Önök heten voltak testvérek. Valóban sorba kellett állni a gitárért?
– Annak idején nagyon szegények voltunk, egy mindössze másfél szobás ingatlanban éltünk, és valóban heten voltunk testvérek. Édesapám zenész volt, és mindig vártuk, hogy mikor jön már haza a muzsikálásból, mert vele együtt megérkezett a gitár is. Amikor pedig otthon volt a hangszer, valóban „harcolni” kellett érte. A két bátyám már tudott rajta zenélni, így általában a harc helyett inkább kivártam a sorom.
Igaz, hogy előbb tudott fejben játszani, mint a hangszeren?
– Az az igazság, hogy már korán kiderült a számomra, hogy jó a hallásom, hogy egyszerűen hallom a zenét. Akkoriban még nem tudtam gitározni, maximum egy-két akkordot, amit ellestem édesapámtól, de belül már hallottam a zenét, és már volt elképzelésem arról, hogy azt hogyan kellene átvinni a hangszerre. Ez az idő múlásával egyre jobban ment, míg végül már én is elsajátítottam a gitárjátékot.
Később Salgótarjánból Budapestre költözött. Hatalmas lépés volt ez akkor?
– A vicces az, hogy Salgótarjánhoz viszonyítva Budapest nem nagy távolság, legalábbis kilométerben, de számomra ez nagyon nehéz, ugyanakkor mindenképpen szükséges lépés volt. Ott alkalmam nyílt bekerülni a Bartók Béla Konzervatóriumba, így végre zenét tanulhattam, és úgy általában, zenélhettem.
Ellátogattam egy hangszerkiállításra, ahol láttam azt az álomgitárt, amelyet édesapámmal csak a képeken nézegettünk. Megkértem a barátomat – aki tudott németül, mert ott németek állítottak ki –, hogy kérdezze meg őket, hogy játszhatnék-e azon a bizonyos hangszeren. Megengedték, és akkor a véletlen műve volt, hogy Babos Gyula (Liszt Ferenc-díjas magyar dzsesszgitáros) éppen arra járt, hallotta a játékomat, és mivel a konziban akkor indult a gitár tanszak, meghívott, hogy felvételizzek. Ez azért fontos, mert akkor érettségim nem volt, a konziba viszont a nélkül normál esetben nem vettek volna fel. Nekem viszont megengedték, hogy a tanulmányaim mellett szerezzem meg az érettségit.
Nehéz volt érvényesülni a budapesti zenei életben?
– Több okból is nehéz volt. Egyrészt ez nem úgy van, mint a mesékben, hogy ha valaki tehetséges, akkor az rögtön nagy karriert fut be, másrészt anyagilag sem bizonyult könnyűnek megoldani az ottlétet. Albérletbe nem mehettem, így ismerősöknél kellett meghúznom magam, bevallom, nagyon megszenvedtem.
Később Budapesten már ismert zenésszé vált, egy pillanatban mégis úgy döntött, hogy kiutazik Berlinbe. Miért éppen Berlin?
– A konzi után rengeteget zenéltem, sőt tanítottam is klasszikus gitárt. Időközben Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal megalapítottuk a Trio Stendhal zenekart, sikereket értünk el. 1988-ban jártam először Berlinben egy fesztiválon fellépni, ahol annyira megtetszett a multikultúra, hogy akkor eldöntöttem, ha egyszer elmegyek, akkor Berlinben fogok letelepedni.
2011-ben úgy döntött, Magyarországon alapít egy zeneiskolát, amely elsősorban nehéz sorsú gyerekeknek nyújt lehetőséget. Mindez viszont még Berlinben kezdődött.
– Valóban van előzménye a magyarországi sulinak. Amikor kimentünk Berlinbe, akkor újból felépítettem magam, és idővel ismertségre és jó kapcsolatokra tettem szert. Egy nagy koncertem után egy újságíró interjút készített velem, és az utolsó kérdése úgy szólt, hogy mit szeretnék. Akkor erre azt válaszoltam, hogy milyen jó lenne olyan iskolát létesíteni, akár Berlinben, olyan gyerekeknek, akik hátrányos helyzetűek, vagy akiknek egyszerűen nincs lehetőségük, hogy be tudjanak iratkozni egy normális zeneiskolába. Ezt olvasta egy hölgy, akinek a férje a szenátusban dolgozott, és mivel nagyon tetszett nekik az ötlet, ez a projekt akkor megvalósult. Ez sokkal kisebb méretű volt, mint most Magyarországon, és körülbelül öt-hat évig tartott. Többnyire gitárosok vettek részt, de akadtak harmonikások, hegedűsök is. Mintegy tizenkét fiatallal tudtunk foglalkozni, akikből a későbbiekben mind zenész lett.
A magyarországi Snétberger Zenei Tehetség Központban hányan tanulhatnak, és iskolai tanulmányok mellett végezhető-e?
– Általában hatvan, 12 és 22 év közötti gyerekkel foglalkozunk. Jelenleg ötvenöten vannak. Nagyon örülök, hogy sikerült elérnünk a folyamatos működést, hiszen ez már a tizenharmadik év, hogy létezünk. Maga az oktatás tizenkét hét. A gyerekek akkor jönnek hozzánk, amikor az iskolában szünet van. A nyári vakáció természetesen a leghosszabb, de ott van még az őszi és a tavaszi szünet is. Az oktatás nagyon intenzív, nemcsak gitár van, hanem minden más hangszer is. Arra is figyelünk, hogy ha valakinek gondja van a saját iskolájában például a matekkal vagy valami mással, akkor abban is segíteni tudunk. Azt, hogy ez valójában mekkora projekt, szavakkal nehéz elmondani. Azt is megemlíteném, hogy maga az iskola gyönyörű helyen található, egy völgyben Felsőörsön, a Balatontól alig pár kilométerre.
Olyan iskola ez, mint egy kollégium, ahol a tanulók lakhatnak, mi oldjuk meg az étkeztetésüket, még hangszert sem kell hozniuk, mert azt is tudunk biztosítani, és ami nagyon fontos, hogy mindez teljesen ingyenes a tanulók számára. Eddig több mint négyszázan végeztek nálunk.
Hogy néz ki a felvételi?
– A felvételi lényege, hogy meghalljuk, hogy az adott fiatal hogyan játszik. Szervezett felvételik vannak Magyarország különböző pontjain, különböző időpontokban, sőt nekem is el lehet küldeni egy pár perces felvételt, amiből én már látom és hallom azt, amire szükségem van. Talán elsőre szokatlannak tűnik, hogy nekem személyesen is küldhetnek bármikor anyagot, de sokan élnek ezzel a lehetőséggel. Az a fontos, hogy rátaláljak a tehetségre. Előfordult olyan is, hogy valaki nem volt virtuóz, de annyira jól állt a kezében a hangszer, hogy felvételt nyert.
Emellett 2023-ban Budapesten létrejött egy stúdió is?
– Valóban, ez nagyon komoly támogatással jöhetett létre, és a VIII. kerületben található. Kellőképpen modern, tökéletesen felszerelt stúdió, ahol a kiemelt tehetségű gyerekek gyakorolhatnak, készülhetnek a koncertjeikre. Emellett van lehetőség lemezfelvételre is, szóval minden van, aminek egy stúdióban lennie kell.
Igaz, hogy itt sokszor Ön a hangmérnök?
– A hangmérnökség rengeteg időt vesz igénybe, úgyhogy nem szeretnék ezzel nagyon sokat foglalkozni, de igen, valóban megtanultam, mert maga a téma nagyon érdekel, és Berlinben otthon is van egy kis stúdióm. Azért emeltem ki, hogy nem szeretnék sok időt foglalkozni ezzel, mert mégiscsak zenész vagyok, inkább arra koncentrálok a továbbiakban is.
A fád azt jelenti, hogy rosszkedvű, ehhez már nem kell ragaszkodni, ehelyett újat kellene írni. Mi ezt úgy énekeljük, hogy „jaj, cica eszem azt a csöpp kis szád, érzem, hogy elborít a férfivágy”, ami ugyanannak egy sokkal modernebb változata. Persze álmatagon énekelve ez sem mozdít meg senkit, de ha van benne lendület, tűz, akkor érzem, hogy itt egy olyan srácról van szó, aki pillanatokon belül ráugrana a hölgyekre.
A 120 perc a Föld körül című operettest milyen dalokból, darabokból állt össze?
– Kálmán Imrének azokból a műsorszámaiból és dalaiból állt össze, amelyeket különböző országokkal, városokkal kapcsolatosan írt, Budapesttel, Béccsel, Párizzsal, Moszkvával, Újdelhivel, Bombayjel, New Yorkkal és Kolozsvárral. Ez az utazás, amely tulajdonképpen körbemegy a világon, rendkívül izgalmas, és nagyon érdekes, hogy Kálmán mindegyik országnak, országrésznek a koloritját beleírta a zenéjébe, amely mégis mindig mindenütt megmaradt magyarnak.
Mi az ő titka?
– Jaj, istenem, ezt nagyon nehéz megmondani. Koessler Jánosnál, a Zeneakadémia professzoránál – Bartóknak és Kodálynak is ő volt a tanára – együtt végzett három fiú, három operett-zeneszerző, Szirmai Albert, Jacobi Viktor és Kálmán Imre. Koessler azt mondta, hogy közülük a legokosabb, aki tényleg egészen fantasztikus, az Szirmai Albert, a legtehetségesebb, aki zseniális és igazán különleges, az Jacobi Viktor, de aki a legtöbbre fogja vinni, az Kálmán Imre. És igaza lett. Valószínűleg tévedett abban, hogy ki a legtehetségesebb, mert bár Jacobi tényleg csodálatos zenéket írt, én is a rajongója vagyok, de Kálmán Imrében az a csodálatos, hogy az ő zenéjében lelkek szólalnak meg. Az operett az ő keze munkája nyomán igaz dallamokról szól, olyan igaz dallamokról, amelyek nem felületesek, amelyeket ha valaki komolyan vesz és komolyan énekel, nem giccsesen álmodozva, hanem azzal a mélységgel és erővel, ahogy ezt Kálmán szándékozott hallani, az mindenkit megérint. Például amikor Mister X megszólal, és énekli, hogy „trombita zeng és pereg a dob, lesi a nép az attrakciót…”, akkor valóban mindenkinek megdobban a szíve. Nem lehet szépelgően énekelni, hanem szívből, lendületből, erőből és a belső vágyak szenvedélyéből. Ez az operett titka, és ebben a világon a legjobb Kálmán Imre.
Mi itt, Palicson nagyon büszkék vagyunk erre a gyönyörű nyári színpadra, és szinte ünnepként éljük meg, ha egy rendezvényt itt tudnak megtartani. A szabadtéri helyszín mennyire szolgálja az előadás sikerét?
– Mindig kérdéses, hogy a körülmények mennyit rontanak és mennyit javítanak egy előadáson. A szabad tér jellegzetességei miatt az előadás egy bizonyos százalékot romlik, és ezzel gyengébb lesz, ugyanakkor a szabad tér varázsa, hangulata, hozzátesz. Tapasztalatom szerint többet tesz hozzá, mint amennyit ront. Lehet, hogy a világítás nem tökéletes, mert nincs elég sötét, lehet, hogy jön néhány szúnyog, a takarások talán nem annyira rejtelmesek, de az egésznek az a varázsos hangulata, hogy a fák között, a színpad mögött a várat idéző kőépülettel egyszerre csak megszületnek érzések, vágyak, remények, ez ebben tulajdonképpen segít. Imádom a szabad teret, azzal büszkélkedhetek, hogy az én előadásaim alatt sütött legtöbbet a hold a Szegedi Szabadtéri Játékokon, száz esténél többször játszották a produkcióimat, és nagyon szerette a közönség. Tehát elvben az mostohább körülmény, mint egy zárt tér, de messze pótolja a hangulat és az erő. Ez itt Palicson szintén csodálatos helyszín, harmadszor vagyok itt, először 1986-ban Verdi Macbeth című operájával szerepeltünk még Ljubiša Ristić meghívására, aki akkor Shakespeare-fesztivált szervezett itt, másodszor pedig 2011-ben a Lévay Szilveszter-énekversenyen. Mindkétszer fantasztikus élmény volt itt szerepelni.
Kálmán Imrével és a magyar operett korszerűsítésével kezdtük a beszélgetést. Felmerül bennem a kérdés: ha külföldre is el tud jutni egy-egy ilyen előadás, akkor hogyan fogadják? Az operett örök?
– Magyarországon létezik operettközönség, de nagyon fontos az, amiről már beszéltem, hogy hogyan adják elő az adott művet. Van egy lejáratós stílus, amikor előveszik az osztrák–német stílust, és az operettet úgy akarják játszani, ahogy megírták, nem akarnak változtatni rajta, és nem központi kérdés az, hogy milyen új táncvariáció, milyen új poén kerül bele, ez esetben bizony az operett kihalásra ítélt műfaj. Muszáj nagyon erősen korszerűsíteni. Külföldön kifejezetten azt várják, hogy mi egy igazi, erős, magyar virtusos produkciót mutassunk be, ott ennek van értéke, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy régebben az Operettszínház harminc-negyven előadással vendégszerepelt Németországban, Ausztriában, Olaszországban a Marica grófnővel, a Csárdáskirálynővel meg a Víg özveggyel, az elmúlt öt évben viszont egyetlenegy előadást sem hívtak meg. Tehát ez élesen bizonyítja, hogy magyaroktól német–osztrák típusú operettjátszást senki nem akar nézni a világban.
Viszont önnek nemcsak az operett kedves, hanem ugyanannyira jártas az opera és a musicalek világában is. Ezt a hármat el lehet-e választani, lehet-e rangsorolni, vagy Kerényi Miklós Gábor maga a zene?
– Ezt nem merném mondani, hogy én vagyok a zene, sokkal csúnyábban azt szoktam mondani magamról, hogy mindenevő rendező vagyok. Imádom a zenés műfajt. Ami az operát illeti, nagyon büszke vagyok arra, hogy a Magyar Állami Operaház repertoárján szerepel a Pillangókisasszony-rendezésem, most éppen hat előadás volt, mind telt házzal. Nagyon szeretem a musicaleket is, sok izgalmas darabot sikerült színpadra állítanom, október 13-án Budapesten az Arénában újra látható lesz a Rómeó és Júlia című rendezésem, amely tízezer nézőt vonz, és nagyon örülök, mert jelen pillanatban az egyik legnagyobb siker a Lévi Story musical, A farmerkirály, amely a farmernadrág feltalálásáról szól, ezt Jávori Ferenc és Müller Péter Sziámi írta. Ha dicsekedni kell, akkor elmondhatom még, hogy a Szegedi Szabadtéri Jákokon az idén a legnagyobb sikere az én Tévedések vígjátéka rendezésemnek volt, amit prózában állítottam színpadra. Nagyon szeretem a prózát is, annak idején Az ifjúság édes madarát rendeztem a Nemzetiben a csodálatos Béres Ilonával és – hihetetlen nagy színész volt, csak nem annyira ismerik – Kaszás Attila Tádéval. Hiszek a színházban, abban, hogy el kell varázsolnunk a közönséget, hiszek abban, hogy „szórakoztatni” kell – nálam a szórakoztatás lekötést jelent, és örömet kell szerezni. Fontos, hogy olyan gondolatokat tudjunk az előadás alatt vagy által átadni, amelyek az embereket foglalkoztatják, és reggel borotválkozás, sminkelés közben, ha tükörbe néznek, akkor eszükbe jut, hogy vannak furcsa és érdekes dolgok a világban.
Nem csoda, hogy a vérében van a zene, és számos stílusban jártas, hiszen a szülei énekmesterek voltak, és mondhatjuk azt is, hogy ez a zenei tehetség tovább is adódott, hiszen a három gyermeke közül kettő ugyancsak zenei, színházi ember lett. Épp egy Márai-estről jövök, ahol elhangzott, hogy a család elől nincs menekvés. Így van ez?
– Nem hiszek igazán a genetikai kódban, de nem tudok tiltakozni sem, valóban, édesanyám a Színművészeti Egyetemnek volt az ének- és beszédtanára, édesapám pedig a Bartók Béla Konzervatóriumnak a tanszékvezetője, és mindmáig az ő Az éneklés művészete és pedagógiája című könyvéből tanulnak a Zeneakadémián. Rengeteg zenei élményem van kölyökkoromból, a zongora alatt ülve írtam a matekleckét, amíg mondjuk Gregor Jóska és B. Nagy János – most példaként mondtam két nagy magyar énekest – ott skálázott az apukám mellett.
A gyermekeimről is el kell mondanom, hogy Dávid fiam Harangozó-díjas magántáncos az Operában, és koreográfusként is dolgozik, Máté fiam Junior Prima díjas színész, elsősorban zenés színész, musicalekben, operettekben lép fel, a harmadik gyermekem, Kerényi Tünde Sára – aki Frankó Tündével közös gyermekünk – éppen most diplomázott közgazdászként, valamint felvették a Színművészeti Egyetemre, rendezői specifikációra, és nagyon szépen énekel. Úgy tűnik, hogy benne is buzog a színházi vér, meg a vőlegénye is a Színművészeti Egyetemre jár, rendező szakos. Róla azt terjesztették sokáig, hogy az én fogadott fiam, nagyon jóban voltunk, mind a ketten nagyon sokat voltak velem, de most kitoltak velem, most egymással foglalkoznak, menyasszony és vőlegény, úgyhogy nem is tudom, ezt hogyan élem túl.
Megfér ennyi dudás egy csárdában? Családtagokból lehetnek jó kollégák? Támogatják egymást, vagy rivalizálnak?
– Nálunk mindig nagyon jó a hangulat, igazából sem féltékenység, sem egymással való szurkálódás nincs, nagyon jóban vagyunk, meg is értjük egymást, próbálunk egymásnak segíteni, lelkileg is. Az összes családtagom felé rengeteg kötelezettséget vállaltam, támogatom őket, és most, hogy végül is egy magasabb korba kezdek lépni, nagyon boldog vagyok, hogy sok segítséget kapok tőlük vissza.
Miután a neve 2017-ben felmerült egy metoo-botrányban, évekig nem dolgozott Magyarországon, most viszont visszatért. Sikerült-e a nehéz helyzetből előnyt kovácsolni, a nehézségeket a javára tudja-e fordítani? A külföldön töltött idő alatt milyen tapasztalatokat szerzett?
– Nagyon jó hangulatban dolgoztam Németországban, Oroszországban, a kedvenc színházam a Szentpétervári Zenés Komédia Színház, ahol még most is több előadásom van műsoron, a Monte Cristo grófja és a Jekyll és Hyde Wildhorntól, Lehár Ferenctől a Frasquita meg természetesen Kálmán Imrétől a Marica grófnő, de komoly tárgyalások folynak, hogy a Csárdáskirálynőt is színpadra állítom, mert olyan lelkesedéssel és szeretettel vár ott egy társulat, hogy annak nehéz ellenállni. Közben azért dolgoztam Magyarországon is, de azt kell hogy mondjam, hogy a külföld egyfajta nyugalommal veszi tudomásul a világ változásait, mi Magyarországon eggyel hektikusabbak vagyunk. Nem tudom, hogy ez itt, akár Palicson, Szabadkán vagy Újvidéken hogy van, de amikor most dolgoztam Eszéken – ahol a Csárdáskirálynőt „bűvöltem” – és Kolozsváron – ahol pedig egy eszelősen jó musicalt, a Sándor Mátyást rendeztem, Szemenyei János írta a zenéjét, és óriási siker volt –, mindkét színházban kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb volt a hangulat, mint ahogy mi most Magyarországon dolgozunk. Kicsit úgy érzem, hogy a világ problémái, mindenféle ütközéspontok, a politika harcai direktebben teszik be a lábukat a mi színházi világunkba. Politika nélkül persze nincs színház, anélkül nincs színház, hogy a szenátorok, képviselők, minisztériumok ne befolyásolnák, anélkül sincs, hogy egymással is bizonyos harcokat ne vívnánk, de Magyarországon ebben a pillanatban direktebb ennek a feszültségteremtő ereje. Ez nagyon érdekes, de természetesen az ember, ha úszó, akkor úszik, akkor is, amikor sima a víz, és akkor is, amikor viharosabb, mert ez a szakmája, meg hát úszni jó. Most egy kicsit nagyobbak a hullámok, de megmondom őszintén, nem bánom, mert ez erősíti a karizmot.
Már említettünk néhány aktuális és nagy érdeklődésre számot tartó előadását. A palicsi gála után mi következik Kerényi Miklós Gábor életében?
– Júliusban az Apostol-musical, a Nem tudok élni nélküled megy a RaM-Art Színházban, aminek a dramaturgja, közreműködő alkotója voltam. Ez a premier elég fontos, utána egy pici pihenő következik Görögországban, ahol egy darabnak a fordításával foglalkozom, aztán augusztusban A farmerkirály a Városmajori Szabadtéri Színpadon, októberben a Rómeó… És utána így tovább, bizakodunk, bizakodunk, bizakodunk.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. augusztusi számában)
