Bárány János: A színháznak mindig kell, hogy súlya legyen – Látogatás Dráfi Mátyás színművésznél

2022. március 21., 10:03

Lovagkeresztje már volt, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje 2016-ból, az idén pedig a magyar kultúra napján lovag lett. A Magyar Kultúra Lovagja. A színház súlyáról, veszteségekről, nyereségekről és a hajdani Legényegylet gipszből készült angyaláról beszélgettünk meghitt komáromi otthonában Dráfi Mátyás Jászai Mari-díjas érdemes művésszel, a Komáromi Jókai Színház örökös tagjával.

Bárány János felvétele
– Mit érzett, amikor Nick Ferenc, a lovagi címet adományozó Falvak Kultúrájáért Alapítvány elnöke megérintette a vállát a karddal?

– Maradandó élmény volt az egész ceremónia Budapesten. Az elnök úr a vállamra tette a kardot, egy kicsit leengedte. Éreztem a kard saját súlyát. Mondtam magamban, hogy annak talán van valami súlya, amit elkövettem a nyolcvan esztendőm alatt. Azután beírtam a nevem az emlékkönyvbe, meghajoltam a Szent Korona előtt, megköszöntem az elismerést a bizottságnak, és visszaültem a helyemre.

– Tekintélyes az érme súlya is.

– Azt a nyakamba akasztották. Nem hétköznapi vagy ünnepnapi viselésre való, olyan nehéz. Lehúzza a nyakam.

– Van ma súlya a színháznak?

– A színháznak mindig kell, hogy súlya legyen, mert a közönség igényli a szépet, a jót, az erkölcsöset. Még az is, aki tagadja. Feltételezem, hogy azok igénylik a leginkább, akik tagadják, nekik van rá a legnagyobb szükségük. A színháznak szórakoztató módon kell példát mutatnia, tanítania, úgy, hogy az ember ne vegye észre, hogy tanítják. Hogy iskolába megy. A templom és az iskola mellett az identitás megtartása szempontjából is fontos a színház. Hogy ne felejtse el az ember, honnan jött, hogy érezze, mit jelent magyarnak lenni, érezze az anyanyelve gyönyörűségét, tisztaságát. Azért mennek az emberek színházba, hogy kikapcsolódva beszippantsanak valami szépséget, jóságot, ami kell, hogy a lelküket megtöltse.

– Mostanában kevesebben járnak színházba. A koronavírus-járvány hullámai nem kedveznek a műfajnak. A pandémia megtette a magáét.

– Sajnos, megtette, és attól tartok, még egy ideig eltart ez az állapot. Az egyik álmomat, a Háry Jánost színre vittük a nyáron a Teátrum színházi polgári társulással. Két álmom volt. Megrendezni a Bánk bán című operát és a Háry János című daljátékot. Ez is teljesült. Borsos az ára, de még mindig olcsóbb, mint amit a magyarországi vendégtársulatok kérnek tájainkon. A Háry Jánosban hetvennégyen vagyunk a színpadon, csak a szimfonikus zenekar több mint harminctagú. Tizennégy kiló kottát kaptam Bécsből, ahol a jogdíj van, kizárólag azt szabad használni, és valamennyi előadást előre be kell diktálni, minden egyes előadással el kell számolni. Komáromban tartottuk a premiert, azután Dunaszerdahelyen adtuk elő, május tizenhatodikán megyünk az előadással Pozsonyba, a Ružinov kultúrházba. Dunakeszin, ahová a szimfonikus zenekar való, szintén kérik az előadást, amelyre külön engedélyt kell szereznünk, mert jelenleg csak Szlovákiára kaptunk engedélyt.

– Miért volt az álma a Háry János?

– Mert visszatükrözi a magyar ember lelkiségét. Azt, hogy szereti az ember a mesét, szeret álmodozni, valami olyasmiről hallani, amiről tudja, hogy soha az életben nem fogja elérni. Ezért szeretik Háry János meséit; tudják, hogy füllent, hogy nem győzte le Napóleont, de milyen szép lett volna, ha ezt a magyarok követik el, megállítják valahol ezt az őrültet, és azt mondják: na, ebből elég volt! Benne van a magyar ember szabadságvágya. Mert mit mond Örzse? Az osztrák mindent elvesz a magyartól. Most már császárt is mi adjunk neki? Van egy gyönyörű dal a végén, amikor Kodály zenével fejezi ki az érzést. Fölszántom a császár udvarát, belévetem hazám búbaját. Hadd tudja meg császár felsége, mi terem a magyar szívébe! Ekkor a zenekar elkezd egyre hangosabban játszani. Egyszer csak leáll a zene, pianissimo. Áldd meg Isten császár felségét! Ne sanyargassa magyar népét! Tehát ne pofozd meg, ne üsd agyon, hanem áldd meg, hogy segíthessen. Mondom, gyönyörű. A premieren ott volt Kodály Zoltán özvegye. Az mondta, kodályos hangulata van az előadásnak, és nagyon tetszett neki. Feltételezem, hogy igazat mondott. Az előadásban nem csak operaénekesek szerepelnek, de mindenki tisztán és érthetően énekel, nincs az alakításukban operai manír.

– Veszteségeket is hozott ez az időszak.

–  Szegény Lőrincz Margitka is elment. Szépen tartotta magát. Az álma, a szabadtéri színészmúzeum legalább megvalósult. Petőfi Sándor Színészdalát szavalta a megnyitón október végén. Jó színésznő volt, jó volt vele a színpadon dolgozni. Takáts Emőd hirtelen halála váratlanul ért, nagyon megdöbbentett. Fiatal korunktól kollégák voltunk, sokat játszottunk együtt. Miskovics László is odafent van már. Énekes színész volt, de a Teátrumban alig kapott dalt a Gül baba és a Mágnás Miska című produkcióinkban. A Görgey-ben nyújtott alakítására biztosan sokan emlékeznek. Amikor a Teátrum tizedik évfordulóját ünnepeltük, megkértük, hogy a gálaesten adja elő a kedvenc dalát. Az április huszonnyolcadikára tervezett, huszadik évfordulós gálaesten már nem léphet szeretett közönsége elé. És Németh Istvánnal sem játszhatok már a színpadon, ő is elhunyt. Legutóbb Csáky Pál Aranybunkó című darabját adtuk elő ketten.

– Önre ez az angyal vigyáz, a kandalló fölött? 

– Annak idején, amikor az Eötvös utcán, a Legényegylet épületében működött még a komáromi Magyar Területi Színház, ilyen angyalfejek tartották az erkélyt. Szerettem volna valami emléket az épületből. Akkor még nem tudtam, hová teszem, csupán legyen valamim. Ezt az angyalfejet kivéstem a falból, mielőtt jöttek ledózerolni az épületet.

– Eddig több mint kétszáz szerepet játszott el, a filmről, a televízióról, a lemezeiről nem is beszélve. Hogyan élnek önben az elmúlt évtizedek, ez a színes forgatag?

– A forgatag valóban színes, de sohasem próbáltam összegezni. Ha kérdezik, sorban elmondom, de nem tudok csomagot csinálni. Leírni sem tudnám az életemet. Ha valaki méltónak tart rá, írjon rólam. Számomra visszatetsző, ha magamról kellene írnom.

– Megtalálják még szerepek?

– Már nem nagyon akaródzik színdarabozni. A lábam sem engedi, kellemetlen bottal botorkálni a színpadon. Közeledik a nyolcvanadik születésnapom. Az egy olyan kor, amikor az ember inkább a múltat összegezi, mintsem a jövőre gondol. Az Úristen nagyon jól tudja, mikor kell végezni. A Teátrumot is hárman csináljuk. Borika, a feleségem a gazdasági részét, jómagam a művészi részét, aki pedig az egészet összefogja, az Atyaúristen, aki mindig küldött segítőket. Eddig még mindig segített. Remélem, ezekben az utolsó években is segíteni fog, hogy Madách után elmondhassam, be van fejezve a nagy mű. Az az igazság, hogy belefáradtam. Itt vannak a fiatalok, csinálják, dolgozzanak, drukkolok nekik. Egyre kérem őket, hogy maradjanak itt! A Jóisten ide rakta őket, és valami célja van velük. Feltételezem, ezért adta nekik ezt a mesterséget, hogy itt adják át az itteni magyarságnak. Van elég színész Magyarországon. Talán itt van ránk nagyobb szükség.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)