Szűcs Nelli legösszetettebb munkája a Fedák Sári-előadás –
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
– Az édesanyja orosz, ezek szerint önnek is ez az anyanyelve? Hogyan éli meg a nemzeti identitás kérdését?
– Amikor a nővérem és én születtünk, anyukánk még nem beszélt magyarul, utána megtanult, mert többet élt Kárpátalján, mint odahaza. Természetes volt, hogy nem azt mondom, hogy anyu, hanem mama, és utána magyarul beszélünk. Először oroszul tanultunk meg beszélni, de ugyanúgy váltottunk magyarra bármikor, nekünk természetes volt ez a kevert nyelv: két szót oroszul, egyet magyarul. Az óvodában is ukránul, magyarul, oroszul énekelgettünk. Két iskola volt a falumban, Tiszaújlakon, de a család úgy gondolta, ahhoz, hogy a gyerek tovább tudjon tanulni, ukrán iskolába menjen. De ott is volt, hogy magyarul súgtunk egymásnak, például matematikából. Megfigyeltem, hogy nem fordítok egyik nyelvről a másikra, hanem ha oroszul beszélek, oroszul is gondolkodom. A lelkem nagy orosz lélek, nagyon nyitott. Édesanyám rendkívül jó ember volt – szoktam is mondani, hogy ami jóság van bennem, azt tőle örököltem, bár édesapám sem rossz ember. A nagyszárnyú lelkem orosz, de az agyam és a szívem a magyarsághoz köt. Ukrajnában most háború van, ahol testvérnépek ölik egymást, ez annyira tud bántani. Fájdalmas dolog, mert Kárpátalján boldog gyermekkorom volt, bár 1972-ben a Szovjetunióban születtem. Gyerekkoromban végignéztem az összes szovjet filmet, és ez lelkesített, elképzeltem, hogy rendőrnő leszek, és hogy küzdök majd az igazságért, de akkor még nem tudtam, hogy az igazság nem az, amit mondanak nekünk. Aztán kinyílt a szemünk a kijevi főiskolán, és megdöbbentünk. A magyarságról való gondolkodás is onnan indult el bennem: mit jelent magyarnak lenni? Sok mindennel kapcsolatban Vidnyánszky Attila nyitotta fel a szememet. Bennem addig ez a kérdés fel sem merült, természetes volt, hogy mi magyarul beszélünk és magyarok vagyunk. A határon túli kifejezést sem szeretem, mert nekem ez nem működik. Én a világban élek, nem határok valamilyen oldalain, és magyarnak teremtett a Jóisten egy orosz édesanyával.
– Az iskolában egyáltalán nem tanult magyar irodalmat. Hogyan nyílt ki ön előtt a kultúránknak ez a része is?
– Magyar színésznőnek készültem, természetes, hogy nem oroszul kellett a verseket tanulnom, de nekem nagyon nehéz volt átállni. Nem a szöveget megtanulni, hanem azt, hogy másképp kell magyarul verset mondani, mint oroszul. Másként működik a nyelv, másként hangzik. Persze addig sem volt ismeretlen a magyar irodalom, például ötödikes koromban én is az Egri csillagokat olvastam. Viszont bepótolni nem lehet, ami kimaradt. A történelem izgat jobban, mert tudnunk kell, hogy nemcsak vadásztunk és halásztunk, hanem hatalmas a nemzetünk kulturális téren is. Ezt tanítani kellene az iskolákban. Jó lenne betéve tudni a XIX–XX. századot, mert az most volt, ennek a hatásai még érződnek, öröklődnek. Hazugságok nélkül kellene szembenéznünk a múltunkkal, és többet beszélni a szocializmus kártékonyságáról, mert elfeledtette az emberekkel a munka örömét – hiába volt munka ünnepe. Az emberek nem tanultak meg dolgozni. Ezt mondom a gyerekeimnek is: lehetsz te utcaseprő is, de ha elvégzed a munkádat és hátranézel, azt lásd, hogy szépen csináltad meg, és büszke lehetsz magadra. Az emberek észre se vették, hogyan változtak meg.
– Az viszont bájos szovjetunióbeli vagy kelet-európai abszurd, ahogy az autószerelő-tanárának köszönhetően jelentkezett a színészi pályára.
– Azt gondolom, hogy a Jóisten kiválasztott engem erre a pályára, és ő adta ezeket az embereket mellém, akik irányítgattak. Nincsenek véletlenek. A Jóistent nem hagynám ki egyetlen interjúból sem, mint az életemből sem, mert mindent neki köszönhetek. Engem akkoriban nem sok minden foglalkoztatott, csak éltem a világban és jól éreztem magam. Ha nincs ez a tanár, aki megfog és elvisz a felvételire, hogy Nelli, neked ezt meg kell próbálnod, én ma nem ülnék itt.
– Mit gondol, akkor mit láttak önben a felvételi vizsgán?
– Nem tudom. Talán a nagy paradicsomfejemet meg a pozitív kisugárzásomat. Hogy a lelkem működik. Hogy nem kell megjátszanom. Az kell ehhez a hivatáshoz, hogy igazi érzések szülessenek meg belül.
– Az életében volt egy folyamata az istenkeresésnek, vagy már otthonról hozta, és kisgyerekkora óta bizonyosság az ő gondviselése?
– Nagymamámmal jártam vasárnaponként vagy hébe-hóba templomba, de a karácsony, a pászkaszentelés fontos dolgok voltak. A kommunizmusban riogattak, hogy felírják azokat, akik templomba járnak, de úgyis ment mindenki. Görögkatolikusnak kereszteltek, nem voltam nagyon vallásos, de nagymamám megtanította a legfontosabb imákat, viszont először a lányunk születése előtt gyóntam. Az ő születése előtt három nappal házasodtunk össze. Akkor már öt éve együtt éltünk Zsolttal (Trill Zsolt színművész – a szerk.), és azelőtt négy évig együtt tanultunk, két évig együtt dolgoztunk. Zsolt családja az, ahonnan még egy löketet kaptam, hogy még fontosabb legyen számomra az egyház és az Istennel való beszélgetés. Nemcsak kérni kell Istentől, hanem elbeszélgetni vele. Kérni nem is szoktam, mert rábízom magam, úgyis úgy lesz, ahogy ő akarja. Mindenért meg kell dolgozni, nem csak úgy adatik. És ez jól van így, különben nem tudnánk értékelni azt, ami van. Mikor kicsi voltam, mindig féltem az első haláltól, ami a családban történik majd. Ma is félős vagyok, ez a másik világra való érzékenység annyira erős, hogy félnék egyedül maradni egy éjszakára egy lakásban. Nagyon féltem kisgyerekként a szellemektől, de nagymamámmal mindig jártunk temetésre – folyton ott motoszkált bennem, hogy milyen lenne, ha megfognám a halott lábát, és kíváncsi voltam az egész temetési rituáléra. A temetésnek is ünnepnek kellene lennie, nem volna szabad, hogy a halál akkora tabu legyen, mint manapság.
– Ha ennyire kerüli az egyedüllétet, hogyan tudja felépíteni a szerepeit?
– Odahaza egyedül vagyok, amikor főzök, takarítok, kertészkedem. Én ilyenkor kapcsolódok ki, és kezd az agyam ráhangolódni a másfajta dolgaimra. Amúgy meg társasági lény vagyok.
– Hogyan találja meg az egyensúlyt a családanyaság és a színészi karrier között, másrészt meg önmagában az erőt, hogy akár édesanyja halálának a napján is úgy áll színpadra, hogy a kollégái és a közönsége számíthatnak önre?
– A halál elfogadásában a Jóistenbe vetett hit a kapaszkodó. Anyukám két éve halt meg, de nekem ma is létezik. Az otthon és a színpad között pedig számomra nincs ellentét. Folyamatosan dolgozom mindkettőn. Egy férfi színész megengedheti magának, hogy eldob mindent, most leül szöveget tanulni. Zsoltnak például a főszerepek miatt rengeteg szöveget kell tanulnia, és olyankor csak arra figyel. Én ezt nem engedhetem meg magamnak. Engem a Jóisten nőnek teremtett, és a nőnek vannak feladatai. A férfinak is vannak, és Zsolt is elvégzi a maga feladatait, de ez fel van osztva, hogy kinek mi a dolga a családban és a világban. Ezért nem szeretem azt, amikor egyes hölgyek emancipációról meg szabadságról értekeznek. Milyen szabadság? Az szabadság, hogy például vállalsz két gyereket. Azt te vállalod, a te döntésed. Ez a legnagyobb ügy. Rajtuk látod, hogy te mit érsz. A színház is szent vállalás, de hogy milyen emberi értékeket tudsz adni a gyerekednek, az sokkal maradandóbb. Én boldog vagyok, ha főzök és elfogy az étel. Persze az is természetes, ha néha azt érzi az ember, hogy most legszívesebben világgá menne, és itt hagyna mindent, de nemrég például két napra Kijevbe kellett mennem, mert Fedák Sárit játszottam, és ott is útközben azon járt az eszem, hogy mit esznek, vajon eljutottak-e az iskolába, mi van velük – ezt úgysem tudom letenni. Meg a fészekrakás sem marad abba – szeretném, hogy egyre szebb legyen az otthonom, a kertem. A Jóisten ezt a szépre vágyást is adta. Ez a szépre vágyás szépít meg bennünket.
– Hogy szakít időt mégis a másik hivatására?
– Közben. Minden közben és folyamatosan vagyok feleség, anya és színésznő. Ez egy. Ezt nem lehet többfelé szakítani. Vasalás vagy gyomlálás közben csak fizikálisan kell ott lennem, az agyam tud közben máson dolgozni. Vagy közben rádiót hallgatok, és meghallom azokat a dolgokat, amiket épp keresek, bevonzom a megoldásokat, hogy ez a zene kell majd nekem, ennek a témának jobban utána fogok nézni, hogy lám, épp erről fog szólni az előadás is.
– Ha a kapcsolatukról kérdezik önt vagy a férjét, szinte mindig elhangzik, hogy időnként akkorákat veszekednek, hogy zeng belé a ház. Ez manapság különösen üdítő vallomás, amikor közösségi oldalakon mindenki azt próbálja prezentálni, hogy náluk milyen csodálatos idill és harmónia honol.
– A természetben is van apály és dagály. Ez a váltakozás természetes. Minek hazudni? Huszonhárom éve vagyunk házasok. Fontos, hogy a magunk álláspontját képviseljük egy-egy helyzetben, de közben mégis akarjuk megérteni, hogy a másik miért látja másként. Ha valamelyikünk feltétel nélkül bólogatna a másik dolgaira, az nem vezetne sehova. De mindketten tudunk engedni a huszonegyből, ezért vagyunk szerencsések. A bulvárt tudatosan kerülöm, ne arról ismerjenek, hogy rózsaszín a bugyim vagy ide járok nyaralni, hanem a színpadról. Ha csak tízen ismernek fel, de ők emlékeznek egy-egy alakításra, az elég. A színésznek legyen titka, különben nem tud érdekes lenni.
– A Fedák Sári című önálló esten nemcsak színészként mutatja meg, mennyire ismeri a színház működését, hiszen az előadás szövegében, rendezői koncepciójában is ott van a munkája.
– Dávid Zsuzsa segített, de eddig valóban ez volt a legösszetettebb munkám. Vidnyánszky Attila javasolta, hogy Fedák Sáriról készítsek egy egyéni előadást, és már amikor a könyvének az első oldalát olvastam, éreztem, hogy igen, ez tényleg az én dolgom. Amikor azt olvastam, hogy ő gyerekként ott lépett fel először, és színházi előadást is ott látott először, ahol most működik a beregszászi színház, már akkor megdöbbentem, hogy ilyen nincs – hogy ennyi módon kötődnek az életünk eseményei és helyszínei. Nem hittem a szememnek. Meg ír egy barátnőjéről is, akit Nellinek hívtak. Így: Nelli. Nem Kornélia vagy Petronella. Ez is egy jel volt. A Te most csak aludjál, Liliom című könyvét sem tudtam letenni. Most olyan, mintha a barátnőm lenne. Járok ki hozzá a temetőbe, virágot ültetek a sírjára.
– Mielőtt elkezdett volna ezen dolgozni, mit tudott Fedák Sáriról?
– Volt egy pletyka, gyerekkoromban mindenki tudta Kárpátalján, hogy van egy szép kúria, amelyet Sári úgy kapott a tisztektől, hogy azt mondták neki: ha egész éjjel meztelenül fekszel az asztalon, és nevetés nélkül kibírod, hogy a hasadon kártyázunk, tiéd lesz a ház. Ez hazugság. Azt a házat ő a saját pénzéből építtette a szüleinek, amikor a Bob herceget játszotta. Az volt az első előadás, amit százszor játszottak el egymás után. Úgy kapta a banktól a pénzt, hogy nem az volt a csekkre írva, hogy Fedák Sári, hanem Bob herceg. Persze vannak pletykák, amelyek félig igazak, de sok valótlant állítanak róla. Nekem fontos volt, hogy az igazat mondjam. Nemcsak Fedák Sáriért, hanem mindazokért, akik úgy haltak meg, hogy egy bélyeg volt a homlokukon. A jövő-menő rendszerek egyszer csak bedarálnak és tönkretesznek csodálatos embereket – erre sok példát sorolhatnánk Karády Katalintól Jávor Pálig és tovább. Mindannyiukért fontos ez az előadás, hogy tisztán lássuk ezt az időszakot.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. április 28-i számában.)
