Bonczidai Éva: Megmaradástörténetek a határvidékekről

A Külső magyarok elnevezés a XVIII. századból ered, Zöld Péter katolikus pap hívta így a csángókat. Margittai Gábor és Major Anita ezt a meghatározást tovább tágítva a szórványkutatásaikat összefoglaló weboldalnak is ezt a címet adta. (Itt érhető el: Külső magyarok) A Külső magyarok törekvés egyik kiemelt útja a nagy háború magyar hadifoglyainak nyomába indult, és kettejük munkájának köszönhetjük az első világháborús emlékév szenzációját, a szardíniai Szamársziget történetének feltárását is. Asinarán, az albino szamarak szigetén büntetőtelep működött, a kilencvenes évek végéig börtönsziget volt, ma turistaparadicsom. A házaspár kutatásainak köszönhetően került a köztudatba, hogy itt, a gránitsziklák között száz évvel ezelőtt hadifogolytábor működött, az első világháborúban a szerb hadszíntéren fogságba esett katonákat nyolcszáz kilométeren át terelték ide, és a 85 ezres fogolytömegből hatezer élőhalott maradt. Az ő feljegyzéseik és emléktöredékeik nyomán indult el Margittai Gábor és Major Anita, hogy kőről kőre feltérképezzék ennek a halálmenetnek a stációit és borzalmait.

Legújabb munkájukban Tiltott kastélyok címmel a magyar arisztokrata családok leszármazottait keresik fel, és akárcsak a Szamársziget szellemkatonáinak történetét, ezt a kutatásukat is könyvben, dokumentumfilmben és vándorkiállításon összegzik.

De mit keres valójában ez a két ember, aki évtizedek óta járja a világot? Mire irányul ez a több szálon futó kutatás: a magyar identitás, a történelmi megpróbáltatások, a közösségek vagy az egyéni sorstörténetek feltárására?

„Mindig a határvidék érdekel. Mindig oda utazunk, ahol periféria van: ahol a sivatag találkozik a Nílussal, a muzulmán-török kultúra az arámival, a keresztény kultúrával. Ütközőpontokat kerestünk – itt lehet legtöbbet megtudni a kisebbség és többség viszonyáról vagy a megmaradásról” – mondja Margittai Gábor.

Közös útjuk kezdete a szegedi József Attila Tudományegyetemhez kötődik, amely 1991-ben, amikor ott kezdtek tanulni, szellemi értelemben is a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem örököse volt, és sok diákot vonzott oda az egész Kárpát-medencéből. Major Anita magyar–történelem szakon tanult, Margittai Gábor pedig filozófiára cserélte a történelem szakot, és magyar–filozófia szakirányon szerzett diplomát. Elsőéves egyetemista koruk óta egy párt alkotnak, ahogy Major Anita megjegyzi, ők voltak a kilencvenkilencedik és a századik diák az egyetemi évfolyamnévsorban, ez is szinte jelzés volt, hogy egymás mellett a helyük.

Kezdetben a néptánc volt az utazásaik motorja: 1991-ben egy gyimesi tánctáborban történt az első nagy hatású találkozás azzal a belső zárványvilággal, ahol megőrződött az Árpád-kori nyelv és kultúra nagyon ősi világa, egy archaikus, írásbeliség előtti kultúra, amely a szórványlét- és a kisebbségkutatás felé irányította az érdeklődésüket. Akkoriban egy hónapra fel is költöztek az esztenára, a havasi pásztorszállásra, élték ők is ennek a világnak a hétköznapjait, együtt dolgoztak az ott élőkkel, hallgatták a meséiket, dalaikat, tanulták a táncaikat.

Két évtizeddel ezelőtt Szardínia szigetére is egy néptánccsoporttal érkeztek, majd miután a többiek hazautaztak, ők maradtak még.

„Már az egyetem alatt a kutatás lett az életformánk, táncokat, meséket, pajzán történeteket gyűjtöttünk a Gyimesekben, formálisan is munkává akkor vált, amikor már fel is dolgoztuk a különböző szórványvidéki gyűjtéseket. Az első cikket a kétezres évek elején Máramarosszigetről írtuk a Magyar Nemzetbe” – idézi fel Margittai Gábor. Akkoriban kezdték el feltérképezni maguknak Dél-Erdélyt, a Hátszegi-medencét, azokat a részeket, amelyek a középkorban színmagyarok voltak, de utána a történelmi folyamatok kisöpörték onnan a magyarságot. Egy emberlakta táj szembeötlő eleme a templom vagy a kastélyok, várak – az is szembeötlő, ha ezek pusztulófélben vannak és épp széthordják őket. „Annyi riportot írtunk a Magyar Nemzetben Dél-Erdélyről, hogy a magyarországi érdeklődők számára is láthatóvá vált ez a régió, túraköröket is szerveztek a riportjaink nyomán” – jegyzi meg Margittai Gábor.

Egy épp eltűnőben lévő közösség nyomait kutatni, építészeti emlékek romlását vagy épp megújulását dokumentálni talán klasszikus újságírói feladat is lehet, de elhajózni egy szigetre vagy megmászni egy hegyet azért, mert ott biztosan magyarok is haltak meg, és lássuk, mi maradt utánuk, már inkább konok elszántságra vall. Mint mondják, az első világháborúval is a szórványkutatás részeként kezdtek el foglalkozni, a „halottak szórványát” vizsgálták.

A szlovén és észak-olaszországi részeken elkezdték járni azokat a területeket, ahol nagy számban harcoltak magyarok. „A hazai és az olasz történetírás is sokszor esetlegesen kezeli, hogy voltak olyan területek, ahol szárdok és magyarok csaptak össze: jóllehet mi általánosan olasznak tartjuk őket, ők osztrák–magyarnak bennünket” – mutat rá Margittai Gábor.

Azt tapasztalták, az ottani katonai sírkertek nem mutatják, hogy ott magyarok is haltak meg, viszont olasz, szlovén és sok román katonáról voltak emlékjelek. Ennek kapcsán indított riportsorozatuk a döntéshozókat is ostromolta, és a magyar közeget, hogy a magyarok miért nem állnak ki magukért, és miért nem emlékeznek méltó módon a hőseikre. Az üzenetük célba ért, azóta sokat változott a helyzet.

A Szamársziget történetére és a hadifoglyok útvonalára kezdetben jóformán csak elejtett megjegyzések hívták fel a figyelmüket. Például Szarajevóban az utcán egy cirkuszba illő figura, félig magyar, félig macedón fickó mesélte el nekik, hogy voltak magyar katonák, akik el-elmaradoztak az első világháborúban a Balkánon. Szardínián pedig az ott élő barátjukat kérdezték, hogy arrafelé milyen magyar vonatkozású helyszínek vannak (mint mondják, mindig ilyen kapcsolódási pontokat keresnek), és ő említette, hogy ott van a La Maddalena sziget, ahol a ’48-as emigráció is megfordult, és az Asinara, a Szamársziget, ahol első világháborús táborok voltak. Ennek nyomán kezdtek kutatni, és így tárult fel ez az elképesztő történet, amely azóta részévé vált a magyar történelemnek. „A harmincas évek elejéről még voltak kisebb összefoglaló művek és visszaemlékezések, de a magyar történelmi hagyomány ezt a szigetet nem tartotta számon. Holott közel 85 ezer osztrák–magyar hadifogoly katonát érintő tábor működött itt” – mutat rá Major Anita. Az első világháború egyik legsötétebb fejezete tárult fel előttük, olyan borzalmas történetekre derült fény, amelyben a bajtársak egymást verték agyon egyegy falatért, vagy akár emberhúst is ettek, illetve árultak, máskor meg járványok pusztítottak el pár hónap leforgása alatt ötvenezer, sorsára hagyott katonát. Amikor publikálni kezdtek erről, felhívást is közzétettek a cikkek mellett, keresték azokat, akiknek a családi archívumában van valamilyen információ a halálmars útvonaláról. Az így érkező információk nyomán indultak el ketten, hogy ők maguk is végigjárják ezt az utat.

Arról is kérdezem őket, sosem volt-e teher, hogy munkatársak is. Nagy egyetértésben azonnal sorolni kezdik számtalan előnyét annak, hogy házastársakként végzik ezt a kutatómunkát – szó esik az azonos értékrendről, szilárd munkamorálról, egymás támogatásáról és olyan helyzetekről is, amikor egy-egy közösségben épp az legitimálta a kérdéseiket, hogy férjként vagy feleségként tették fel őket. Nemcsak a mohamedán világban, hanem a gyimesi közösségekben is volt olyan, hogy bizonyos dolgokról az asszonyok csak Anitával beszéltek, és olyan is, hogy a pásztor nők előtt nem mondta el a legpikánsabb pajzán meséket, és csak Gábor hallhatta őket. De nemcsak az számít, hogy együtt érkeznek egy közösségbe, mint hangsúlyozzák, sokkal meghatározóbb az, hogy ők nem száguldó riporterként dolgoznak, hanem évekig követik egy-egy ember vagy család sorsát. „Mi sosem adatközlőkkel beszélgetünk, hanem emberekkel, és mi sem csak gyűjtők vagyunk, hanem a teljes személyiségünkkel vagyunk jelen” – mondja Major Anita.

Ez a kísérő figyelem igazán szembetűnő a Tiltott kastélyok néven indított sorozatukban, amelyben egyegy műemlék sorsa mellett mindig egy családtörténet is kibontakozik. „Már a kétezres évek elején belebotlottunk ezekbe az emberi sorsokba. A Felvidéken történt, a szepességi arisztokráciáról írtunk riportsorozatot a Magyar Nemzetbe. Akkor tapasztaltuk először azt, hogy a nemesek ma kis panellakásokban élnek, a falaikon pedig Barabás- és Munkácsy-portrékról néznek vissza az őseik, vagy hogy a szlovákok hogyan próbálják a magyar főnemesi kultúrát kisajátítani és elszlovákosítani. Mint kettős – etnikai és társadalmi – szórványt kezdtük az arisztokrácia mai helyzetét vizsgálni. Folyamatosan foglalkoztunk az erdélyi Bánffyakkal, Mikesekkel, Bethlenekkel, de 2012-től vált módszeressé ez a kutatás, amikor célirányosan az erdélyi történelmi családok leszármazottait kezdtük fel kutatni” – idézi fel Margittai Gábor.

Az MMA művészeti ösztöndíjasaiként ebből a kutatásból újabb könyveket és dokumentumfilmeket szerkesztenek, valamint vándorkiállítást is, hiszen a Szamársziget iránti érdeklődés is igazolta, hogy hatékony ez a hárompilléres népszerűsítés.

Aki örökölt már olyan házat, amely jelentős felújításra szorul, jól tudja, milyen sok szempontot fontol meg ilyenkor az ember, mennyit képes áldozni egy épület megmentésére – nemcsak anyagi tartalékaiból, hanem az életéből is. És ha az örökség műemlék, még összetettebb és még több áldozatot igénylő munka megőrizni azt. Az erdélyi arisztokrácia mai képviselői mögött sokszor évtizedes pereskedés áll a román állammal, mire eljutnak oda, hogy ismét magukénak tudhatják a családi birtokot, és csak ezután jön az a gigászi munka, amellyel ismét lakhatóvá teszik a sokszor romossá pusztított kastélyokat. Egy-egy ilyen küzdelem bemutatásakor az is érzékelhető, hogy a két kutatót elmélyülten érdekli az adott család problémája, történelme, jelenlegi helyzete, az is, hogyan lehet ebből kikapaszkodni, és milyen jövőépítést képzelnek el. A kastélyok és örököseik történetéről szólva mintha egyetlen lényeges kérdésre keresnék a választ: az arisztokráciának milyen új szerepei és feladatai lesznek a jövőben?

„Ahány család és kastély, annyi stratégia. Ha egy kastélynak nem lehet funkciót adni, akkor akár egy totális felújítás után tíz évvel már ugyanúgy néz ki, ugyanúgy széthordják, mint korábban” – mutat rá Margittai Gábor. Mint összefoglalja, többen kastélyszállóval, konferenciaközponttal kísérleteznek, de van, aki egy mezőgazdasági központot akar létrehozni, vagy a Kemény család például szeretné ismét a helikoni találkozók szellemi központjának rangjára emelni a marosvécsi kastélyt, a keresdi Bethlenek kastélyába pedig Böjte Csabáék gyerekei, pedagógusai költöznek be. Zabolán lakják a kastélyt, de a régi gépházat remek szállodává alakították, Kálnoky Tibor pedig Miklósváron létrehozott egy múzeumot, amely az erdélyi főnemesi életet mutatja be, ugyanakkor az erdélyi brit turizmus központja is – részben Károly hercegnek köszönhetően, aki remek reklám.

„De sok kockázatot is rejthet egy kastélymentő törekvés. Ahogy Bánffy Farkas fogalmazott, ez nemcsak aranybánya, hanem aranytemető is lehet, és az amúgy is elszegényített és kirabolt családot továbblöki a tönk széle felé” – mondja Margittai.

Sokszor az látszik, hogy a legtöbb családban van valaki, aki konokul harcol, aki nem bírná elviselni, ha összeomlana a régi hajlék, és már-már rögeszmés felelősséget érez a múlt értékeinek megőrzéséért. És ez túlmutat azon, hogy egy kastélynak milyen hasznosulási lehetőségei vannak. Major Anita Haller Bélát említi, aki ugyan nem tudta megmenteni a családi kastélyt, belátta, hogy képtelenek fenntartani (a romániai restitúció egyik fonáksága, hogy az épületet visszaszolgáltatják, de az azt eltartani tudó birtokot nem), mégis óvja az örökséget, segíti az arisztokrácia szellemi továbbélését, és vezeti az arisztokráciát összefogó alapítványt: „ő egyfajta megszenvedett humanizmusról beszél az arisztokrácia szerepe kapcsán. Ő az arisztokraták új feladatát abban látja, hogy humanista szerepet kell betölteniük, egyfajta szellemi és erkölcsi vezetőként, példamutatóként, iránymutatóként kell jelen lenniük a világban.”

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 14-i számában.)