül nem okozott nagyobb bajt. Torkában ismeretlen ízeket érzett.
A hegyről levergődve, a régen lakott település otthonai szánalmas romhalmazokként szegélyezték a pusztítás rajzolta hasadékokat. Siralmas látványt nyújtottak, és Ádám hiába botladozott közöttük, egyetlen lelket sem látott. Szinte boldogan bámult, amikor egy elszenesedett konzervet talált, és a hatalmas kőhalom alól egyre több patkány rohant ki. Motoszkálása hatására felszállt a finom por, megint köhögött, de feketére koszolódott képén széles vigyorral köszönt a patkányoknak.
Aztán csak talpalt a végtelen, ismeretlen terepen, ha a szürkeség még sötétebb lett, pihent. Az elhagyott otthonokban, a romos falak között, ahol némi védelmet remélt, megpihent. A századik esetben már közömbösen nézte a koszos, megpörkölődő plüssmacit. Szándékosan nem gondolt arra a kicsire, aki valamikor magához szorította.
Lelke bezárult, csak egy apró nyíláson át engedte be a külvilágból érkező ingereket. Érzelmeit teljesen letekerte, takarékon, alvó állapotban tartotta. Már nem tépelődött azon, hogy történhetett meg, hogy a világ eltűnt abban a formában, ahogy eddig élt benne. Nincs semmi, ami volt. Ő sincs. Hiszen senki nincs, aki elmondaná, mire nem emlékszik a múltjából.
A barlang mélyén húzódó világa, amit maga mögött hagyott, az egyetlen hely, amit ismert, most már azt sem tudja, hol található. Csak a hátizsákja maradt meg, szomorú bizonyítéka homályos létének és annak, hogy valaha élt valahol, csak nem emlékszik, hogyan, kivel és miért. Soha nem nyitotta ki azokat a kis zöld műanyag tégelyeket, amiket ott talált. Úgy érezte, ha megszabadulna tőlük, akkor az a vékonyka kis szál is elszakadna, ami még a régi élethez köti. Ráadásul érthetetlen módon halvány sárgászöld fényt sugároztak. Csak teljes sötétben lehetett látni. Kissé melegnek is érezte a dobozokat ilyenkor. Aztán ezt is megszokta.
Az élet remény. Amíg a remény él, addig van élet. Honnan is ered „A remény hal meg utoljára” szólás? Ádám ezen sem töprengett sokáig. Gondolatai felbukkantak és elenyésztek, mert nem volt kivel megosztania, hát leszokott róla, hogy tépelődjön. Rendíthetetlenül gyalogolt, és várta a napfényt. Egyszer egy hegyre felkaptatva, sziklák aljában apró kis piros és fekete szárnyú bogarakat fedezett fel, ahogy egymáshoz szorulva a szűken mért nap melegében, mozdulatlanul álmodoznak. Lehasalt és órákig nézte az apróságokat. Nehéz szívvel hagyta ott őket, de menni kellett tovább. Egyre űzte valami az ismeretlen felé.
Elpusztult településeken beszerezte az ételét, italát, szemét- és törmelékhalmokon kotorászva. De aztán a bűz, ami a halottakból áradt, elviselhetetlenné vált. Eleinte hányingere lett az idegen szagoktól, aztán megszokta.
A nap valahonnan távolról, talán a galaxis túlsó feléről kínlódva próbálta áttörni a szürkeséget. Makacsul és rendíthetetlenül küzdött, mert dédelgetni, melengetni akarta a haldokló Földet és őt. Nem hagyta magára, ahogy az emberek tették ezt vele. Minden reggel arra fordult, ahol a gyenge kis fény sejlett, és imádkozott. Furcsa, sajátos, hang nélküli imát mormolt: „Vagyok egy élő a halottak között, mindörökké, ámen.”
Aztán egy napon, amikor már fényesebbek lettek a reggelek, a lágyszárú, kúszó növények erőre kapva vadul burjánzani kezdtek. Megint megkerült egy hegyet. Körülötte sűrű bozótos emelkedett. Aztán hirtelen valami moccant tőle balra. Megtorpant. Aztán meglátta a macskát. Egy másodpercre az állat lekushadt. Tekintetük összeakadt, tágra nyílt szemmel bámulták egymást. Aztán a macska átrohant előtte, majd a másik oldalon eltűnt a növényzetben. Ádám heves szívdobogással az állat által kitágított nyíláshoz hajolt. Óvatosan bebújt rajta. Hosszasan kúszott a macska nyomában, hátát végigszántották a szabadon tekergő bokorágak és tüskék. Egy tisztásra ért. Olyan volt, mintha az édenkert lenne. A ház alig látszott ki a növényfalból. Mohával, gyomokkal benőtt, súlyuktól megrogyott cserepek fedték. Ablakai üresen tátongtak, mégis hófehér csipkefüggöny lengedezett a keretekben. Az ajtót csak az alsó zsanér tartotta. Letaglózta a látvány. Torka összeszorult. Szíve hangosan dörömbölt a mellkasában. A macska ott ült a bejáratnál és őt nézte. Kis tálkája tisztára nyalva hevert mellette. Ádám nem mert megmozdulni, nehogy eltűnjön a látomás. Nem érzékelte, de szeméből lassan kibuggyant egy könnycsepp, aztán még egy és még egy. Végiggurult porlepte arcán, meg-megtorpanva borostáin, majd eltűnt a szakállában. Nem volt a tudatában, de némán zokogott.
Aztán megjelent a nő. Csak abból sejtette, hogy az, mert a kapucni alól egy szőke hajtincs kunkorodott ki, és a keze kicsi volt, ahogy a macskáért nyúlt. Felkapta az állatot, és védőn magához szorította. A rongyok fölött, a kapucni árnyékából kiragyogott egy meleg barna szempár. Sokáig csak bámulták egymást mozdulatlanul. Aztán a nő közelebb merészkedett a férfihoz. Összevont szemöldökkel fürkészte arcát. Lassan megérintette ott, ahol a könnycseppek szürke barázdákat rajzoltak rá.
‒ Ó, nézze, doktor úr! Magához tért. Éva vagyok, drágám – szólt egy ismerős, lágy hang – Megismersz?
