Felnőtté válni nem egyszerű dolog. A test magától érik, mint az alma, növekedik, izmosodik, szőrösödik, ivaréretté válik, de mindez még messze nem jelenti azt, hogy felnőttek lennénk. Ez csak biológia, de a lényeg nem itt van. A lényeg egyfajta értékek mentén történő elköteleződés, aminek igazi értelme akkor bimbózik, ha azok az értékek egy közösség gyakorlati életében válnak észlelhetővé. A felnőttség felelősségvállalásról és bekapcsolódásról szól. Talán ez a magyarázata annak, hogy a világon az összes klasszikus társadalom a felnőtté válást valamilyen rítushoz kötötte. Valahogy meg kell jelölni azt a küszöböt, amikor az ember a gyermekkorból átlép a felnőttek világába. S nyilván ez az átlépés próbatétellel, erőfeszítéssel jár. Be kell bizonyítani, hogy értjük az adott közösség működési elveit, hogy legalább csirájában készek vagyunk arra, hogy az adott embercsoport életének fenntartásához hozzá kívánunk járulni.
A hagyományos közösségekben a próbatétel általában jól tükrözte az adott csoport alapelveit. Harcos társadalmakban a felnőtté válás küzdelemmel, háborús tettekkel, véres, késes próbatétellel zajlott. Vadászoknál a vad elejtésével, nomádoknál nyájtereléssel, vallásosoknál a rítusok és tanbeli tartalmak tudásával járt együtt. Mindegy, hogy mi a mozgatórugó, a lényeg minden esetben az, hogy az emberpalánta kerüljön képességei és komfortja peremére. Feszítse meg önmagát, dolgozzon, annak érdekében, hogy a közösség tényleges tagja legyen. Az emberpróbáló (milyen sokatmondó kifejezés!) folyamat végén, a gyermek felnőtté cseperedik, azaz olyanná, akinek helye és szava van az adott közösségben. Aki bebizonyította, hogy méltó mások figyelmére, hogy nemcsak részesedni akar a javakban, mint a gyermek, hanem kész tenni azért, hogy ő maga is javakat termeljen.
Protestáns emberként tudom, hogy a mi vallásos közösségeinkben ez a próbatétel a konfirmáció. Lényege az, hogy a beavatandó fiatalok bemutatják, hogy képesek elsajátítani némi tudást az adott közösség működéséről, értékeiről és eszméiről, s a megszerzett tudásról készek vallani is. A konfirmandust kétféleképp teszi próbára közössége. Egyfelől kitartásáról és szorgalmáról bizonyosodik meg, amikor arra kényszeríti, hogy megtanulja az alapvető elveket, másfelől belátásáról kérdezi, amikor ráveszi, hogy a közösség színe előtt valljon azokról. A kérdés az, hogy vajon ez a fiatal képes-e arra, hogy az adott közösség értékeit szóval és tettel képviselje. Érti-e azt, hogy kik vagyunk mi, hogy miféle értékkel bírunk, micsoda kincset szorongatunk összekulcsot ujjaink között. Ha érti és tudja, akkor készen áll arra, hogy részesüljön az életen át tartó tanulási folyamaton, amit úrvacsorának nevezünk. Az eggyé válás és elkülönülés eme titkán, amit az ember mindig más lélekkel kóstol és ízlel.
Az idén megint alkalmam volt végigkísérni néhány fiatalt ezen a folyamaton. Megtiszteltetés látni az erőfeszítésüket, szorongásukat, felkészülésüket, s részesülni majd az örömükben. Megtiszteltetés látni, ahogy a szemünk előtt válik a gyermek felnőtté, érik késszé a nagy titok befogadására.
S milyen kár egyben, hogy a mi társadalmunk elbagatellizálta a felnőtté válás rítusait! Mekkora vesztesés, hogy általában nem ragadjuk meg és nem jelöljük meg azt a pillanatot, amikor a gyermek átmegy a szűk pallón, s felnőttként érkezik a túlsó partra. Sajnos úgy gondoljuk, hogy elég a szexusról szóló kötelező diskurzust lenyomni, hogy azzal segítünk, ha megkíméljük magunkat és gyermekeinket a próbától, ha a kisebb ellenállás irányába mozdulunk el. Holott pont itt veszítjük el a lehetőséget, hogy növekedjünk, s kiteljesedjünk.
A próbától nem kell félni, s attól a gyermekeket nem kell megkímélni. Fel kell készíteni őket, biztosítani afelől, hogy mindenünkkel mellettük vagyunk, de rá kell mutatni arra is, hogy eljött az idő, amikor önállóan cselekednek, mentőháló nélkül. Hogy tetteikért vállalniuk kell a felelősséget, s hogy ez a felelősség nemcsak róluk szól, hanem arról is, hogy miképp tükröződik életük egy tágabb közösség életében. S ha minden jól megy, megértik, hogy létük nem önmagában zajló automatizmus, zárt rendszer, ahol csak és kizárólag önmagukat tükrözi vissza a mindenség, hanem lehetőség arra, hogy többé váljanak a közösség révén.
Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.