,,Ott essem el én,
A harc mezején”
(Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet)
Kétszáz éve született Petőfi Sándor. Nem rejtély, hogy miért ez a kulcsgondolata a 2023-as évnek, hiszen a kultúra- és hagyományőrzők képviselői Petőfi és – a nem kis számú gyűjteményből álló – életműve köré szervezik az év különleges és fontos eseményeit.
Tavaly novemberben a Helyőrség.ma szerkesztőségi gárdájával mi is útnak indultunk, főként azzal a céllal, hogy felfedezzük, hol járt, illetve hol járhatott utoljára Petőfi Sándor. Meg sem álltunk a fehéregyházi Petőfi Sándor Múzeumig, ahol a Petőfi Művelődési Egyesület elnökével, Szabó Józseffel beszélgettünk mindarról, amit Petőfi utolsó napjairól tudni lehet. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mi vezethet közelebb Petőfi eltűnésének történetéhez.
A fehéregyházi intézmény ugyan első ízben a csatában életét vesztett Petőfi mítoszához kötődik, de nem csak az ezzel kapcsolatos információkba nyerhettünk bepillantást. Ahogy a legtöbb Petőfi emlékére létrejött múzeum, úgy ez a létesítmény is a költő életének jelentős pillanataiból próbálja összerakni a ,,Petőfi-képek összest”. Látogatásunk során már az első mozzanatokról is szó került: Petőfi születéséről és anyakönyvezéséről. A költőnek nem csupán a halálát, de a születését is rejtély övezi, hiszen nincs bizonyítható információ a pontos születési dátumáról. Az anyakönyvi kivonat keresztelésről szóló rubrikája a január elsejei időpontot raktározta el az emberi emlékezetnek, mely ugyanakkor több fontos kérdést is felvet. A költőnek a kiskőrösi egyházközösség irattárában őrzött születési és keresztelési bizonyítékának másolata köré gyűlve az egyesület elnöke elmesélte, hogy egy kiskunfélegyházi helytörténész ellátogatott Kiskőrösre a lelkészhez, hogy kiderítse: van-e példa arra, hogy a születés napján kereszteljék és írják fel az újszülött adatait. Kiderült, ez nagyon ritka, általában a beteg gyerekek esetében sürgették a szertartást, viszont az említett okirat tanúsága szerint Petőfit a kiskőrösi ágostai hitvallású evangélikus templomban keresztelték meg 1823. január elsején. Ennek megfelelően Petőfi Sándor születésnapját korábbi időpontra tesszük.
Arra is kerestük a választ, hogyan él a népi emlékezetben, van-e helyi szájhagyomány Petőfi eltűnésének történetéről. Szabó József gyermekkora óta Petőfi vonzáskörében él, s a költőről készült és összegyűjtött kutatási anyaga sok évet felölelő munka: évtizedek óta gyűjti, tanulmányozza Petőfi életét. Ennek eredményeként épp most készül kiadni egy kötetet is, melyben a fent említett kérdésünket ő is körüljárta, végül mégis lemondott a válaszról, és a tervezett kiadványban nem foglalkozik ezzel a kérdéssel. Úgy gondolja, olyan sok a költőt lejárató, abszurd és valótlan fáma, hogy jobbnak látta, könyvbe foglalással nem megerősíteni ezeket az irreális megközelítéseket. Természetesen a valósnak vélt igazság sem százszázalékos – s itt ejtette közbe Szabó József, hogy véleménye szerint jobb, ha Petőfiről senki semmit nem állít teljesen biztosra –, mert a feljegyzések alapján a visszaemlékezések sem egyértelműek, az sem, hogy hol, és az sem, hogy ki láthatta utoljára Petőfi Sándort.
A fehéregyházi múzeum és emlékpark gondnoka ennek ellenére mégis egy elfogadhatónak, hitelesnek tartott verziót mesélt Petőfi utolsó napjainak részleteiről, de egyelőre maradjunk e rövid kedvcsinálónál – a költő fehéregyházi utazását pedig majd egy következő alkalommal mesélem el. Addig is a múzeum kapuja mindig nyitva áll a látogatók előtt, s bár az interaktív megoldások Szabó József szerint is hiányoznak, a múzeum belseje, de a kertje is számos mondanivalóval és érdekességgel szolgál a Petőfit, s nem utolsósorban a magyar kultúrát és történelmet megismerni vágyóknak.
A sok-sok különleges Petőfi-költemény közül a számomra talán legeslegkülönösebb a Dicsőséges nagyurak…, vagy eredeti címén: A mágnásokhoz. Mivel elégettették vele ezt a költeményt (és ezt meg is tette!), Egressy Gábor – s nyomában mások – lejegyzésében maradt csak fenn, csodával határos módon, hiszen az első felelős magyar minisztérium is meg akarta kaparintani, hogy hatálytalanítsa, főként azután, hogy még az erélytelen V. Ferdinánd osztrák császár is szerzőjének letartóztatását és börtönbe juttatását követelte.
Servus humillis! Megható, hogy van egy ember, aki képességeit, tehetségét arra fordítja, hogy a magyar irodalom legnagyobb költőiről írjon regényes életrajzot! Ezenkívül, hogy személyesebbre szőjem írásom szálait, elégedetten állapítottam meg magamban, hogy már nem hiába éltem ezen a sárgolyóbison, mikor Cselenyák Imre barátom Petőfi Sándor életéről szóló Eliramlik az élet… című, az idei könyvhétre megjelent kötetét olvashattam.
,,Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja fel; mentől tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog!” [1] – idézi fel a Balaton-felvidéken szerzett élményvilágát az Útleírások című szöveggyűjteményében Jókai Mór.
„Barátom, vannak alkalmak, melyeket, ha elmulaszt az ember, az isten sem teremti meg újra…” – írja Petőfi Sándor egyik Arany Jánoshoz címzett levelében. S mi is hasonlóan gondolkodtunk, amikor elhatároztuk, hogy végre személyesen keressük fel a költőóriást. Mert ki más mondhatná el hitelesebben kétszáz év távlatából azokat az érzéseket, impulzusokat és különféle élethelyzeteket, amelyek az 1840-es években vele történtek, mint ő maga?
Szendrey Júlia neve roskadásig megtelt azokkal a jelzőkkel, melyekkel nemzedékek sora valamilyen módon véleményezte őt. Volt ő már a nagybetűs múzsa, imádott költőfeleség, a hitvesi költészet ihletője, a hűtlen özvegy, de ő volt egyben – mondanom sem kell, meglehetősen eltúlozva – a magyar George Sand is, aki füstölt, mint a gyárkémény és férfias viseletben, férfiakkal férfias témákról diskurált. S bár már egyre elterjedtebb a saját útját kereső, alkotó nő képe is a köztudatban, ennek ellenére még mindig jócskán eltörpül a meggyökeresedett sztereotipikus képzetek mellett.
Dienes András, a Petőfi-legendák fáradhatatlan kutatója kétszer járta végig (1948-ban és 1956-ban) a költő életének minden állomását Soprontól Fehéregyházáig. Nagy szorgalommal gyűjtötte az íratlan Petőfi-hagyományokat, a népi emlékezetben még fennmaradt mondákat, emlékezéseket, családi történeteket. Ezek máig alapműnek számító két kötetében láttak napvilágot: A legendák Petőfije (Táj és emlékezet) (Budapest, 1957) és Petőfi a szabadságharcban (Budapest, 1958).
Az eddig megjelent Petőfi-regék átdolgozásai közül messze kiemelkedik Petőfi, a Kárpátok szelleme című székely mese, hiszen a hegyvilág természetfölötti tündéreiről és visszajáró szellemeiről szóló székely mondavilághoz kötődik. A segesvári csata után a Hargitára menekülő Petőfit „kóborlásai” közben meglátta a „firtosi hegyi szellem”, és azonnal beleszeretett. A tündér a várába csalogatta és temérdek aranyat ígért a magyar haza felszabadítására, seregek toborzására.
Az utóbbi évek során, de főként a bicentenáriumi évben a reformkorra emlékező mozgalmak, ünnepélyek és irodalmi események újból központi szereplővé tették kétszáz éve született nemzeti költőnket, Petőfi Sándort. A visszaemlékező utat – amely többek között arra is keresi a választ, hogy milyen formában tudna jelen lenni napjainkban a saját korában is kimagasló fiatal szerző – sok kétely és megoldatlan rejtély is övezi.