Bonczidai Éva: „Most már ismersz, s nincs okod aggódni” – 220 éve született Vörösmarty Mihály

„Vörösmarty Mihály született 1800. dec. 1-én délután négy órakor, Pusztanyéken, Fejér megyében; kereszteltetett a szomszéd Napadon, mert szülei római katolikusok voltak, és Nyék máig is tiszta helvét hitű község. Atyja, szintén Mihály, szegény, de nemes családból származott, valamint anyja is, Csáty Anna. Boldog házasságukat kilenc gyermekkel áldotta meg Isten: négy leánnyal és öt fiúval. A fiúk között Mihály volt a legidősb, s egyszersmind atyja és anyja képmása, nemcsak testben, hanem lélekben is: atyjától örökölte egyszerűen nemes jellemét, anyjától az élénk képzelődést és költői kedélyt” – így kezdi Gyulai Pál a Vörösmartyról írt monográfiát. Kritikusi, irodalomtörténészi pályafutásának csúcsán, Deák Ferenc buzdítására 1862-ben állt neki, hogy sajtó alá rendezze a költőóriás összes művét. 1863–64-ben jelent meg a tizenkét kötetes sorozat, melynek jövedelmét Gyulai és a kiadó Vörösmarty árváinak nevelésére ajánlotta föl. Az életmű kötetekbe rendezésének hozadékaként Gyulai 1866-ban nagylélegzetű tanulmányt írt, ez a Vörösmarty-monográfia ma is érvényes viszonyulási pont.

A 220 évvel ezelőtt született Vörösmarty Mihályról szólva a teljes ívű portré helyett csak néhány szempontot társítanék ehhez az életúthoz. A nagy művészeket sokan hajlamosak vagyunk csak abban az állapotukban számontartani, amikor már megalkották azokat a műveiket, melyek halhatatlanná tették a nevüket, s ha tudomást is veszünk a pályakezdés nehézségeiről vagy egy-egy küzdelmes korszak megpróbáltatásairól, azokat csupán érdekes életrajzi adalékként könyveljük el. Vörösmarty Mihály esetében – művei széljegyzeteként – három meghatározó viszonyulást emelnék ki: az édesanyjához, feleségéhez és pályatársaihoz fűződő viszonyát.

A költő édesanyja, Csáthy Anna húszéves múlt, amikor feleségül ment a nála hat esztendővel idősebb gazdatiszthez, Vörösmarty Mihályhoz. Mint Gyulai is kiemeli, a „költői kedélyt” Vörösmarty az édesanyjától örökölte, aki kortársai visszaemlékezése szerint „Barnapiros arcú, hollófekete hajú, kedves lányka” volt, „igen szépen tudott dalolni, s a népdaloknak egy-egy újabb elmés fordulatot adott. Sok ismeretlen dalt lehetett tőle hallani, melyekről azt tartották, hogy mind ő maga gondolja.” A háztartás és gyereknevelés mellett a tágabb környezete gondjára-bajára is fogékony volt, gyógyfüveket, gyökereket gyűjtött, ezekkel segített a hozzá forduló szenvedőkön, az egész falut gyógyította. „A vakok gyógyításában különös szerencséje volt, és flastromokat (sebtapaszokat) igen jókat készített. Hányszor történik a gazdaságban csonttörés, kasza, sarlóval sebzés, azokat nagyon hamar gyógyította” – tudjuk meg János fia visszaemlékezéséből.

1817-ben meghalt a családfő, a két legnagyobb fiú, Mihály és János ekkor már gimnáziumba járt, de öt kisebb gyerek – köztük egy háromés egy ötéves – az özvegy édesanya gondjaira marad. „A szerencsétlen anya bizonyára nagyon örül neki, hogy a 17 éves Mihály felelősséget érez kisebb testvéreiért, és leveleiben felnőtthöz illő, komoly tanácsokat ad, hogy ettől kezdve úgy tanul, úgy végzi el a gimnáziumot és az egyetemet, hogy eltartja önmagát” – jegyzi meg Bertók László Így élt Vörösmarty Mihály című könyvében.

A család néhány év múlva teljesen elszegényedett. Vörösmarty már ismert költő volt, de maga is nincstelen, amikor 1827-ben Zádor (Stettner) Györgynek írt levelében megemlékezett az édesanyjánál tett látogatásáról: „Szokva vagyok a szomorúság látásához, mert szinte benne nevelkedtem; de ezek olyanok, hogy a lélek súlyukat nem bírja. Ide érkeztemkor anyámat betegen találtam, elhagyatva szegényt mindenkitől, csak azoktól nem, kik rajta keveset, vagy éppen nem segíthetnek, azon kivűl pusztán mindent, mindent veszendőben.”

Miután a költő 1832-ben munkái első gyűjteményét eladta, tudott segíteni szűkölködő édesanyján is. Korábban maga is nyomorúságos körülmények között élt, egy fűtetlen szobában a Mozsár utcában, és volt, hogy a jurátusi díszruháját adta zálogba, hogy átmenetileg pénzhez jusson.

Idővel az uradalmi szolgálatba állt fiúk segítették édesanyjukat, aki a gyerekeitől távol 1834-ben, 64 éves korában Velencében elhunyt.

A szétszéledt gyermekek és a magukra maradt szülők magányossága egyre erőteljesebben van jelen a mai társadalomban is, olyan sebeket okozva, melyek hatásaitól több generáció is szenved. Ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, miért jelentős költő ma is Vörösmarty, A szegény anya című epigrammáját biztosan megemlíteném – olyan vers ez, mely kortársunkká teszi a költőt:

Kínnal szült fiakat szomorúságodra neveltél;
              Inségben nőttek nagyra könyűid alatt.
S a szükség őket szanaszét ragadozta; hanyatló
             Napjaidat nem volt, aki derítse, közel;
És idegen kezek ápolván sírodba letettek,
            Annyi szülöttid közt megsiratatlan anyát:
Oh, végetlennek kell lenni az üdvnek egekben,
            Hogy kielégítsen földi keserveidért.

A házassága sem hozott felhőtlen boldogságot.

Elismert költőként sem tudott anyagi biztonságot teremteni – ezt jól illusztrálja az az eset is, amikor 1842-ben saját költségén kiadatta Újabb munkáit, de alig húsz példányt vásároltak meg belőle, ő pedig tartozott a nyomtatási költséggel a nyomdának, ezért lefoglaltatták a bútorait, már az árverés napja is ki volt tűzve, amikor Kossuth Lajos megtudta az utcán szomorúan ballagó költőtől, hogy mi nyomja a lelkét. Kossuth „Szégyen, gyalázat...” kezdettel vezércikket írt erről, és másnap a kötet összes példánya elkelt.

Majdani feleségével, Csajághy Laurával való megismerkedését Gyulai Pál így összegzi: „Először 1841-ben látta Laurát, ki testvére, Bajzáné látogatására jött Pestre Komárom megyéből. Vörösmarty egy házban lakott Bajzával, s nála kosztozott. Úgyszólva a család tagja volt, kit nem köteleznek a szigorú illemszabályok. Rendesen viseltes kabátjában jött le ebédelni, melyben otthon szokott dolgozni. Egy nap, nem tudva semmit Laura megérkezéséről, szintén így jelent meg. Amint belépett, egy ifjú leányt látott a háziakkal beszélgetni, kit nem ismert, és vendégnek gondolt. Gyorsan visszavonult, szobájába sietett, s fekete atilláját vette föl. A leány megzavarodott, restellte, szégyellte, hogy Magyarország első költőjének, kit a távolból annyira tisztelt, alkalmatlanságot okozott. Egész ebédidő alatt elfogult volt, s alig mert Vörösmartyra tekinteni, kit már az első órában elbájolt. Vörösmarty érezte, hogy minden találkozás növeli hajlamát, mely már-már szenvedéllyé vált. Laurának érdekes arca volt, szép szeme, hollófekete haja, könnyed karcsú termete. Bájait öltözetbeli jó ízlés emelte. De legfőbb bája mégis vidám szellemében nyilatkozott. Elméjének természetes finomsága, kedélye könnyed, játszi hullámzása, mely éppen oly távol volt a kacérságtól és szeszélytől, mint a keresettségtől és szenvelgéstől, különösen jól hatottak Vörösmartyra, s érzelmes derültségre hangolták, valahányszor körébe lépett. Szívén és lantján egyszerre rezdült meg a szerelem húrja.”

Ez a lángralobbanás azonban nem volt kölcsönös. A fiatal lány csodálta, tisztelte ugyan a költőt, de szerelmet nem érzett iránta. Végül a környezete unszolására és a költő udvarlásának engedve igent mondott, miután 1843 elején Vörösmarty átadta neki az egyik legfurcsább leánykérő verset – ez volt A merengőhöz.

Az immár menyasszonyához címzett márciusi leveléből kétségek is kiolvashatók: „Édes Lórikám, kedves kis barátném, szeretőm, kedvesem, te menyasszonyom vagy, kire eddig nem ismert örömmel s most már mondhatom, megnyugvással gondolok. […] Te vagy az, kedves, kire életemben számot tartottam, kinek barátságára – mondhatom-e: szerelmére? – büszke vagyok; sőt ennél több, én boldog vagyok ezen hitemben. […] Boldog vagy-e te is, kedvesem? Megnyugszol-e sorsodban, melyet választottál? Szép kis leánykám! sokat búsítottalak, míg hozzám tudtál szokni; de most már ismersz, s nincs okod aggódni. Szeretni foglak, kedves, mint lelkemet.”

1843. május 9-én összeházasodtak, Laura hűséges felesége lett, de a boldogság nem időzött el az életükben: folyamatos anyagi gondjaik voltak, öt gyermekük született, akik közül kettő már kiskorában meghalt, a költő depressziója kiújult, a világosi fegyverletétel után hosszabb ideig bujdosnia kellett. Miután Haynautól kegyelmet kapott, Csépen, majd Baracskán telepedtek le, 1853 tavaszán pedig családjával visszatért Kápolnásnyékre. Szívelégtelensége komolyabbra fordult, két év múlva Pestre költöztek, hogy állandó orvosi felügyelet alatt lehessen, de még az év novemberében tüdővizenyő következtében meghalt. Temetése nemzeti gyászünnep volt. A gyermekei gyámja Deák Ferenc lett, aki a család megsegítésére szólította fel a nemzetet. Laura

27 évvel élte túl férjét, visszavonultan élt, a gyermekeinek szentelte életét. Amikor Gyulai Pál Vörösmarty műveinek kritikai kiadását szerkesztette, elkérte az özvegytől A merengőhöz eredeti kéziratát – így idézi ezt fel: „A kézirat most is megvan, a papír elsárgult, mint a kéz, mely beírta, de a fölindulás, melyet felköltött, folyvást élt a menyasszony, az özvegy szívében. »Kapott-e valaha menyasszony szebb nászajándékot?«” – mondá nekem Vörösmartyné elmerengve, midőn a variánsok kedvéért a kéziratot összehasonlítottam a nyomtatvánnyal. A merengő menyasszonyt a merengő özvegytől húsz évnél több – egy sír választotta el, s leányai, kik mellette ültek, megindulva tekintettek föl anyjokra.”

Egy költő nagyságát olykor művein túl az is mutatja, ahogy a pályakezdőkhöz viszonyul – Vörösmarty ilyen szempontból is példakép. Petőfi az 1847-ben írt Úti levelekben így vall arról, milyen szerepe volt Vörösmartynak az ő költővé válásában: „Debrecenből utaztam Pestre 1844-ben februárban, kopott ruhában egy pár húszassal s egy kötet verssel. […] A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez oly érzéssel, mint a kártyás, ki utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem. E férfiú, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, e férfiú: Vörösmarty.”

Vörösmarty nemcsak a verseit adatta ki Petőfinek, hanem állást is szerzett neki az ekkor induló Pesti Divatlapnál. „Meglátjátok, hogy abból még nagy költő lesz” – mondta azoknak, akik becsmérelték az ifjú pártfogoltját.

De nem csak Petőfi tartozott a mentoráltjai közé: a Kisfaludy Társaságban ő ajánlotta jutalomra Arany János Az elveszett alkotmány című szatirikus eposzát és a Toldit, magához hívatta a tizenhét esztendős Jókai Mórt, akinek színműve akadémiai jutalmat nyert, és – mint Jókai felidézi – „előhozatta az Akadémia irattárából a kitüntetett drámát, fölfedezte előttem annak hibáit, hiányosságait, megtévedéseit, s aztán összeült velem a saját Úri utcai lakásán, és segített az egész drámai költeményemet hosszú estéken át újból átdolgozni”.

Bár nem volt anyagi fedezete ahhoz, hogy klasszikus értelemben vett mecénása lehessen bárkinek, ő tudásával segítette a nálánál fiatalabbakat. Volt szeme arra, hogy felismerje a valódi tehetségeket, és volt elhivatottsága is, hogy a tehetséggondozást magától értetődő vállalásnak tartsa. Hősidők ezek, amolyan kocsmaasztal körüli akadémia. Jókai Mór Vörösmarty apánk című írásában így örökíti meg: „Atyai gondoskodása kiterjedt az egész fiatal írói és színművészi társaságra. Esténkint összegyűltek a Csigában (az egy kurta vendéglő volt a Rózsa téren). Ott az idei karcos mellett oktatta Vörösmarty az íróújoncokat, a színészet pályatörőit a versírás, a szavalás mesterségében. […] A tudományos társaságokba nehezebb volt bejutni fiatal költőnek, mint Tibet fővárosába egy utazónak. […] Mindezt pótolta nálunk hajdani fiatal íróknál egymaga Vörösmarty Mihály. Ő emelt, ő buzdított, ő tanított, ő javított, ő méltányolt, ő segített, ő kitűntetett bennünket, s erre nekünk szükségünk volt. […] Én szellemi apámat, bolygó utam vezérlő holdvilágát őrizem benne hálás emlékeimben.”

Vörösmarty Mihály, a költő értünk is szót emel, amikor Hymnus című versében népéért imádkozik. Akárcsak a Szózatban, ebben a versben is kortársunkként jelöli ki feladatunkat. Megfontoladó, megtartandó szavak ezek:

„Isten segíts! népeknek istene!
Tedd jóra munkássá e nemzetet,
Hogy amihez fog óriás keze,
Végére hajtson minden kezdetet.
Add, hogy mit emberész és kéz kivíhat,
Ne várja mástól mint szerencsedíjat.”

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 28-i számában.)