A nép szava Isten szava – állítja a régi latin mondás, de vajon népnek nevezhető-e az a tömeg, amely végveszélyben Istenhez nem tud szólni, templomai üresek, sem testi, sem lelki ereje nincs a veszély elhárítására? És nép-e az az iszonyatos csőcselék, amely egy nagy múltú kultúra teljes megsemmisítését hajtja végre valamely idegen, vérszomjas isten nevében?
Laurent Obertone Gerilla című regényét röviddel a kiadása után sikerült megszereznem, s hosszú három napba telt, amíg végigrohantam a vaskos köteten. Pontosan három nap a regényidő is. Ötvenhét fejezetben ötvenhét horrorisztikus vízió a hihetetlent riportszerűen tényhalmazként tálalva. Ez a riporteri objektivitás még fokozza az olvasó félelmét, hiszen ami Franciaországban történik, az megtörténhet bárhol és bármikor. Olvasása közben Huxley és Orwell, Bradbury jutott eszembe, Mel Gibson filmjének emléke rémített meg újra. A magyar irodalomból pedig Babits Elza pilótája, Déry Tibor G. A. úr X.-ben című utópisztikus regénye.
Obertone művének már cselekvő hőse sincs, csak tömeg, fekete lelkű, arctalan massza, amely még „Feszítsd meg!”-et sem kiált, csak gyilkol és pusztít. Akik pedig tenni tudnának a rontás ellen, a politikusok, az értelmiség, a felnövő fiatalság, a diákok hangzatos jelszavak rabjai. Az „érzékenyítő” propaganda hatására nem az utcaköveket szedik fel védelmi barikádot építve, hanem letérdelve ezekre a kövekre nyakukat a bozótvágó kések alá tartják.
Nem tudom elfogadni ezt a kórképet, hiába van napra, órára és percre pontosan diagnosztizálva. Elszörnyeszt, nem tisztít meg, nincs katartikus ereje. A félelem feleszi a lelket. Olyan, mintha Dürer az Apokalipszisban csak a rettegő, tehetetlen tömeget ábrázolná. A végítélet torz víziója évszázadok óta kísért a nyugat-európai lélekben, művészetben. A Dies irae félelmét idézi ez is: „A nap, amikor minden lángba borul.” Ám Celano himnikus éneke nem a végső nap és az ítélet haragjával zárul, hanem a bűnbánattal és a jó halál reményével. Obertone művében sem a bűnbánatnak, sem a jó halál hitének nincs nyoma.
A mű kortörténeti jelentősége mégis vitathatatlan. Eloszlatja azt az önámító magyarázatot, amit egy kint élő rokonom válaszolt aggódó kérdésemre: „Nézd, ez egy paradigmaváltás. A kultúrák keletkeznek, virágzanak, majd elmúlnak. Ez történik most is, s ez természetesen válsággal jár.”
Mit lehet erre válaszolni? Tehetetlen és tanácstalan vagyok. Mint a regény egyetlen karakteres alakja, Fourreau ezredes kvietált katonatiszt, már nem cselekvő részese, csak néma tanúja az eseményeknek. A véres utcai zavargásokból megment egy félvér kislányt, befogadja otthonába, és megkérdezi a nevét. A kislánnyal szülei mostohán bántak, a nevét sem szerette, amit tőlük kapott, most végre nevet választhat megának. Körülnéz a könyvespolcon, s egy varázsaltos szót olvas az egyik könyv gerincén:
– Gerilla – mondja, és szemében naivság, remény, fájdalom és titok csillog.
Az imént a katarzist hiányoltam a regényben. Nos, ha van katarzis, ez az. Ennek a hatéves kislánynak a válasza mozdítja meg a lelket.
Németh Károly
nyugalmazott gimnáziumi tanár
Szekszárd
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 21-i számában.)
