Három térdimenziós világban élünk. Van lent-fent, előre-hátra, jobbra-balra. Minden, amit mondunk, teszünk, gondolunk, ebben a háromosztatú térben zajlik, s ezek által meghatározott. Persze, el tudjuk képzelni, hogy lebegünk, feloldva a tér által szült határt, de ez a lebegés is olyan, hogy képzeletbeli tudatunk vagy elképzelt testünk valahogy van abban a lebegésben. Van valami, ami előttem van, elől, a szemem előtt, s van valami, ami hátul, a tarkóm mögött. Így, még akkor is, amikor lebegünk, lényegében a három térdimenzió határmezsgyéjén vagyunk. E három viszonyítási ponttól még az űrben sem szabadulunk, ott is érzékeljük, amint elhelyezkedünk a térben, s van lent-fent, elöl-hátul, jobbra-balra.
El tudunk képzelni négy térdimenziót, ezt ki is tudjuk fejezni a tesszerakt-al, de megélni, megtapasztalni ezt az állapotot már nehezebb, megkockáztatom, lehetetlen vállalkozás.
A háromdimenziós tér tehát egy absztrakt fogalom, amely elvontsága ellenére alapjelentőségű az ember számára. A tér az, ahol a dolgok vannak, megnyilvánulnak, ennek köszönhetően viszonyulnak egymáshoz, hisz a nagyobb-kisebb kettősség is viszonyítás kérdése csupán, ami térfüggő. Így, mindennek a tükrében elmondható, hogy egész létünk és lényünk, mindenünk háromdimenziós. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy a negyedik tapasztalható dimenziónkat, az időt is térszerűen képzeljük el. Legalábbis ott is van előre-hátra…
A teremtés második napján – ezt olvassuk a Bibliában – az Úr „boltozatot” emel, s ezáltal elválasztja a „vizeket”, majd elnevezi a boltozatot égnek. Egyetlen – laza – mozdulattal, az Úr létrehozza a teret. Az első napon megteremti, azaz elválasztja (mert a teremtés alapszinten el- és kiválasztás, kiemelés) magát a létezést, a létet és nemlétet, az anyag és a szellem fogalmát, a tudatot (világosságot) és a tudatlanságot (sötétséget). S mindez még egyben van, elválasztatlanul, potenciálisan. Felfüggesztve létezik, vibrál a teremtő értelem erőterében. Megnyilvánulna, de nincs, amin. Előállna, de csak elméletileg teheti, mert ahhoz, hogy előálljon hely kell. A hely pedig teret feltételez. Tér nélkül nincs hely, s hely nélkül nincs megnyilvánulási felület a teremtés számára. Ezért az Úr mindjárt a második napon helyet teremt a világ számára, s ez a hely nem más, mint a tér.
Ebben a – minden bizonnyal – végtelen kiterjedésben mostmár szabadon megnyilvánulhat a létezés. Mint az ősrobbanás, úgy szalad végig a kitárulkozó létezés a térben. Betölti minden pontját, sőt – mivel van elválasztó vonal – meghatározhatja magát, mint kint és bent levő, mint létező és nemlétező.
S ezzel együtt létrejön egy másik kifejezés, ami eddig nem volt: az üresség, az üres tér, ami igazság szerint csak elméletben létező valami. El tudunk ugyanis képzelni egy olyan területet, ahol semmi sincs (semmi anyag, semmi hullámzás), de azt is kitölti mindenestül maga a tér.
Túl a fizikalitásán, a térnek lélektani szempontból is központi jelentősége van. A nyelv, ami tudatosan vagy tudatlanul, ráérez bizonyos összefüggésekre, szépen kifejezi ezt a sajátosságot. Amikor valaki felnéz, akkor reményt érez. Ha valakire felnéz, akkor a tiszteletét fejezi ki. Így a fent a többnek, a csodálatosnak, a hatalmas segítőnek a megtestesítője. Ezzel ellentétesen, ha lenézünk, akkor összehúzzuk magunkat. Például, ha szidnak, önkéntelenül lefelé nézünk, mert ez az állapot fejezi ki azt, amit érzünk: a félelmet, a bizonytalanságot, a szégyent. Amikor előre nézünk bizakodóan és pragmatikusan, akkor bátrak és tettrekészek vagyunk. Ha hátra tekintünk, akkor a múltat szemléljük. Az, aki mellénk áll, az jelenlétével támogat, hisz mellettünk van.
Belépve mindabba, amit teremtett, az Úr végre szabadon, s háromdimenziósan körülnézhet, feltekinthet az égre, lenézhet lábai elé, előre vetítheti látását, s megérezheti azt, amit nem ismer, mert mögötte van. A teremtett világ gazdagabb lett egy sajátossággal, térben is megnyilvánult, immár nem lehetőségként, hanem valóságként. S ezért az Úr boldog lett, mert jónak tartotta, amit létrehozott. S így lett reggel és lett este második nap.
Most a világ egyelőre a szép és rendezett semmi, a potenciális létezés, úgy ahogy potenciális a tölgyfa a makkban, vagy a pálinka a szilvavirágban. De az Úr látja a potenciálist, sőt teljesként látja, de a nagy teremtési játékhoz, ki tudja (hát Ő tudja) miért, hozzátartozik az is, hogy mindezeket szép csendesen meg kell találni, nevezni, önmagunkon, az emberi tudaton át kell ereszteni, mint egy szitán, meg kell érteni, majd tovább kell fűzni, hogy bennünk éljenek és átlényegülve, örök változásban létezzenek.
Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!