Rácz Norbert Zsolt: Hal a vízben. Életterek.

2023. április 22., 08:00
Acsaji Györgyi: Vízpartok és emberek (olaj-vászon)

A tragikus sorsú amerikai író, David Foster Wallace, egyik évzáró egyetemi beszédét a következő kis történettel indította: egy szép napon két fiatal hal úszik a folyóban. Szembejön velük egy idősebb hal, aki jókedvűen rájuk köszön, szevasztok srácok! Na, milyen a víz? A két ifjú némán úszik tovább egy ideig, míg egyszer csak az egyik így szól: te, mi a fene az a víz? A kis állatmesével a szerző arra kíván rámutatni, hogy milyen sokszor szemünk elől tévesztjük az életünk legegyszerűbb, legmeghatározóbb tényeit, tapasztalatait. A fiatalabb halak számára az, amit az öreg víznek nevez evidencia. Ebben élnek, mozognak, „beszélnek”. Olyannyira természetes, hogy igazság szerint észre sem veszik, nem gondolkodnak róla. A víz, az van és kész. Az öreg, többet tapasztalt hal, talán hosszabb hallétének köszönhetően, valahogy megértette, hogy létezik egy valami, ami puhán veszi körül testét, kopoltyúin átszűrődik, fenntartja őt. Sőt ennek a valaminek sodrása, iránya van, s ami még ennél is izgalmasabb, határa, vége van, ami után kezdődik valami, ami nem víz.
A halakhoz hasonlóan az embernek is ugyanúgy megvan ez a tere, amiben mozog, lebeg, lélegzik. Persze itt nem a levegőre gondolok, vagy arra, hogy a gravitáció a föld felszínére tapaszt, hanem arra a valamire célzok, ami ennél sokkal rejtélyesebb, bár mindnyájan megtapasztaljuk, elménk kopoltyúján átengedjük, benne lebegünk. Minden kultúrának neve volt erre a valamire. A legsemlegesebb nyugati fogalom a lét, aminek milyenségére évezredek óta keresi civilizációnk a megfelelő definíciót. A keresztény kultúrkör embere másképp fogalmaz, gondviselésnek, Isten immanens megtapasztalásának nevezi ezt a vizet. A Teremtő közelségének, jelenlétének és aggódó szeretetének hívja. Mindegy, tárgyunk szempontjából ez most nem érdekes. Szerzőnk is pontosan erre a perspektíva-különbségre hívja fel a figyelmet, amikor a beszéde folytatásában egy újabb sztorit mond két söröző alaszkai munkásról. Közülük az egyik vallásos, a másik meg ateista. Isten létéről vitatkoznak négy sörnyi nyomással a fejükben. Az ateista végül így szól barátjához: „Figyelj, semmi okom sincs nem hinni Istenben, elvetni a létét. A minap is, amikor kint voltam abban a hatalmas viharban, távol a várostól, a nagy hidegben, térdre borultam, s ezt mondtam: Isten, ha vagy, ments meg e szorult helyzetből.” „Na – így a másik – akkor hiszel, hiszen itt vagy velem szemben, megmenekültél a bajból, ahogy kérted.” „Francot két eszkimó járt éppen arra, akik kivezettek a bajból.” A magyarázat így is, úgy is állja a helyét, akárcsak az a tény, hogy létezik körülöttünk a „víz”, s annak felfedezése, megízlelése életünk legalapvetőbb és legnagyobb kalandja.
A víztapasztalatot a keresztény gondolkodás hitnek nevezi. Ez az az érzés, amikor a lét megsúrolja a bőrünket, átszűrődik az elme kopoltyúján, éltet, sodor. Benne vagyunk a gondviselésben, az Istenben, vagy ha fogfájás fog el a kenetteljes fogalmazástól, a létben. (Megjegyzés: nem részletezem tovább, csak a félreértés elkerülése végett írom ide röviden, a létet nem azonosítom Istennel, számomra Ő végtelenszer több.) Amikor megtapasztaljuk ezt a „benne levést”, azt hitnek nevezi a keresztény gondolkodás. Lágy áramlás a gondviselés sodrásában. De az ember nem elégszik meg a puszta tapasztalattal. A megérzés után rögvest felmerül az öreg hal kérdése: milyen a víz?

Hasonlót fogalmazott meg nagyon rég Augustinus: „crede ut intellegas”, higgy, hogy érts. A gondolatot egy másik nagyokos, bizonyos Canterbury Anzelm vette át, aki harciasabban fogalmaz: „Nem érteni akarok, hogy higgyek, hanem hiszek, hogy értsek.” Szintén ő hagyta ránk a fides quarens intellectum, a hit keresi a megértést mondatot, ami ezeknek szép összefoglalója. Írásunk szempontjából – a víz hasonlatnál maradva – a megértést kereső hit a víz milyenségét firtató kérdéssel azonos. Benne a lényeg szépen kigömbölyödik: magyarázhatná az öreg hal a fiataloknak reggeltől estig, hogy mi a fene az a víz, hogy miképp örvénylik, ők úgysem biztos, hogy úgy értenék. A hitet sem lehet megértetni azzal, aki nem tapasztalta. Ám ha valaki megtapasztalja, megéli a hitet, akkor ez arra sürgeti a tapasztalót, hogy megértse azt, amit tapasztalt. S itt válik gyönyörűvé a történet! Minden embernek nemcsak lehetősége, hanem egyenesen kötelessége, hogy a hitnek nevezett tapasztalatból származó szomjúságát próbálja csillapítani tudással. Ez egyben azt is jelenti, hogy széthull minden előrerágott, kommersz válasz, mirelit-teológia, konzervmerev dogmatizmus. A hit sarkall, hogy keressük az értelmet. Nem bejárt mondatok mantrázásával, hanem valós, mindent beleadó törekvéssel. A régiek szövegeinek tanulásával, de mind újabb gondolatok megfogalmazásával, gyakorlattal, cselekvéssel, csalódással, megvilágosodással, örömmel, kudarccal, békével s mi minden mással. A lényeg, hogy érezzük a vizet magunk körül, s kérdezzük mohón magunktól, másoktól, sőt magától a víztől is, hogy milyen is, miből áll, hogy működik és miért.