A napokban lehetőségem nyílt arra, hogy teljesen vad tengerparton járjak. Szándékosan nem írom le, hogy hol, a kalandvágyó olvasó keresse meg a helyet. Ez egy olyan hely, ahol az erdő lassan homokos tengerparttá csendesedik, amit követ a csendesen hullámzó víz. Itt bolyongtam, élvezve a csendet, amit nem megzavar, hanem kiegészít a sirályok, vadtehenek és rovarok muzsikája. Az alapdallamot, a szimfónia basszusát és ritmusát a tenger és a szél adja, harmóniája a napfényben teljesül, zenéje az ég kékjének hátterében válik valóságossá.
Itt bóklásztam, nézve, tanulva, amint e három, a homok, a tenger és az ég összeér és egészet formál. Az élményt az tette teljessé, hogy sehol sem volt más ember. Egyedül jártam olyan helyeken, ahol akár sohasem járt ember. (Jó, na, ez nyilvánvaló túlzás, járt ott ember, de a homokban csak az én lépteim látszottak). E helyen ragadott magával a mindenség ritmusa, amint tengermorajlásban, napfényben, égkékben, bogárszárnyakon játszotta a maga dallamát. Izgalmas volt, felemelő, alázatra serkentő és elgondolkoztató.
Újra az a régi érzés fogott el, hogy valahol itt, a tengerparton nyer értelmet mindaz a gondolkozás, amit nyugati civilizációnak nevezünk. Ne feledjük, mind a görög gyökereink, mind a Biblia történetei lényegében tengerparton játszódnak, formálódnak, s ezek a tények meghatározzák a gondolkozásunkat is.
Arra gondoltam, hogy háromosztatú személyfelfogásunk tipikus példája ez a homok-tenger-ég triptichon. Lábam alatt ott a homok, mögöttem az erdő. A fizikai létünk jelképei. Az, amit oly élvezettel és megragadó, lenyűgöző sikerrel írt le és kutatott az elmúlt néhány pár száz évben a természettudomány. Ez számunkra a megkérdőjelezhetetlen és stabil anyagi alap, amiről néha azt gondoljuk, hogy az egyedül valóságos és létező.
Ám ezt a stabil anyagi létezést kéjjel nyaldossa a partjainál hízelgő, de önmagában ijesztő tenger, azaz minden, amit pszichikainak nevezünk. A tudat és a tudatalatti, a végtelennek tűnő mélység, ami leírhatatlan szörnyekkel riogat, ami viharossá válhat, de ami bármikor csendesen és szelíden nyaldossa anyagi létünk partjait, ott terül el, karnyújtásnyira a biztos pontot jelentő száraztól.
Valahogy így vagyunk önmagunk megismerésével is. Mint az ősemberek, akik kezdetleges tutajaikon merészkedtek egyre mélyebbre az óceán testén. Mi is csak most kezdjük kóstolgatni azt a bonyolult összefüggést, ami test és lélek, anyag és tudat között van. Többször beszéltem már arról, hogy szükséges és szerfelett időszerű lenne egy olyan Newton megszületése, aki – az eredeti mintájára – a psziché alapszabályait összeírná. Aki precízen és alaposan végigjárná a tudat működését, és felrajzolná mindazokat az alapszabályokat, amelyek belső létezésünket mozgatják. Ám úgy tűnik, ezzel még várnunk kell…
Ám mindez nem elég. Ahhoz, hogy az élmény, s ezáltal a lét teljes legyen szükség van még a mozdíthatatlan kékségre és a melegen, sőt forrón sütő fényre. Kell az ég… Az ember esetében is így van. Nem elég a test és nem elég a lélek, kell még egy láthatatlan és a kettőből ki nem következtethető, örök állandó, az ég. Jó, persze, tudom, hogy a horizont, ami a tenger és az ég között húzódik, az csak egy illúzió, nem létezik. De azért mégis valóságos, hiszen látom, tudom, hogy ott van, ahogy ott van a tenger, lábam alatt a homok, s fejem felett az ég. A homoklogika az egészben csak szférákat, megtörő sugarakat lát. A tengerlogika önmaga tükröződését, de mindkettő téved. Az ég kékje nem a pusztán sugárzás és nem csak visszatükröződés eredménye, hanem valóságos és létező realitása a létnek. Ez a mi esetünkben a szellem, vagy ahogy a görögök mondták, a pneuma. A nagy és állandó lehelet, ami mozgásba hozza a pszüchét, azaz a tengert vagy lelket, ami aztán formálja a fövényt, azaz a testet.
A vallás pedig nem más, mint a három közötti összhang megtalálásának a tudománya. A végső meghatározottság alapfilozófiájának a megértése. A parton szorongva kucorgó ember tudatának a fürdése a lélek tengerében, azzal a céllal, hogy létének értelmet találjon a végtelen kék égben.
S zárásként álljon egy gyakorlat! Menj ki egy tenger vagy tó partjára. Kerüld a dübörgést, a zenét, az árusok pultjait. Maradj csendben. Nézd a vizet, hallgasd a suttogását, érezd az illatát, majd tekints arra a pontra, ahol találkozik a víz az éggel. Célozd meg, engedd, hogy hívjon, hogy szólítson, s ne késlekedj, repülj feléje gondolatban. Ott, abban a célkeresztben keresd a választ. Jönni fog, hidd el, majd öntsd szavakba.
Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.