,,Elég soká voltunk fajankók,
Legyünk végtére katonák!”
(Petőfi Sándor: Föl!)
Ki és hol látta utoljára a hazáját hűen szerető Petőfi Sándort? Mi történt a híres nemzeti költővel a segesvári csata után? Lehet-e bármit biztosan állítani a kétszáz éve született Petőfiről? Ilyen kérdések sorozata ösztökélte arra a Helyőrség.ma irodalmi portál csapatát, hogy elutazzon Erdélybe, és utánakérdezzen, mi igaz a Petőfi Sándor eltűnését övezte fantazmagóriákból, vagy legalább is azt, hogy mit őrzött meg a helyi emlékezet az 1849-es események kapcsán.
Szabó József, a fehéregyházi Petőfi Művelődési Egyesület elnökének álláspontjára is kíváncsiak voltunk, aki azt is elmesélte, hogy a rengeteg kutatómunka, a temérdek, nem kis számban fennmaradt cikkelygyűjtemény és koronatanú, a Petőfiről és az eltűnéséről írott könyvek csak részei mindannak, amit a költő haláláról és annak körülményeiről tudni lehet.
A rengeteg különböző változat és eltérő, egymásnak ellentmondó feljegyzések sok kisebb töredékre szakítják a teljes történetet, éppen ezért számtalan irányba fordul a narratíva, rengeteg feltételezés született a költő haláláról. A fehéregyházi Petőfi Sándor-emlékmúzeum meglátogatásakor megismertük azt a verziót is, amelyet az erdélyi magyarság elfogad, és amelyet évtizedek óta a Petőfi-kultusz fontos részeként tart számon.
Szabó József elmesélte Petőfi Fehéregyházához köthető pillanatait. A hihető és hivatalosnak mondható történet Marosvásárhelyről indul: Bem József seregével Székelykeresztúr felé tart – de a hadvezér még a marosvásárhelyi tartózkodásuk alatt magához hívja Petőfit, és megtiltja, hogy folytassa útját. ,,Gondolom, a tábornok jobban becsülte a tolláért, mert legyünk őszinték, Petőfi alkata nem volt harcmezőre való” – ékeli közbe a múzeumkert gondnoka. Petőfi nemzettudata erősebb volt annál, semhogy ezt a parancsot figyelembe vegye, így követi a csapatot Székelykeresztúrra. Bem újból megkéri, hogy maradjon távol a másnapi ütközettől, de Petőfi hajthatatlan, ezért a rá következő napon – a tábornok tudta nélkül – végül csatlakozik, és részt vesz az összecsapásban.
Bem szándéka – a megtévesztés jegyében – az volt, hogy zavarba hozza az orosz hadvezetést. Azonban a tervét több tényező befolyásolta: egyrészt még Székelykeresztúron kölcsönkérnek tőle hatszáz katonát, ugyanakkor ígérnek neki egy kétezer emberből álló sereget, ami nem érkezik meg időben. A félrevezetést az oroszok másképp értelmezik: egy másik irányból várják a támadást, ezért az orosz sereg egy része elvonul. Bem viszont nem tudja, hogy az ellenség csapata kétszer annyi katonából áll, mint amennyit ő lát. Végül, a négy-öt órás ütközet eredményét a mindössze 3100 magyarral szembeni, a 9200 oroszból álló egység túlereje dönti el. Segesvár irányában található egy híd, mely részint kívül esett a csatatér történéseitől – innen figyeli Petőfi az eseményeket. Igaz, többször is megpróbálkozott eljutni a – mai magyar temetőknek helyet adó – domboldalra, ahol Bem is harcol, de a parancsnok – megtudva, hogy a költő mégis követte őket a csatába – többször is visszairányítja őt a hídfőhöz. Petőfi a meneküléskor lekicsinyelve a veszélyt ,,legyintett rá, és annyit felelt: potomság. Ez olyan szállóigévé is vált errefelé” – meséli Szabó József. A megbízható források szerint az Ispánkút közelében, Lengyel József nevű székelykeresztúri orvos látja utoljára életben Petőfi Sándort. A koronatanúnak egy visszaemlékező leírásából lehet tudni, hogy az Ispánkút előtti jobb kanyarba érve, az orvos visszanézett és akkor, abban a kijelölt szakaszban látta a költőt. ,,Én mindig azt mondom: innen vonult az örökkévalóságba.”
Szabó József úgy hiszi, ez a történet nemcsak hitelt érdemlő elbeszélés, de Petőfinek a nemzeti és hazaszerető vonásainak is bizonyító emlékrajzot állít. Éppen ez az a gondolat, ami nem engedi meg számára, hogy csatlakozzon a – már lassan divatosnak is mondható – Barguzinhoz köthető elmélethez. Egy 1984-es munkácsi újságíró, bizonyos Vaszil Vaszilovics Phirja cikke nyomán Morvai Ferenc vállalkozó és Kiszely István antropológus 1989-ben bejelentik, hogy Dél-Szibériában, Barguzinban megtalálták Petőfi Sándor földi maradványait. Ez a ,,barguzini Petőfi-legenda” sok mindent felbolygat, és sok új, addig egyáltalán nem ismert mendemonda és spekuláció kezd el terjedni a költő eltűnésének hogyanjáról. Szabó József ész érvek kíséretében megmagyarázza ennek a históriának a valószínűtlenségét is: nem egyszer elhangzik, hogy a költő testfelépítése nem a harcmezőre való, s valóban, gyenge testalkata már születésekor is megmutatkozik: újszülöttként is épphogy életebe marad. Éppen ezért tesszük fel a kérdést: az orosz hadtestületnek miért volt szüksége egy súlyosan megsebesülő katonára, illetve hogyan bírja ki a gyenge, korábban harctól eltiltott Petőfi ezt a hosszú utat?
Az egyesület elnöke többször is kijelenti: nem állíthatunk semmit biztosra Petőfiről. De – az elfogadható érvek felsorolásától eltekintve is – elsősorban nem azért mond ellent a Barguzinról szóló históriának, mert lehetetlen változatként tekint rá, hanem azért, mert ha elfogadjuk ezt, az utólag sokak által támogatott történetet, szembe kell néznünk azokkal a következményekkel, amelyek az eddig kialakult Petőfi-képet és Petőfi-kultuszt teljesen megcsonkítják, s amely azt is eredményezi, hogy Petőfi mítoszát örökre kivisszük Erdélyből: Székelykeresztúrról és Fehéregyházáról is.
Tekintsük át az eddigi ünnepi ismereteinket: ahogyan már eddig is megfigyeltük, ha fekete a karácsony, akkor fehér a húsvét, de ha fehér a karácsony, akkor már bizony zöld lesz a húsvét. De hányadán állunk a lángnyelvek képében leszálló Isten Szentlelkének ünnepével, azaz a pünkösddel? Szerencsénkre fekete-fehér ide vagy oda, ez az ünnep már mindenképp piros marad.
Mátyás királytól eltérően Petőfi nem tartozik a hálás mesehősök közé, a költő nem hősként szerepel a mesékben, hiszen csak bolyong, bujdosik, raboskodik és visszajáró szellemmé változik vagy a tengerbe fullad, amikor sok-sok pénzeszsákkal Amerikából hazafelé tart, hogy megmentse Magyarországot. Vagy visszavonultan él a világtól és őrzi a juhokat, vagy éppen hegyi szellemként járja a Hargita hegyeit.
Petőfi Sándor haláláról és eltűnéséről számos, egymásnak ellentmondó vita, feltételezés és körültekintő tudományos vizsgálat született, de ezek máig nem adtak megnyugtató választ, hiszen senki nem látta őt meghalni, és senki nem tudja, hová temették. Földi maradványait sem Erdélyben, sem Szibériában nem találták meg. Petőfi eltűnése a magyar történelem megoldatlan rejtélye marad örök időkre, ami teret nyitott a fikciónak, a legendáknak és a népmeséknek.
„S jaj azon nagy embernek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem. A szeretet örök, mint az isten; a bámulat mulandó, mint a világ” – mondja mindezt Petőfi a Kerényi Frigyesnek címzett 9. úti levelében a legnagyobb németek egyikéről, Goethéről, kinek bár „gyémánt volt a feje, de szíve békasó”, s mi még annál is rosszabb, nedves, puha agyag, mely talán nem is állhatna távolabb lánglelkű költőnk lényétől.
A bordalok keresése közben gyakorlatilag újra fölfedeztem magamnak Petőfit. Az ember először az iskolában tanulja meg a kötelező köröket, de ha utána nem foglalkozik vele, akkor elfelejti. Újra belemerültem Petőfi költészetébe, hiszen nem úgy kerestem, hogy csak a borverseket olvastam el, hanem az összeset. Ez tudatos szemlélődés volt, s azóta is megjelennek a Ghymes-lemezeken a megzenésített versei. A bicentenárium tiszteletére ezeket a kész megzenésített verseket összeraktam, és írtam újakat is. Így született meg az összefoglaló új album.
Szemtelen kifakadások, bosszút lihegő atyafiak és illojális törekvések – főként ezek jellemezték a Bulyovszkyné Szilágyi Lilla és Komlóssy Ida rivalizálása köré szerveződő sajtóorgánumok jó szándékú törekvéseit. De mit ér a színészkedés, ha nincs mellette egy kis vérpezsdítő versengés? És képzeljük el, milyen lenne az a kritika, ahol a daliás férfiak nem fegyverkészen állnának egy-egy hölgyemény védelmében.
Petőfi 1847. július 8-án indult tovább Bejéről. Tompától elbúcsúzva a Sajó völgyében haladt dél felé, és félnapos miskolci megállót követően másnap Sárospatakig kívánt eljutni. E napok leghitelesebb krónikása maga a költő: „Délután érkeztem Patakra. Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai. Először is a várat néztem meg, melly hajdan a Rákócziaké volt, most pedig… valami Preczenheimé. A várból mentem a collegiumba… telt poharak és víg diákokhoz. Magam is hozzá láttam. Szükség is volt rá. Felejteni akartam, hogy magyar vagyok.”
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Mélyen Tisztelt Bíróság! Alulírott Pató Pál ezúton kereseti kérelmet terjesztek elő sérelemdíj megállapítása iránt az évtizedekig sújtó személyemet érintő megbélyegzéssel szemben. Eljött az idő, azt hiszem (bár ebben nem vagyok, sőt nem lehetek biztos), erkölcsi és majdan anyagi rehabilitációm megkezdésére. Akkor, amikor az emberek az ajtófélfára írják azt, hogy „holnap”, amikor tömegek hisznek abban, hogy „az idő mindent megold”, amikor generációk nőnek fel úgy, hogy elképzelések nem valósulnak meg, akkor nem hiszem, hogy helyes eljárás engem megkülönböztetni, pellengérre állítani.