Bonczidai Éva: „Houdini titka maga Houdini”

Száznegyvenöt évvel ezelőtt, 1874. március 24-én Budapesten, a Terézvárosban megszületett Weisz Erik. Az anyakönyvi bejegyzés szerint édesapja Weisz Sámuel jogtanácsos, édesanyja Steiner Cecília. Azt pedig már Harry Houdini életrajzírói tárták fel, hogy Weisz Eriknek hét testvére volt, közülük Ferenc Dezső (1876) Theo Hardeen néven szintén bűvész lett, Leopold David (1879) pedig Amerika egyik első röntgenorvosa volt. Addig azonban hosszú, küzdelmes évek vezettek.

Weisz Sámuel 47 évesen indult szerencsét próbálni, 1876-ban Amerikába emigrált, majd két év múlva, amikor Appletonban sikerült rabbiként elhelyezkednie, a felesége és a gyermekei is követték. De nem az amerikai álom várta őket, hanem a szegénység és a nélkülözés. A helyi zsidó közösség nem fogadta be az angolul nem beszélő tanítót, ezért négy év múlva Milwaukee-ba költözött a család. Nagy szegénységben éltek. Erik nyolcévesen otthagyta az iskolát, cipőt pucolt, újságot árult, de már ekkor érdekelte a bűvészet, főként miután látta Dr. Lynn (John Hugh Simmons) szétfűrészelős mutatványát.

1887-ben édesapjával New Yorkba költözött, egy év múlva a család többi tagja is csatlakozott hozzájuk. Erik apja egy broadwayi gallér-, kendő- és sálkészítő cégnél talált munkát, itt helyezkedett el a fiú is, aki dolgozott küldöncként és lakatosként is. Sokat sportolt, az úszás és az ökölvívás terén tűnt ki, de igazán a futást szerette.

1904-ben az Appleton Crescent július 23-i számában megjelent interjúban arról beszél Edna Ferbernek, hogy az első előadását egy régi gyakorlótéren tartotta a Sixth Wardon, szemben a sínekkel. Egy gumiemberszámot adott elő háromszor, és ezért a szervező, Jack Hoeffler 35 centet fizetett. Az interjú készítésének idején viszont már 900 és 2000 dollár között keresett hetente.

1891-ben kezdett bűvészmutatványokat előadni, és Jacob Hyman volt a mutatványostársa. Két év múlva Chicagóban rendezték meg a világkiállítást, ahol fellépett a Houdini Testvérek nevű bűvészduó is, azaz Weisz Erik és Jacob Hyman. Művésznevük Jean Eugène Robert- Houdin (1805–1871) francia bűvészre utalt, 1878-ban megjelentette a modern bűvészet első kézikönyvét A varázslás és a bűvészet titkai címmel. (Később Houdini egy egész könyvet szentelt annak, hogy leleplezze a francia bűvész, korábbi példaképe mutatványait, a The Unmasking of Robert-Houdin 1908-ban jelent meg Londonban.) De hosszú út volt az is, amíg a kártya királyából a bilincs királya lett.

1894 elején Houdini Testvérek néven már öccsével együtt lépett fel – testvére Dashként állt közönség elé, azaz a Dezső amerikanizált változatát használta. Ugyanebben az évben Harry megházasodott, Wilhelmina Beatrice Rahnert vette feleségül, becenevén Besst, aki átvette Dash helyét a számokban, és attól kezdve A Két Houdini néven léptek közönség elé.

Az első nagyobb feltűnést a Metamorfózis című számuk keltette – ezt máig „helycsereládaként” ismerik.

A számot 1895 végén módosította, amikor már nem kötéllel kötözték össze a kezét, hanem a közönségtől kapott bilincs foglya lett. Ez volt az első nyilvános, bilincsből szabaduló mutatványa. Később turnéra indultak, és minden rendőrkapitányságon bemutatta a művészetét, de arról is gondoskodott, hogy a sajtó megírja az egyre nehezebbé, ugyanakkor egyre elképesztőbbé váló szabadulószámokat.

Igazi áttörést az 1899-es év hozott: Martin Beck, az amerikai Orpheum-hálózat üzemeltetője szerződtette, így eljutott Chicago, San Francisco és Los Angeles nevesebb varietéműsoraiba is. Egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a szokatlan bilincsfajtákból való szabadulásra, és ekkoriban dolgozta ki a kényszerzubbonyból szabadulást is.

„Ó, az emberek mindenhol egyformák. Ha tetszik nekik valami, nevetnek és boldogok, ha pedig úgy érzik, becsapták őket, szomorúak. Ilyenkor vádaskodók, dühösek és szitkozódnak” – mondta Edna Ferbernek. Máshol meg: „Amikor Houdiniből már semmi nem marad, úgy gondolhatnak rám, mint valakire, aki megpróbálta szórakoztatni az embereket.”

Mi lehetett ennek az alig 167 cm-es, vékony testalkatú férfi sikerének a titka? Mit csinált, hogy mindenki őt akarta látni? Megmutatott valamit a szabadság természetéről – mondhatnánk kissé patetikusan. De sikerének volt egy földhözragadtabb receptje is. Kiváló fizikai és szellemi képességekre volt szüksége – folyton edzette magát, naponta nyolc kilométert futott, sosem ivott vagy dohányzott, megtanulta uralni a testét, folyton újabb mutatványokon törte a fejét. Emellett ugyanilyen fontos volt az is, hogy érdekes karakter volt, évtizedeken át titokzatos tudott maradni, gondoskodott arról, hogy akár egymásnak kissé ellentmondó legendák is szárnyra kapjanak a személyét illetően, például jó ideig a születési dátuma is vitatott volt. Tudatosan használta a médiát, korán felismerte a reklámok erejét. De újságírói vénája is volt, európai turnéja idején a New York Mirror kihelyezett munkatársa volt, a lap egész oldalakat szentelt a kedélyes és szórakoztató leveleinek. De ami a legfontosabb: megőrizte a titkait. 1900-ban is, amikor Berlinben szinte meztelenre vetkőzve, háromszáz rendőr előtt hat perc alatt szabadul ki a bilincsekből, de az olyan nagyszabású mutatványok esetében is, mint amikor egy elefántot tüntetett el, vagy amikor a kor másik ismert szabadulóművészét, Bonfinit hívta ki, hogy a Hudson folyóba ugorva szabaduljon meg a bilincseitől. Houdini sztár lett, ellenfele pedig szinte belehalt az életveszélyes párbajba.

1910-ben az elsők között repült át Ausztrália fölött, később újabb szenzációként egy víz alatti ládából is kiszabadult, majd kidolgozta az egyik legismertebb számát: a kínai víztartálytortúrát, amikor fejjel lefelé, megkötözve belelógatták egy óriási vízzel teli fém-üveg tartályba, amelyet felülről lezártak. A folyóbeli szabadulásra és a víztartályos mutatványra is sokat edzett, 3 perc 45 másodperc volt a rekordja – ennyi ideig tudta visszatartani a lélegzetét, ennyi ideje volt megszabadulni a kötelékeitől és bilincseitől. „Tedd, vagy megteszi más!” – fogalmazta meg szállóigévé vált mondatát.

1913-ban meghalt az imádott édesanyja, a világhírű Houdinit pedig megkörnyékezték a magukat médiumnak tartó csalók, és azt ígérték, tudnak segíteni, hogy a túlvilágon is kapcsolatba lépjen az édesanyjával. Houdini küzd a gyásszal, miközben folyton jelet vár, hogy az eltávozott édesanyja ismét szóljon hozzá. Az élete másik fájdalma, hogy Bess bármennyire is szerette volna, nem született gyerekük. Houdini képzeletben teremtett egyet, akiről naponta levelet írt a feleségének, megírta, hogy fejlődik a kisfiú, hogy nő és ügyesedik, mígnem ő lett az Egyesült Államok elnöke. Mindeközben olykor napi három életveszélyes szabadulószámot is előadott – naplójába fel is jegyezte: „A munka megöl! Más módot kell találnom!” –, öt filmet forgatott, 1923-ban a New York-i St. Cecile szabadkőműves páholy tagja lett, öt hét múlva pedig már mester. A fiatalság megőrzésének kérdése éppúgy foglalkoztatta, mint a halhatatlanság elérésének útjai. A halállal viaskodott minden alámerüléskor vagy ha épp szédítő magasban csüngött fejjel lefelé egy kényszerzubbonyba kötve, és jelképesen a halált győzte le minden kiszabaduláskor.

Houdinit – bár újra és újra próbálkozott kapcsolatba lépni az édesanyjával – bosszantotta, hogy ennyien nyerészkednek mások gyászán, és igyekezett leleplezni az állítólagos médiumokat. Több könyvet is írt a témában. A spiritiszták elleni hadjáratának egyik híres csatája több mint fél évig tartott, de végül 1925-ben egyértelműen leleplezte Margery (Mina Stinson) szeánszainak trükkjeit. Ekkor jósolták meg többen, hogy egy év múlva már halott lesz. (Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Houdini halálát évek óta jósolgatták a médiumok, és mivel nap mint nap az életét kockáztatta, nem meglepő, hogy egy-egy jóslat előbb-utóbb igaznak bizonyult.)

Houdini 52 évesen hunyt el Detroitban. Halálát valószínűleg a perforált vakbél okozta. De a történethez hozzátartozik az is, hogy bár beteg volt, nem akart orvoshoz menni, sőt lázasan és nagy fájdalmak között is megtartotta az előadásait. Épp sérült bokával pihent az öltözőjében, amikor néhány diák jött hozzá, hogy megrajzolják a portréját. Amíg beszélgettek, egy harmadik fiatalember is érkezett, aki arról kérdezte Houdinit, igaz-e, hogy bármekkora ütést kibír a hasán. Ez ismert mutatványa volt: megfeszítette a hasizmait, és a közönség legerősebb férfijait szólította fel, hogy üssék meg – ő pedig rezzenéstelen arccal állta az ütéseket. Most viszont nem volt ideje megfeszíteni az izmait, a diák ugyanis azonnal támadt, így az ütései az amúgy is gyulladt vakbélre mérve végzetesnek bizonyultak. Houdini az esti előadást kínok között tartotta meg, másnap Detroitba utaztak, megműtötték, de az életét nem tudták megmenteni. 1926. október 31-én halt meg. Feleségének megígérte, hogy ha a halálból is ki tud szabadulni, a túlvilágról felveszi vele a kapcsolatot, és a jelzéseket is előre megbeszélték, ugyanis Houdini számított rá, hogy az özvegyét majd zaklatni fogják a spiritiszták.

Végakarata szerint a családi sírboltba, az édesanyja mellé temették, a koporsóba, a feje alá pedig édesanyja leveleit tették.

Bess és Houdini egykori jó barátja, Sir Arthur Conan Doyle, a Sherlock Holmesról szóló detektívregények szerzője is reménykedett abban, hogy akárcsak a bilincsek fogságából, Houdini most is kiszabadul. Sir Arthur Conan Doyle-lal a barátságuk korábban azért gyengült meg, mert a spiritizmus kérdéseiben nem értettek egyet. Míg Houdini nagy vehemenciával támadta a szellemidéző szeánszok sztárjait, addig Doyle nemcsak támogatta ezeket, hanem azt is meggyőződéssel állította, hogy Houdini maga is paranormális képességei miatt tudja az utánozhatatlan mutatványait véghezvinni. Houdini nem tudta a barátját meggyőzni arról, hogy mindezek csak ügyes trükkök. Miután barátságuk zátonyra futott, többször az újságokon keresztül üzentek egymásnak, a szenzációhajhász újságírók pedig gyakran generáltak vitákat köztük, nemcsak félreérthető módon idézték a nyilatkozataikat, hanem külön kikérték a véleményüket olyan kérdésekben is, mint például az akkori világszenzáció, Tutanhamon sírjához fűződő átkok.

Sokan úgy tartják, G. B. Shaw Nobel-díjas ír drámaírótól származik a megállapítás, miszerint „A legtöbbet emlegetett három név a világon: Jézus, Sherlock Holmes és Harry Houdini”. Hangzatos kijelentés, de valószínűleg ez J. B. Shaw-hoz kötődik, azaz John Bennett Shaw-hoz, Sherlock Holmes nagy rajongójához és nem George Bernard Shaw-hoz.

Még ha túlzásnak is tűnik egy ilyen hármas kiemelése, az viszont tény, hogy Houdini, aki a maga korában az amerikai álom megvalósulásának lehetőségét is jelentette, az ember, akit nem lehetett fogva tartani, a szabadság különleges és titokzatos felkentje ma is ikon. Alakja filmeket, könyveket ihlet, mai illuzionistákat inspirál – David Copperfield és a magyar származású David Merlini nagy tisztelője –, és szenvedélyesen gyűjtik a hozzá kapcsolódó tárgyakat, emlékeket. Merlini a budai Várnegyedben Houdini Ház néven ötletes és inspiráló múzeumot rendezett be a gyűjteményéből.

Pár hónapja azonban egy tragédia kapcsán is szóba került Houdini neve – az ő mutatványát szerette volna megismételni az az indiai szabadulóművész, akinek leláncolt testét már csak holtan tudták kimenteni a Gangeszből.

Houdini a titkai miatt is örök. A mutatványai nagy része ugyan megismételhető, de az a csoda, amit ő tett hozzá, nem. Ahogy az özvegye fogalmazott: „Houdini titka maga Houdini.”

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 23-i számában.)