Rácz Norbert Zsolt: A tenger (és) a hit végtelenje

2023. augusztus 06., 03:15
Fülöp Tibor: Tenger keretben

A napokban lehetőségem nyílt arra, hogy teljesen vad tengerparton járjak. Szándékosan nem írom le, hogy hol, a kalandvágyó olvasó keresse meg a helyet. Ez egy olyan hely, ahol az erdő lassan homokos tengerparttá csendesedik, amit követ a csendesen hullámzó víz. Itt bolyongtam, élvezve a csendet, amit nem megzavar, hanem kiegészít a sirályok, vadtehenek és rovarok muzsikája. Az alapdallamot, a szimfónia basszusát és ritmusát a tenger és a szél adja, harmóniája a napfényben teljesül, zenéje az ég kékjének hátterében válik valóságossá.

Itt bóklásztam, nézve, tanulva, amint e három, a homok, a tenger és az ég összeér és egészet formál. Az élményt az tette teljessé, hogy sehol sem volt más ember. Egyedül jártam olyan helyeken, ahol akár sohasem járt ember. (Jó, na, ez nyilvánvaló túlzás, járt ott ember, de a homokban csak az én lépteim látszottak). E helyen ragadott magával a mindenség ritmusa, amint tengermorajlásban, napfényben, égkékben, bogárszárnyakon játszotta a maga dallamát. Izgalmas volt, felemelő, alázatra serkentő és elgondolkoztató.

Újra az a régi érzés fogott el, hogy valahol itt, a tengerparton nyer értelmet mindaz a gondolkozás, amit nyugati civilizációnak nevezünk. Ne feledjük, mind a görög gyökereink, mind a Biblia történetei lényegében tengerparton játszódnak, formálódnak, s ezek a tények meghatározzák a gondolkozásunkat is.

Arra gondoltam, hogy háromosztatú személyfelfogásunk tipikus példája ez a homok-tenger-ég triptichon. Lábam alatt ott a homok, mögöttem az erdő. A fizikai létünk jelképei. Az, amit oly élvezettel és megragadó, lenyűgöző sikerrel írt le és kutatott az elmúlt néhány pár száz évben a természettudomány. Ez számunkra a megkérdőjelezhetetlen és stabil anyagi alap, amiről néha azt gondoljuk, hogy az egyedül valóságos és létező.

Ám ezt a stabil anyagi létezést kéjjel nyaldossa a partjainál hízelgő, de önmagában ijesztő tenger, azaz minden, amit pszichikainak nevezünk. A tudat és a tudatalatti, a végtelennek tűnő mélység, ami leírhatatlan szörnyekkel riogat, ami viharossá válhat, de ami bármikor csendesen és szelíden nyaldossa anyagi létünk partjait, ott terül el, karnyújtásnyira a biztos pontot jelentő száraztól.

Valahogy így vagyunk önmagunk megismerésével is. Mint az ősemberek, akik kezdetleges tutajaikon merészkedtek egyre mélyebbre az óceán testén. Mi is csak most kezdjük kóstolgatni azt a bonyolult összefüggést, ami test és lélek, anyag és tudat között van. Többször beszéltem már arról, hogy szükséges és szerfelett időszerű lenne egy olyan Newton megszületése, aki – az eredeti mintájára – a psziché alapszabályait összeírná. Aki precízen és alaposan végigjárná a tudat működését, és felrajzolná mindazokat az alapszabályokat, amelyek belső létezésünket mozgatják. Ám úgy tűnik, ezzel még várnunk kell…

Ám mindez nem elég. Ahhoz, hogy az élmény, s ezáltal a lét teljes legyen szükség van még a mozdíthatatlan kékségre és a melegen, sőt forrón sütő fényre. Kell az ég… Az ember esetében is így van. Nem elég a test és nem elég a lélek, kell még egy láthatatlan és a kettőből ki nem következtethető, örök állandó, az ég. Jó, persze, tudom, hogy a horizont, ami a tenger és az ég között húzódik, az csak egy illúzió, nem létezik. De azért mégis valóságos, hiszen látom, tudom, hogy ott van, ahogy ott van a tenger, lábam alatt a homok, s fejem felett az ég. A homoklogika az egészben csak szférákat, megtörő sugarakat lát. A tengerlogika önmaga tükröződését, de mindkettő téved. Az ég kékje nem a pusztán sugárzás és nem csak visszatükröződés eredménye, hanem valóságos és létező realitása a létnek. Ez a mi esetünkben a szellem, vagy ahogy a görögök mondták, a pneuma. A nagy és állandó lehelet, ami mozgásba hozza a pszüchét, azaz a tengert vagy lelket, ami aztán formálja a fövényt, azaz a testet.

A vallás pedig nem más, mint a három közötti összhang megtalálásának a tudománya. A végső meghatározottság alapfilozófiájának a megértése. A parton szorongva kucorgó ember tudatának a fürdése a lélek tengerében, azzal a céllal, hogy létének értelmet találjon a végtelen kék égben.

S zárásként álljon egy gyakorlat! Menj ki egy tenger vagy tó partjára. Kerüld a dübörgést, a zenét, az árusok pultjait. Maradj csendben. Nézd a vizet, hallgasd a suttogását, érezd az illatát, majd tekints arra a pontra, ahol találkozik a víz az éggel. Célozd meg, engedd, hogy hívjon, hogy szólítson, s ne késlekedj, repülj feléje gondolatban. Ott, abban a célkeresztben keresd a választ. Jönni fog, hidd el, majd öntsd szavakba.