2019, Magyarország – koncertélmény: „Fáj a fejem, a szívem túl nagy / És nem tudom, nem tudom hol vagy / Forog a világ, elfolyik minden / Nekem senkim, de senkim sincsen” – énekli több ezer ember a Vad Fruttik Budapest Parkbeli fellépésén. Azok is, akik épp fogják valaki kezét.
„Azóta szüntelen / őt látom mindenhol. / Meredten nézek a távolba, / otthonom kőpokol. / Szilánkos mennyország, / folyékony torz tükör. / Szentjánosbogarak / fényében tündököl.” – zúgja a tömeg a Quimby koncertjén.
„Forró és aszfaltos pokol” írja Budapestről dr. Brenner József unokatestvérének, Kosztolányi Dezsőnek az 1910-es évek elején, amikor elhagyja a fővárost és vidéki fürdőorvosként tevékenykedik tovább. Az évtized végéhez közeledve az egyik orvosi rendelőkönyvbe pedig már ezt jegyzi be zaklatottságot tükröző, zilált kézírással: „Senkim sincs!!! / Feleségem – ellenségem. / Oh de borzasztó ez az elhagyottság. Az utolsó kutya boldogabb nálam. Irigylem a fákat, az állatokat, a felhőket, mint élik a magok biológiai vagy fizikai életöket, csak nekem kell beszüntetnem mindent. / Talán ölnöm kell! / Hová juttatja az embert a női rossz szív és lelketlenség! / Átkozott legyen az óra, amelyben egy férfi egy méltatlan nőbe belészeret. / Olga! – jó vagy-e vagy gonosz és aljas? Mit higyjek rólad? / Ha gonosz voltál, el fog érni Isten igazságos büntetése.”
Száz év telt el a rendelőkönyv lapjaira feljegyzett mondatok és a koncerteken zengő sorok között – viszont a talajvesztettség érzése szinte ugyanazokkal a szavakkal és ugyanolyan képekben tör elő azóta is.
Középiskolai tananyaggá vált a harminchárom éves dr. Brenner József bejegyzésében előrevetített családi tragédia, hiszen az orvos a medicina területén is számon tartott újító munkássága mellett Csáth Géza néven jelentős szépirodalmi életművet is hagyott maga után. (Orvosi indulása fényes karrier ígéretét hordozta: huszonnégy éves korában jelentette meg pszichoanalitikus alapokon nyugvó, elméletalkotó igénnyel fellépő tudományos munkáját. A könyv az első paranoiaanalízis volt, már akkor alkalmazta a freudi elmélet elemeit az elmekórtan területén, amikor még Freud szűkebb köre is elsősorban a neurózisokkal foglalkozott.)
Nemcsak az elbeszélései és novellái, hanem a kezdetben csak részletekben ismert – azóta teljes egészében sajtó alá rendezett – naplója is kultuszkönyv lett. Nem is választható szét teljesen, hogy ez a tízéves kora óta rendszeresen íródó naplófolyam irodalom vagy csupán egy emberkísérlet kegyetlen lenyomata, egy morfinista orvos kórtörténete. Attól borzalmas és lenyűgöző ez a szövegfolyam, hogy mindkettő egyszerre: egy dokumentarista objektivitásával rögzített, mégis borzongató pusztulástörténet. (Az eltelt évszázad alatt megtanultunk-e kezdeni valamit a függőség folyamatainak ilyen fokú feltárásával, ezzel a gyötrődő lemeztelenedéssel?)
Az életművet övező sok évtizedes csendet követően az 1960-70-es évekbeli újrafelfedezésekor Csáth divatos szerzővé vált, akkor bukkant fel és terjedt gépelt másolatban a „fürdőorvosi” vagy „morfinista naplója”, melynek feljegyzései Csáth függőségének történetét és az 1912. évi fürdőorvosi nyár hódításainak emlékeit tartalmazzák.
A függőség és a tudatmódosító szerek hatása – annak minden testi és lelki lenyomatával együtt – a művészet terén hálás alapanyag, jól példázza ezt Euripidész Bacchánsnők című tragédiájától kezdve az ószövetségi Noé történetén, Charles Baudelaire, Ernest Hemingway, Kosztolányi Dezső művein át számos irodalmi, képzőművészeti és filmes alkotás. Művészi és dokumentarista értékkel egyaránt bíró könyv irodalmunkban több is született: Csáth naplója mellett – vagy épp vele párhuzamosan – érdekes olvasmány Kubiszyn Viktor Drognaplója is, amely valóban terápiás naplóként íródott, de Csáthéval ellentétben ez egy szabadulástörténet.
Az évszázaddal korábbi napló – bár írója ebben a formában talán sosem szánta a nyilvánosságnak – a tabudöntő szókimondása miatt válhatott kultuszkönyvvé, a coitusok, tudatmódosító szerek és lázálmok leltára mellett egy kivételes elme zavart és tisztább megnyilvánulásait rögzíti. A már-már kényszeres feljegyzések mögött az a naiv hit állhatott, hogy szerzőjük orvosként, hűvös rációval majd lassítani tudja ezt az örvénylő zuhanást. Pedig korábbi, Egy idegorvos levelesládájából című írásában szinte napra pontosan vázolja fel e történet várható kimenetelét és időtartamát: „Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erős férfi kezded, és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására – amelyet legjobb ügyes orvosra bízni –, tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.” Ez, az intenzív életről szőtt elmélete köszön vissza az Ópium című írásában és az 1911-es Hamvazószerda című bábjátékban is, ahol az Utolsó vendég így szól: „Bocsáss meg, nagymama, én sokkal többet éltem, mint te. Szívtál már ópiumot? Nohát, aki azt szív, egy nap alatt tíz esztendőt él. Én jelenleg húszezer éves vagyok. Emellett te még csak nyolcvan évet éltél. Roppant fiatal vagy, kedves nagymama.”
A kor divatos témája volt az ópiumszívás, az író ekkor még nem volt a különböző tudatmódosító szerek rabja. Egy – mint utólag kiderült – téves diagnózis vezetett a rendszeres szerhasználatig. A morfinizmusom történetéből kitűnik, hogy a hipochondria és a halálfélelemből fakadó szorongás miatt nyúlt először fecskendőhöz: „1910. április 9-én történt, hogy Kuthy Dezső egyetemi tanár mellkasomon kopogtatva így szólt: »Egy kis jobboldali apicitis.« A félhomályos, carbolszagú rendelőben hirtelen kriptaillat csapott meg. Jéghideg szaladt át rajtam. (…) aznap nem tudtam aludni reggelig semmit. A múlt emlékei tódultak fel fejemben egymásra, a boldog óráim gyötrő szépségei, és a bűneim, mindaz, amit helytelenül tettem, az önvádak, nők ellen elkövetett apró, gaz dolgaim. Kató, Lyoa, Irénke!... 12 órakor vettem be az első brómadagot, kettőkor a másodikat, ötkor a harmadikat, és reggel fél hatkor a gyönyörű, tavaszi nap sugaraiban fecskendeztem be az asztalomon levő fecskendővel az ugyan ott pihenő oldatból az első adagot, 0,02 M-et. (Akkor a női osztályon egy tabeses morfinista asszonyt kezeltünk.) Nem éreztem semmi különös hatását, nem is álmosodtam el, csak a belső gyötrelmek csillapultak gyorsan, meglepő gyorsan. Megnyugodtam.”
Utólag nézve úgy tűnik, ez volt az első lépés a lejtőn, bár a naplók szinte kényszeres következetességét vizsgálva nem egyértelmű, hogy a pszichés terheltségen túl volt-e valamely korábban is fennálló pszichiátriai betegség, amelyet felerősített a szerhasználat, vagy ez az egész darabokra szaggattatás a függőségnek tudható be.
Csáthot különös, paranoiával átszőtt, beteg ragaszkodás fűzte feleségéhez, Olgához is. 1912–1913-as naplójának egyik nyári bejegyzésében még ez áll: „És du. 1 órakor hosszú, fárasztó, elalélásig unalmas utazás után végre ölelhettem Olgát. A Keleti pályaudvar füstös fekete reflexeiben először meglepően kövérnek és markánsul árnyékoltnak tetszett. De azután az ajkait annál édesebbnek találtam. Egész úton a nyílt utcán, a kocsiban a legmohóbban öleltem és csókoltam. Csókjai valóságos extasisba ejtettek. Istenem, ezek a csókok. Mit jelentettek számomra. Mennyi örömet, szenvedést, az összes complexek izgalmait, amelyek egy disszonáns akkordban csendültek föl: házasság?... existencia? Jövő?... becsület?... karrier?... szerelem?... lemondás más nőkről?” A Sohase éreztem kezdetű feljegyzésében pedig ez olvasható: „O(lga) volt az egyetlen nő, aki igazán izgatott. (S ő az utolsó is.) A tiszta, vad szexualitás volt. Emellett elmésen tudott viselkedni (…) A legnagyobb stílű szajhatípus volt.”
Viharos, féltékenységtől gyötrődő, a függőséggel és halálfélelemmel küzdő évek következtek. Aki a számadatoknak hisz jobban, az statisztikát is talál – Csáth maga von mérleget: számszerűsítve láthatjuk az adagok növekedését, a coitusok számát, azt a szédítő robogást, amely túl messzire visz: itt a lélek mélységei és magasságai egyaránt nyugtalanító messzeségbe nyúlnak.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban Csáth — A varázsló halála címmel Molnár Eszter Edina és Sidó Anna kurátorok Szajbély Mihály tudományos szakértővel együttműködésben egy szuggesztív tárlatot hoztak létre, melynek egyik szűk, hófehér termében egy orvosi rendelőt alakítottak ki. A gyógyszeres szekrény polcain sorakozó üvegcsék címkéin pedig dr. Brenner József szavait olvashatjuk, így biztatja magát, miközben a leszokással gyötrődik: „Gondolj, József, szegény Olga kétségbeesésére és rettegő, esdő tekintetére.”; „Gondolj rá, hogy 68 évig kell élned, mint Pista bácsinak, aki most coitál.”; „Gondolj a vidám, szép Casanova-reggelekre és óriási sonkavacsorákra.”; „Gondolj rá, mily szép lesz visszatérni az életbe, dolgozni, örülni mindennek, élni, való életet.”
1918. október 6-án kislányuk született.
A kiállítás következő terme azonban már tükörszilánkokkal fogad, halotti jelentésre írt, kusza gondolatfoszlányokkal. 1918 karácsonyán ezt jegyzi fel: „Életem legnagyobb bajai felszínre jőnek. Olga álmot beszél el.”
Mit szeretnék Még?! címmel amolyan bakancslistát is összeállít, melyen egyszerű földi sóvárgások mellett zeneművek meghallgatása utáni vágyakozás is megjelenik, vagy hogy négykezest játszhasson az édesapjával. „Szeretnék repülni repülőgépen; Csorbán élni ismeretlenül pár napot, vagy a Tarajkán egy kis turistaszobában lenni öngyilkos! Ezek jó dolgok volnának. Minderről sajnos szó sem lehet. Becstelenül, nyomorultul, kétségbeesetten, formátlanul kell a halálba menni! Nem a nő becstelensége miatt, hanem (mert) mesterségesen megfosztott az eszemtől. Az eszemtől; s az eszem nélkül nem élhetek” – olvasható a bejegyzés végén.
1919. július 14-én Csáth ezt írja öccsének, Brenner Dezsőnek: „Olga kezd igazán imponálni nekem. Egészséges – és mégse fél a haláltól. (Vagy nála ez csak a fantázia gyengesége!?) Ma kiadta írásban, hogy együtt halunk meg. (Ha akarom, megölhetem őt és senkise fog gyilkosnak mondhatni). Ez a Carmen-szerű nők va-banque játéka. Ha vesszük, én is ilyen voltam – a pillanatnyi életoptimumnak éltem. Ma már tisztán látom, hogy neurastheniám eogenitalis volta talán.” „Közös elhatározással lettünk öngyilkosok” – olvashatjuk Jónás Olga kézírását ugyanaznapi keltezéssel.
Brenner József doktor valószínűleg kényszerítette feleségét, hogy ezt papírra vesse. Nyolc nappal később megszökött a bajai kórházból, és három revolvergolyóval megölte a nőt, majd nagy adag morfiumot vett be, felvágta az ereit, de nem halt meg. A kórházból vádaskodó búcsúleveleket írt, ismét megszökött, hogy korábbi munkahelyén, a budapesti Moravcsik Klinikán kezeltesse magát. A demarkációs vonalnál feltartóztatták a szerb határőrök, 1919. szeptember 11-én az őrszobán a nála lévő nagy adag pantoponnal megölte magát.
Korábban úgy rendelkezett, hogy szívét, máját és az agyát mielőbb juttassák fel a Moravcsik Klinikára – Kosztolányi szerint „ezzel a rendelkezésével az életén túl is az igazságot kereste, mivoltának a titkát.” Csak az agyvelő érkezett meg, mely a Balassa utcai klinika kertjében van eltemetve, teste pedig jelöletlen sírban nyugszik Szabadkán.
„Bele kell nyugodnom, hogy az élet nem olyan, mint amilyennek mutatkozik. Csáth Géza, kiben egy volt a zene és az értelem, a szín és a világosság, a költészet és a tudomány, csonka pályát mutat. Tizenkilenc éves korában, mikor nálunk még nem is álmodoztak modern irodalomról, egy vidéki lapban egymásután jelenteti meg novelláit. Nyelveket nem tudott, egy magyar kisvárosban elszigetelten minden hatástól, önönmagának mélységes mélyeit búvárolta és a lidércnyomás, melyről álmodott, később valósággá vált. Gyönyörűen rajzolt, festett, hegedült, zongorázott, zenét szerzett, akárcsak lelki rokona, akit nem ismert, E. T. Hoffmann. Nyugodtabb korban biztosan visszatérnek még reá az irodalom törtörténészei” – írta Kosztolányi Dezső a Nyugat hasábjain.
Az irodalomtörténészek visszatértek rá, és az olvasók is. Újra és újra bele lehet borzongni ebbe az immár százéves történetbe. Ebbe a sorsba. És abba is, ha eszünkbe jut, az utóbbi időben, hány híradást hallottunk holtan talált családokról, zárt ajtók mögötti tragédiákról. Ma kitől remélhetne segítséget Jónás Olga? Ma ki tudná megvédeni dr. Brenner Józsefet? Ki vigyáz a gyerekeinkre, akik talán repülni vágynak vagy húszezer évet élni?
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 7-i számában.)
Nem a szokványos ösvények biztonságát kereste pályafutása során, hanem az „elképzelt szabadság” irányába haladt. Lemondott az állami intézmények kínálta stabilitásról, szabadúszóként ismerte meg a felszabadult játék örömét, és egy másmilyen, személyesebb felelősséget is. A bábos mesejátszás terápiának bizonyult számára, de ezt talán nem is a műfajnak, hanem inkább a gyerekközönségnek köszönheti.
Nagy Gáspár költészete a magyar és európai líra metaforikus hagyományában gyökerezik, játékosságát posztmodern elemek beemelése adja. E két komponens ritmikája biztosítja a mondanivaló súlyának és a forma könnyűségének egyensúlyát. Lírai személyiségének fundamentumát a keresztény értékek, a morális tartás és erkölcsi tisztaság képezik, alkotásaiban erős hangsúlyt kap a létezés isteni oldala, a szakralitás.
„A színész igazából eszköz. Nem olyan, mint a zenész, inkább a hangszerhez hasonlít. És ha nem használják, nem vigyáznak rá, elhangolódik, tönkremegy” – Fehérvári Péterrel a színpadi létezésről, karrierépítésről, pandémiáról beszélgettünk.
A kolozsvári 19. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon közönségdíjat nyert az Andrei Zincă által rendezett Și atunci… ce e libertatea? (És akkor... mi a szabadság?) című film, mely az embertelen körülmények között lehetséges vagy lehetetlen szabadságra kérdez rá. A magyar karaktert, Ferencz Ágnest játszó színművésznőt, Skovrán Tündét faggattuk.
A Bagossy Brothers Company tavaly Petőfi Zenei Díjat nyert az év akusztikus koncertjéért, az Olyan ő című daluk pedig az év legjobb hangfelvételének járó Fonogram-díjat hozta el. Kulisszatitkokról beszélgetünk Bagossy Norbival és öccsével, Lacival, de velünk van Biró Barbi is, akit az Olyan ő című nótával együtt szeretett meg a közönség.
Próbáljuk magunk elé képzelni azt a fiatal orvost, aki az 1840-es években már-már megszállottan kutatja, mi okozza a szülő nők halálát. Tragédiák szemtanúja, tehetetlenül nézi, hogy az élet és a halál kapui ennyire ijesztő közelségben nyílnak. Naponta boncol – akárcsak a kollégái –, próbálja megtalálni, mi az észszerű magyarázat arra, hogy fiatal nők veszítik életüket, kisbabák maradnak árván. Nem tudja elfogadni a kor magyarázatait, hogy e tragédiák mögött a csillagok állása lehet vagy a betegeket látogató papok csengettyűinek hangja.
Szabó Gábor neve aligha cseng ismerősen ma Magyarországon – pedig a helyzet jobb, mint 1990-ben. Addig ugyanis nem igazán lehetett hozzájutni a disszidens gitárművész lemezeihez, csak a szakma tartotta számon azt a jazzgitárost, aki olyan embereket inspirált stílusával, mint Carlos Santana, aki Mr. Szabo című számával állított emléket a magyar gitárosnak.
Tudom azt is, hogy az a bizalom, amivel egykor a barátaid közé fogadtál, most, hogy elmentél közülünk, felelősséggé változott: majd segíts odafentről felnőni a feladathoz, továbbvinni azokat az értékeket, amelyekben te magad is hittél, és éltetni azt a nagy hitet, ami téged mozgatott itt, a Földön, hetvenkét éven keresztül.
Kodolányi János harcosan elkötelezett, meggyőződését, hitét, magyarságát minden körülmények között egyértelműen vállaló, könyörtelenül őszinte ember és író volt. „Tévedtem, hibáztam gyakran, felületesen gondolkoztam, megtévesztettek események és emberek, tudásomnak is híja lehetett, azonban nem hazudtam.”
Kölcsey Ferenc szülőházában egy román pap lakik, ugyanis ez a sződemeteri görög katolikus parókus szolgálati lakása. A ház valamikor a múlt század elején került az egyház tulajdonába, 1945-ben államosították az ingatlant, és 1989 után került vissza a görög katolikusokhoz. Kölcsey Ferenc születésének 230. évfordulója apropóján a sződemeteri Kölcsey-tárlat kurátorával, Gyapay László irodalomtörténésszel beszélgettünk.