2021. november 23., 09:04
Tavaly jelent meg Kopriva Nikolett kárpátaljai szerző első kötete Amire csak a fák emlékeznek címmel. A szerző 2019-ben az Irodalmi Jelen Debüt díjában részesült, a tavalyi évben Móricz Zsigmond-ösztöndíjas volt, idén pedig a Magyar Írószövetség Debüt díjával tüntették ki. A pályakezdésről, az irodalomról és a további terveiről beszélgettünk.
– Édesapád, Kopriva Attila elismert festőművész és egyetemi tanár, feltételezem, hogy a művészet a gyermekkorod szerves részét képezte. Mindig is egyértelmű volt, hogy te is művészettel fogsz majd foglalkozni?
– Nem igazán tudatosodott, de igen, a kezdetektől jelen van az életemben a művészet. Az, hogy e felé indulok el, nem volt egyértelmű, szabadidős tevékenységként tekintettem az írásra és a festésre, ami valójában sokkal többet jelentett ennél: időtöltést a képzeletemben, amire nagy szükségem volt. Egyáltalán nem éreztem magamon a nyomást, hogy édesapám pályája miatt nekem is ezt az utat kellene járnom, noha akkoriban arról álmodoztam, hogy képzőművész leszek.
– Volt olyan momentuma az életednek, amikor eldöntötted, hogy az irodalom a te utad, vagy ez így alakult?
– Nem kifejezetten emlékszem, hogy lett volna. Arra emlékszem, amikor eldöntöttem, nem fogok képzőművészeti pályára lépni, de nem hinném, hogy ez a döntés sodort volna az irodalom felé. Az írás számomra kifejezetten zárkózott tevékenység volt, régebben szigorúan titkosan őriztem az írásaimat. Nem tudom, hogyan győzött meg édesanyám, de 2015-ben végül kinyílt az asztalfiók, és beadtam néhány írásomat egy beregszászi tehetségkutató pályázatra, amit a verseimmel megnyertem. Egy évvel később az Előretolt Helyőrség Íróakadémia pályázatát Vári Fábián László ajánlotta figyelmembe. Összességében úgy gondolom, szerencsés vagyok, hogy ők odafigyeltek rám, magamtól nem hiszem, hogy megtettem volna ezeket a lépéseket. Bár akkor ez nem tűnt fel, de nagyon fontosak voltak.
– Munkácsról tizenhét évesen Debrecenbe, majd Budapestre kerültél, most pedig Szegeden, Mórahalmon vertél sátrat. Hogy élted meg ezt az utazást?
– Valójában csak megtörténtek velem ezek az utazások, nem előzte meg komoly mérlegelés. Persze ez alól Debrecen kivétel, hisz ez volt az első állomás, egyúttal talán a legnehezebb: az otthonomat hagytam ott, és egy országhatárt léptem át a költözéssel. Az elején elveszettnek éreztem magam, de szép lassan barátokra találtam, ami sokat segített. Három év elteltével, mely megfelelt az egyetemi BA képzésnek, határozottan éreztem, hogy ott kell hagynom Debrecent, Budapestre akartam menni. Ebben a döntésben már az íróakadémia is közrejátszhatott, vágytam a változásra. Nagyon szerettem Budapestet, határozottan felszabadított, lenyűgöztek a szép épületek, utcák, és a végtelen lehetőség. A mesterképzés elvégeztével Mórahalom a barátom miatt jött képbe, akivel egy vonaton ismerkedtem meg. Nem mondom, hogy nem volt éles váltás, hisz egyszer csak a csendben találtam magam, a természet kellős közepén. Az évek során ez is az életem szerves részévé vált, és egész biztos, hogy hatása a kötet versein is érzékelhető. Időnként szükségem van a városi közegre is, ezért örülök, hogy közel van Szeged. Úgy tűnik, hamarosan Mórahalomról is elköltözünk, egy településsel arrébb, ahol vettünk egy tanyát. Kíváncsi vagyok, milyen lesz kipróbálni ezt a még inkább természetközeli életformát.
– Mennyire volt nehéz, vagy hogyan élted meg, hogy kisebbségi magyarként kellett helytállnod az irodalmi életben? Jelentett ez plusz nehézséget?
– Egyáltalán nem érzékeltem, hogy ez nehézséget okozott volna, hisz én már Magyarországon éltem, amikor belecsöppentem ebbe. Azt sokkal inkább sajnáltam, hogy az otthoni irodalmi életbe nem igazán tudtam aktívan bekapcsolódni a távolság miatt.
– Kik, mik voltak azok a mentorok, példaképek vagy esetleg kulcspillanatok, melyek nélkül nem jelent volna meg az első köteted?
– Elsősorban Végh Attilát említem, ő mentorált a kötetben megjelent versek írásakor, és most is. Orbán János Dénes volt az egyik szerkesztő, ő adta a borítóötletet, és mindvégig ő tartotta velem a kapcsolatot a szerkesztés folyamatában, így az ő szerepe is nagyon fontos. Luca Annát, a kötet olvasószerkesztőjét és Péter Gábort, a tördelőt nem ismerem személyesen, de nekik is rengeteget köszönhetek. Hálás vagyok Zalán Tibornak, mert a kötet leghosszabb verse, A hegy csak látomás című, az ő tanácsai révén nyerte el végső formáját. S hát nem győzök elég hálás lenni a családomnak, a barátomnak, a barátaimnak, ők mindig megerősítettek abban, hogy írnom kell, nem hagyták, hogy eltévelyedjek.
– Mit tanácsolnál egy szlovákiai magyar pályakezdőnek?
– Azt, hogy az önkritika nagyon fontos, és ne féljenek megmutatni magukat!
– Min dolgozol most? Milyen további terveid vannak?
– Dolgozom a második verseskönyvemen, mely remélhetőleg jövő év elejére készül el, úgy tűnik, részben az első folytatása lesz. Tervben van továbbá egy prózakötet, valamint egy kötött versformában íródott könyv egy gyermek szemszögéből. Remélem, sikerül megírni ezeket!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
