(A világosság és a sötétség szétválasztása)
Kilenc hónapig voltam társas magányban,
a sötétség szívhangjai óvtak. Örök
éjszakában ébredezett tudatom,
mikor kínzó gyötrelmek közt tompa
feketeséghez szokott szemembe mart
valami éles, valami új… amit fénynek hívnak
– már tudom. S azóta is vágyom az éjt, ott
vagyok otthon, s még ma is ott látok csak igazán.
(A Nap, a Hold és a növények teremtése)
Még ma sem tudom, miért kell síkba
préselni a szerves kiterjedéssel teremtett
valóságot – de éjt és nappalt szorítva egy
gyűszűnyi sürgetésbe készítettem el azt a
préselt növénygyűjteményt. Néha már úgy
éreztem, én is gyökeret verek abban a
pillanatban, amikor a hold és a nap még
éppen egymásra kacsinthat… s lám, még
ma is emlékszem rá – lehet, akkor tényleg
elindultak a hajszálgyökerek…
(A víz és a föld szétválasztása)
A partról néztem, ahogy a tóba ugrott,
láttam, hogy veszi birtokba a víz a testét.
Már az elrugaszkodása szintidőn kívül
lehetett, számomra mégis ő volt minden
világ bajnoka. Alattam a homok finoman
puha, kacéran nedves és nyár-barna volt,
épp, mint a bőre (ismétlődő metaforák) –
talpalatnyi szárazföld a jövő feszített
víztükrű, behajózatlan tengerein.
(Ádám teremtése)
„Fiú” – mondta az orvos. Nem
különösebben sírt, inkább érdeklődve
figyelte a szülőszobányivá szűkült világot.
Elvágták a köldökzsinórt, élete első igaz
kapcsolódását – s a jövőben mennyi szakad
még… Hossz centiben, majd súly, hisz az
embert is csak dekára mérik, az elején
legalábbis. Végignéztem, végigéltem, s
mégis olyan volt, mint egy másnapos álom.
(Éva teremtése)
A mellettünk lévő szülőszobából is szólt
egy hang: „Gratulálok, lány.” – ő nem volt
csendes, beleordította múlt, jelen s jövő
minden fájdalmát a gépek és a jelenlévők
lélegzetének monoton zajából született
csendbe, aztán náluk is jöttek a megszokásba
burkolt procedúrák, majd a mi gyermekünk
mellé fektették. Rögtön elkezdte piszkálni a
kezét – már akkor tudta, a nő mozgatja a világot…
(Bűnbeesés és kiűzetés)
Semmi közöm Almához…
Persze, dehogynem volt, és nem
kellett hozzá növényhatározó.
Beleharaptam jonatánízű
bőrébe, mire ő felkacagott.
Ekkor haragló villámszavakkal
felrikoltott az ég, mintha
megdorgálna minket, de akkor
ennek nem tulajdonítottam
különösebb jelentőséget.
…aztán később ismét a
viharban találtam magam,
az ismeretlen felé űzetve.
(Noé áldozata)
Majd ötvenezret költöttem az új
ruhatáramra egy plázában… Hát
igen, a fogyásnak ára van – csak
azt nem értem, ha a fogyókúra
karcsúsítja a pénztárcámat, a hízás
miért nem dagasztja? Na mindegy.
Épp hazafelé siettem a négy
megtömött reklámszatyorral
(a nejlonfülekben dolgozott a
másodlagos kötés), amikor az egyik
mellékutcában megpillantottam egy
vöröskeresztes ruhagyűjtő konténert,
és akkor én… szóval azóta is a régi
kinyúlt, bő ruháim hordom…
(Az özönvíz)
Már vagy negyven perce esik az eső…
elmossa ezt a szombat délutánt is.
De legalább a garázsfelhajtót – ahol
most a pótkocsin trónoló motorcsónak
parkol – megtisztítja az olajfoltoktól
valamelyest. Bár a (káros) anyag nem
vész el, csak átalakul; így az esővízzel
együtt szivárog be a talajba, ha szerencsém
van, nem hal ki a felhajtó előtti fű.
(Noé részegsége)
Nincsenek nagy illúzióim a jövővel
kapcsolatban… Bár ha jobban
belegondolok, csak azok vannak
(még ha nem is nagyok), de ezek a színes
illúziódarabkák hasonlítanak egy
bazalthegy-gerinc szikláihoz; nem tudom
magamhoz mozdítani őket, így kell
valami – az alkohol –, amely olyan,
mint az erózió, segít fellazítani…
Annak is jár egy kevés álom, aki a
nap tizennyolc órájában éber, és a
maradék hatban is csupán alszik –
még mielőtt elszunnyadna örökre…
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 13-i számában.)
