Partmann Tibor (Tamási): Restaurálás

2020. január 19., 16:44

21. századi gondolatok a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának kilenc pillanatára

Forrás: Wikimedia.org
(A világosság és a sötétség szétválasztása)

Kilenc hónapig voltam társas magányban,

a sötétség szívhangjai óvtak. Örök

éjszakában ébredezett tudatom,

mikor kínzó gyötrelmek közt tompa

feketeséghez szokott szemembe mart

valami éles, valami új… amit fénynek hívnak

– már tudom. S azóta is vágyom az éjt, ott

vagyok otthon, s még ma is ott látok csak igazán.

 

(A Nap, a Hold és a növények teremtése)

Még ma sem tudom, miért kell síkba

préselni a szerves kiterjedéssel teremtett

valóságot – de éjt és nappalt szorítva egy

gyűszűnyi sürgetésbe készítettem el azt a

préselt növénygyűjteményt. Néha már úgy

éreztem, én is gyökeret verek abban a

pillanatban, amikor a hold és a nap még

éppen egymásra kacsinthat… s lám, még

ma is emlékszem rá – lehet, akkor tényleg

elindultak a hajszálgyökerek…

 

(A víz és a föld szétválasztása)

A partról néztem, ahogy a tóba ugrott,

láttam, hogy veszi birtokba a víz a testét.

Már az elrugaszkodása szintidőn kívül

lehetett, számomra mégis ő volt minden

világ bajnoka. Alattam a homok finoman

puha, kacéran nedves és nyár-barna volt,

épp, mint a bőre (ismétlődő metaforák) –

talpalatnyi szárazföld a jövő feszített

víztükrű, behajózatlan tengerein.

 

(Ádám teremtése)

„Fiú” – mondta az orvos. Nem

különösebben sírt, inkább érdeklődve

figyelte a szülőszobányivá szűkült világot.

Elvágták a köldökzsinórt, élete első igaz

kapcsolódását – s a jövőben mennyi szakad

még… Hossz centiben, majd súly, hisz az

embert is csak dekára mérik, az elején

legalábbis. Végignéztem, végigéltem, s

mégis olyan volt, mint egy másnapos álom.

 

(Éva teremtése)

A mellettünk lévő szülőszobából is szólt

egy hang: „Gratulálok, lány.” – ő nem volt

csendes, beleordította múlt, jelen s jövő

minden fájdalmát a gépek és a jelenlévők

lélegzetének monoton zajából született

csendbe, aztán náluk is jöttek a megszokásba

burkolt procedúrák, majd a mi gyermekünk

mellé fektették. Rögtön elkezdte piszkálni a

kezét – már akkor tudta, a nő mozgatja a világot…

 

(Bűnbeesés és kiűzetés)

Semmi közöm Almához…

Persze, dehogynem volt, és nem

kellett hozzá növényhatározó.

Beleharaptam jonatánízű

bőrébe, mire ő felkacagott.

Ekkor haragló villámszavakkal

felrikoltott az ég, mintha

megdorgálna minket, de akkor

ennek nem tulajdonítottam

különösebb jelentőséget.

…aztán később ismét a

viharban találtam magam,

az ismeretlen felé űzetve.

 

(Noé áldozata)

Majd ötvenezret költöttem az új

ruhatáramra egy plázában… Hát

igen, a fogyásnak ára van – csak

azt nem értem, ha a fogyókúra

karcsúsítja a pénztárcámat, a hízás

miért nem dagasztja? Na mindegy.

Épp hazafelé siettem a négy

megtömött reklámszatyorral

(a nejlonfülekben dolgozott a

másodlagos kötés), amikor az egyik

mellékutcában megpillantottam egy

vöröskeresztes ruhagyűjtő konténert,

és akkor én… szóval azóta is a régi

kinyúlt, bő ruháim hordom…

 

(Az özönvíz)

Már vagy negyven perce esik az eső…

elmossa ezt a szombat délutánt is.

De legalább a garázsfelhajtót – ahol

most a pótkocsin trónoló motorcsónak

parkol – megtisztítja az olajfoltoktól

valamelyest. Bár a (káros) anyag nem

vész el, csak átalakul; így az esővízzel

együtt szivárog be a talajba, ha szerencsém

van, nem hal ki a felhajtó előtti fű.

 

(Noé részegsége)

Nincsenek nagy illúzióim a jövővel

kapcsolatban… Bár ha jobban

belegondolok, csak azok vannak

(még ha nem is nagyok), de ezek a színes

illúziódarabkák hasonlítanak egy

bazalthegy-gerinc szikláihoz; nem tudom

magamhoz mozdítani őket, így kell

valami – az alkohol –, amely olyan,

mint az erózió, segít fellazítani…

Annak is jár egy kevés álom, aki a

nap tizennyolc órájában éber, és a

maradék hatban is csupán alszik –

még mielőtt elszunnyadna örökre…

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 13-i számában.)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. március 25., 08:10