– Maradandó élmény volt az egész ceremónia Budapesten. Az elnök úr a vállamra tette a kardot, egy kicsit leengedte. Éreztem a kard saját súlyát. Mondtam magamban, hogy annak talán van valami súlya, amit elkövettem a nyolcvan esztendőm alatt. Azután beírtam a nevem az emlékkönyvbe, meghajoltam a Szent Korona előtt, megköszöntem az elismerést a bizottságnak, és visszaültem a helyemre.
– Azt a nyakamba akasztották. Nem hétköznapi vagy ünnepnapi viselésre való, olyan nehéz. Lehúzza a nyakam.
– A színháznak mindig kell, hogy súlya legyen, mert a közönség igényli a szépet, a jót, az erkölcsöset. Még az is, aki tagadja. Feltételezem, hogy azok igénylik a leginkább, akik tagadják, nekik van rá a legnagyobb szükségük. A színháznak szórakoztató módon kell példát mutatnia, tanítania, úgy, hogy az ember ne vegye észre, hogy tanítják. Hogy iskolába megy. A templom és az iskola mellett az identitás megtartása szempontjából is fontos a színház. Hogy ne felejtse el az ember, honnan jött, hogy érezze, mit jelent magyarnak lenni, érezze az anyanyelve gyönyörűségét, tisztaságát. Azért mennek az emberek színházba, hogy kikapcsolódva beszippantsanak valami szépséget, jóságot, ami kell, hogy a lelküket megtöltse.
– Sajnos, megtette, és attól tartok, még egy ideig eltart ez az állapot. Az egyik álmomat, a Háry Jánost színre vittük a nyáron a Teátrum színházi polgári társulással. Két álmom volt. Megrendezni a Bánk bán című operát és a Háry János című daljátékot. Ez is teljesült. Borsos az ára, de még mindig olcsóbb, mint amit a magyarországi vendégtársulatok kérnek tájainkon. A Háry Jánosban hetvennégyen vagyunk a színpadon, csak a szimfonikus zenekar több mint harminctagú. Tizennégy kiló kottát kaptam Bécsből, ahol a jogdíj van, kizárólag azt szabad használni, és valamennyi előadást előre be kell diktálni, minden egyes előadással el kell számolni. Komáromban tartottuk a premiert, azután Dunaszerdahelyen adtuk elő, május tizenhatodikán megyünk az előadással Pozsonyba, a Ružinov kultúrházba. Dunakeszin, ahová a szimfonikus zenekar való, szintén kérik az előadást, amelyre külön engedélyt kell szereznünk, mert jelenleg csak Szlovákiára kaptunk engedélyt.
– Mert visszatükrözi a magyar ember lelkiségét. Azt, hogy szereti az ember a mesét, szeret álmodozni, valami olyasmiről hallani, amiről tudja, hogy soha az életben nem fogja elérni. Ezért szeretik Háry János meséit; tudják, hogy füllent, hogy nem győzte le Napóleont, de milyen szép lett volna, ha ezt a magyarok követik el, megállítják valahol ezt az őrültet, és azt mondják: na, ebből elég volt! Benne van a magyar ember szabadságvágya. Mert mit mond Örzse? Az osztrák mindent elvesz a magyartól. Most már császárt is mi adjunk neki? Van egy gyönyörű dal a végén, amikor Kodály zenével fejezi ki az érzést. Fölszántom a császár udvarát, belévetem hazám búbaját. Hadd tudja meg császár felsége, mi terem a magyar szívébe! Ekkor a zenekar elkezd egyre hangosabban játszani. Egyszer csak leáll a zene, pianissimo. Áldd meg Isten császár felségét! Ne sanyargassa magyar népét! Tehát ne pofozd meg, ne üsd agyon, hanem áldd meg, hogy segíthessen. Mondom, gyönyörű. A premieren ott volt Kodály Zoltán özvegye. Az mondta, kodályos hangulata van az előadásnak, és nagyon tetszett neki. Feltételezem, hogy igazat mondott. Az előadásban nem csak operaénekesek szerepelnek, de mindenki tisztán és érthetően énekel, nincs az alakításukban operai manír.
– Szegény Lőrincz Margitka is elment. Szépen tartotta magát. Az álma, a szabadtéri színészmúzeum legalább megvalósult. Petőfi Sándor Színészdalát szavalta a megnyitón október végén. Jó színésznő volt, jó volt vele a színpadon dolgozni. Takáts Emőd hirtelen halála váratlanul ért, nagyon megdöbbentett. Fiatal korunktól kollégák voltunk, sokat játszottunk együtt. Miskovics László is odafent van már. Énekes színész volt, de a Teátrumban alig kapott dalt a Gül baba és a Mágnás Miska című produkcióinkban. A Görgey-ben nyújtott alakítására biztosan sokan emlékeznek. Amikor a Teátrum tizedik évfordulóját ünnepeltük, megkértük, hogy a gálaesten adja elő a kedvenc dalát. Az április huszonnyolcadikára tervezett, huszadik évfordulós gálaesten már nem léphet szeretett közönsége elé. És Németh Istvánnal sem játszhatok már a színpadon, ő is elhunyt. Legutóbb Csáky Pál Aranybunkó című darabját adtuk elő ketten.
– Annak idején, amikor az Eötvös utcán, a Legényegylet épületében működött még a komáromi Magyar Területi Színház, ilyen angyalfejek tartották az erkélyt. Szerettem volna valami emléket az épületből. Akkor még nem tudtam, hová teszem, csupán legyen valamim. Ezt az angyalfejet kivéstem a falból, mielőtt jöttek ledózerolni az épületet.
– A forgatag valóban színes, de sohasem próbáltam összegezni. Ha kérdezik, sorban elmondom, de nem tudok csomagot csinálni. Leírni sem tudnám az életemet. Ha valaki méltónak tart rá, írjon rólam. Számomra visszatetsző, ha magamról kellene írnom.
– Már nem nagyon akaródzik színdarabozni. A lábam sem engedi, kellemetlen bottal botorkálni a színpadon. Közeledik a nyolcvanadik születésnapom. Az egy olyan kor, amikor az ember inkább a múltat összegezi, mintsem a jövőre gondol. Az Úristen nagyon jól tudja, mikor kell végezni. A Teátrumot is hárman csináljuk. Borika, a feleségem a gazdasági részét, jómagam a művészi részét, aki pedig az egészet összefogja, az Atyaúristen, aki mindig küldött segítőket. Eddig még mindig segített. Remélem, ezekben az utolsó években is segíteni fog, hogy Madách után elmondhassam, be van fejezve a nagy mű. Az az igazság, hogy belefáradtam. Itt vannak a fiatalok, csinálják, dolgozzanak, drukkolok nekik. Egyre kérem őket, hogy maradjanak itt! A Jóisten ide rakta őket, és valami célja van velük. Feltételezem, ezért adta nekik ezt a mesterséget, hogy itt adják át az itteni magyarságnak. Van elég színész Magyarországon. Talán itt van ránk nagyobb szükség.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről…
Pelyvás Gergő harmadéves bölcsészhallgató, a germán nyelvek és az utazás szerelmese, de mint kiderült a falmászás és az ütős hangszerek világa sem áll távol tőle. A 2022-ben megjelent A kozmosz uborkái című novellája megadta számára a tökéletes flow-élményt, amely egyben számos családi szállóigét is eredményezett.
Csáky Pál több száz publicisztikai írás és tucatnyi szépirodalmi könyv szerzője. Barátja, Pomogáts Béla figyelemmel kíséri és számon tartja írói munkásságát, és pár évvel ezelőtt így nyilatkozott: „Számomra ő egy olyan személyiség, akinek sikerült egyesíteni a magyar nemzet szempontjából is meghatározó két kulcsfontosságú területet, a politikát és az irodalmat.” Majd hangsúlyozta, hogy „ugyan a múltban is voltak íróknak politikai próbálkozásai, illetve politikusoknak írói ambíciói, de az egyedinek számít, ha valaki mind a két területen maradandót alkot”.
Gorondy-Novák Márton tizenöt éves korában írta első novelláját. Ez az írás abban az értelemben meghatározó volt számára, hogy örökre megtanulta: az alkotás ismereti tudást is igényel. Próbálkozott versírással és dalszövegekkel, de a novella műfaját érzi magához a legközelebb, minden idők legjobb novellistájának Kosztolányit tartja. A nagyregény megírásának gondolata – mint minden prózaírót – őt is foglalkoztatja. Idén készül debütálni első könyvével. Alkotói mivolta mellett jogász és édesapa is.
„Azt végzem el, ami magától elindul, isten tudja, kinek, minek a kezdeményezésére.” Pontosan így indult el Berta Zsolt És így tovább, és így tovább című irodalmi albuma is, mely 22 szemernyi prózát és ugyanennyi fikarcnyi dalt foglal magába, s amelyben ez a két világ, a próza és a líra tökéletesen egybefonódik (olyannyira, hogy némiképp még szerepet is cserél a kettő). Természetesen a beszélgetés fókuszában az említett alkotás állt, de sokat megtudhattunk magáról az alkotóról is, a személyiségéről, a világlátásáról, s azt hiszem, az albumban jelentkező természetesség, szabad hatás már itt, Berta
Nagy Lea elképesztő nyitottsággal és érdeklődéssel lép az élet felé, „mindig szükségem van valami új impulzusra” – mondja, s ezen kijelentését az is kellőképpen alátámasztja, hogy öt évig csellózott, nyolc évig kórusban énekelt, balettozott, mindeközben pedig verseket, novellákat ír, illetve nemzetközi kapcsolatokra, sikerekre is szert tett. Tavaly szeptemberben jelent meg a harmadik, francia nyelvű verseskötete, Le chaos en spectacle címmel, amelynek elmondása szerint, nagyon jó volt a fogadtatása francia nyelvterületen.
„Túl sok mindennel foglalkozik, és mégis rövid akar lenni” – olvashatjuk Szathmári Dominik az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oldalán található bemutatkozószövegében. Most bevallotta, hogy ez valóban így van, hiszen végzettsége szerint energetikai mérnök, mindemellett stratégiai és üzletfejlesztési gyakornok, de míg óvodás korában rajzművész volt, mostanság verseket ír és nagyszerű zongoraműveket komponál. Olyannyira, hogy nemrégiben megjelent első, First pieces című albuma is, amely hét zongorajátékot foglal magába.
A kívülről érkező impulzusok szüntelen meghatároznak és alakítanak bennünket, s igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha adódik egy-egy olyan tevékenység, amely segít ezek feldolgozásában, kivetítésében. Törteli Réka azon mázlisták egyike, kiknek a művészet a mindennapjaik részét jelenti, s így könnyedén „hasznára” fordítja a világunkból érkező különféle impressziókat. Az Újvidéki Művészeti Akadémián tanul festészetet, és amint a „megfesthetetlen képek” gátja megakasztja alkotói tevékenységeiben, a költészet rögtön a segítségére siet.
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről… Nem a szavak embere, így viszonylag ritkán mesél, ez tehát egy kivételes alkalom.