– A beszélgetésre készülve akarva-akaratlan elővettem az előző kötetedet, a Rózsaketrecet. A hátlapon a következő idézet szerepel a műből: „Természetesen ez, a legfontosabb lecke, pontosan annyit ér, amennyit az utolsó leheletünk, amivel a nemlétbe zuhanunk: semennyit. Hiszen eltűnünk. Azonban nem mindegy, honnan zuhannunk.” – Rögtön arra gondoltam, hogy ez a megállapítás összeegyeztethető jelen műved alkotói intencióival, amelynek központi alakja elsősorban a polihisztor Csáth Géza, azaz dr. Brenner József – valamint a hozzá legközelebb álló családtagok. A nevek hallatán sokak tudatába azonnal „a morfinista író”, „az elvonókúrák gyakori látogatója”, a „feleséggyilkos” szavak, kifejezések, gondolatok asszociálódnak. – Azt mondod tehát, „(…) nem mindegy, honnan zuhanunk”. Mégis honnan és hogyan kezdődik és kit-kiket érint az irodalmi értelemben vett „belső” és az ezen kívül álló „külső” rekonstruálási folyamat?
– A szónak abban az értelmében, hogy irodalmi mű, a rekonstruálás belső folyamat, írói munka. Ugyanakkor a világ felé, vagyis kifelé is jelezni szerettem volna: helyreállítási szándékom van, másképpen mondhatom úgy is, ez a rekonstruálás – kifelé – tiltakozás a beskatulyázás ellen, amely megtörtént Csáth Gézával nem egy, hanem nagyon sokféle értelemben. Régóta érdekelt, mi motiválta unokatestvérét, Kosztolányi Dezsőt, hogy alig két hónappal Csáth halála után megírja a Nyugatba azt a szöveget, amely, mai szóval élve, inkább karaktergyilkosság, semmint emlékezés. Tisztelgésnek pedig semmiképpen sem nevezhető. Ugyanakkor az is érdekelt, miért nem tudta megírni Kosztolányi a Mostoha című regényt, vagyis Csáth Géza életét, amire maga Csáth kérte. Nem a rokoni, (unoka)testvéri szeretet gátolja Kosztolányit, ez egyértelmű, ha elolvassuk a próbálkozásokat, a Mostoha cím alatt megjelent variációkat. Nem vagyok lélekbúvár, nem is áll szándékomban erre ilyen módon választ adni. De választ adni akartam – ezért írtam meg ezt a könyvet. Azt állítom tehát, hogy Kosztolányi 1919-ben a lehető legrészletesebben a közvélemény elé tárva Csáth függőségét és halálát, illetve a függőségi önkívületben elkövetett cselekedetét, szándékosan beskatulyázta Csáth Gézát, amire aztán, a halála után eltelt hetven évet követően ráerősített a naplója, a naplói, amelyek, ugye, nem a hozzátartozóinál voltak. Nem véletlen a hetven év, aminek letelte után megjelenik az első napló. Nem kellett hozzá engedély a hozzátartozóktól. Aztán mire megjelent gyermekkori naplója, addigra az irodalmi köztudatba teljesen beleáztatták, beleégették – úgy értem, újra és újra ugyanazt, amit Kosztolányi megírt. Miközben a család mindezt egészen másként élte meg. Vagy mondjuk úgy, fel sem merült, miképpen éli ezt meg a család. Éreztem ebben némi kegyetlenséget. Vagy legalábbis nemtörődömséget. Úgy gondoltam, valakinek a történet ezen oldalával is foglalkoznia kell. Főleg, hogy szinte alig tudható valami a családról – ellentétben például Kosztolányiékkal.
Tehát a család. De kik azok? Az évek folyamán nemegyszer tettem fel irodalmi esten olvasóknak, diákoknak, irodalmárnak készülő fiataloknak ezt a kérdést, de alig valaki tudta a választ. Csáth Géza alakja világít, a család homályba vész. Ennek az okai is érdekeltek. Utánajártam. A válaszaim, amelyek természetesen érintik az irodalomtörténetet, leírtam. Beleírtam a könyvbe. Ugyanakkor nem akartam elkövetni ugyanazt, amit Csáth Gézával szemben folyamatosan és szándékosan elkövetnek, csak én most a másik oldalról, mintegy Csáth Géza mellett. Éppen ezért a válaszaim kizárólag írói válaszok.
Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, nem véletlen, hogy nem használják, nem ismerik széles körben Kelevéz Ágnes nagyszerű interjúját, amelyet 1997-ben készített Csáth Géza lányával. Ez az interjú a könyvem egyik alappillére. Gondolom, sejtem, feltételezem, hogy amikor irodalomtörténészek meghallgatták a beszélgetést, akkor tisztában voltak azzal, milyen kemény kijelentéseket fogalmazott meg az író lánya a hagyaték körül folyó viselkedés kapcsán, aminek eredményeképpen az nem hozzá került. Neveket is mond az író lánya, megnevez irodalomtörténészeket, konkrét eseményeket mesél. Ezeket én nem használtam fel, nem tartozik rám, most is csak azért jegyzem meg, mert feltételezem, ez lehetett az oka annak, hogy nem használták ezt az egyébként nagyszerű, a kérdező-válaszadó között kialakult bizalomra épülő beszélgetést, amelyből sokat megtudhatunk a Brenner család életéről és az író lányáról is. Aki egyébként kerülte a nyilvánosságot, tehát ez a Kelevéz-interjú emiatt is nagyon értékes.
– Ha már említetted az interjút, térjünk át a kompozícióra! Mint utaltál rá, könyved egyik alappillére a Csáth Géza lányával, Székely Endréné Csáth Olgával készült interjú, de nem mehetünk el a mellett a tény mellett sem, hogy a kötetben felhasználtad a Csáth-korpusz egyes szöveghelyeit, felelevenednek allúziók többek között Koncz István, Kosztolányi Dezső, Gárdonyi Géza, Mészöly Miklós révén – hogy most tényleg csak véletlenszerűen utaljak egy-két szerzőre. Az interjúval (is) ellenpontozni kívánod a fikciót (lásd például: Spanyol menyasszony), vagy a Csáth-életmű utóéletével kapcsolatban óhajtod merőben másra helyezni a hangsúlyt, ismeretlen csomópontokat tárva fel (akinek íróként „főleg a halálát ünneplik, nem az életét” – írod). És itt most alapvetően nemcsak a megbélyegzett író-képzőművész-zenész-orvos negatív közösségi megítélésére gondolok, hanem akár az érintett szakmai viszonyokra-viszonyulásokra is. Vagy ez a már említett rekonstruálás „módszerével” függ össze, annak szerves része?
– Igen, ellenpontozni a fikciót. Ahhoz mindenképpen szükséges volt az interjú, ahogyan a regőcei feleséggyilkosság esetében a Csáth Gézáéknál szolgáló cselédlány visszaemlékezése, amely szintén megjelent interjú formájában. Kellenek ezek a kapaszkodók, kell a leföldelés. Hiszen érzékeny anyaggal dolgozom: valós, egykor létezett ember életével.
Ezt nem fogalmaztam meg hangosan sohasem, de így van, Csáth Géza közösségi megítélése és a szakmai viszonyulás – természetesen a kettő nemcsak összefügg, hanem utóbbi alakítja az előbbit – felülvizsgálata nagyon fontos volt nekem. Tisztában vagyok vele, azzal, hogy megírtam ezt a könyvet, sokat nem fogok változtatni, talán semmit sem, ahogyan különösebb hatást sem fogok gyakorolni, de nem is ez volt a célom. Nem volt ilyen szándékom, mert nem is lehet ilyen szándékom, ehhez sokféle PR-eszközt kellene felhasználni, amivel alapvetően két gondom van: egyrészt az irodalomból én kihagyom a PR-t. Az irodalom nekem a könyv. És hiszek abban, hogy a könyv különösebb felhajtás nélkül is előbb-utóbb megtalálja az olvasóját. Igaz, hogy abban az író nem sütkérezhet annyira, mert az már a könyv-olvasó relációban zajlik. De szerintem ez így van rendben. Másrészt ha elkezdem a témát „bulvárosítani”, akkor nem ugyanazt teszem, ami ellen a könyvet írtam? Akkor elveszik a rekonstrukció, és marad a rombolás. Így tehát a szerves része, ahogyan a kérdésedben megfogalmaztad, de kívül is marad. Nincs más mód.
– Ha most úgymond a könyveden, az irodalmon kívüli rekonstruálásnál maradunk, mindenki előtt világos, hogy Csáth képe – ráépülve az előzőleg elhangzottakra – ezernyi dokumentumból, naplóból, feljegyzésből, kottából, rajzból stb. áll össze – majdhogynem úgy is fogalmazhatunk, hogy önmagát „dokumentálta”. Jómagam az általad már érintett, a „szabadkai kertvárosi fészerből származó, bőröndnyi” hagyatékot – immáron a mű tekintetében – vezérmotívumként kezelem. Ez kerül ugye Olgához, a lányához: méltó kezekbe, mint azt az általad forrásként használt Kelevéz-interjúban maga Olga elmesélte. Visszatérve a fenti fejtegetésekhez, logikusnak és jogosnak tűnik, hogy mindez csak őt illeti/ illetné meg – mégis, életrajzi forrásokból is tudjuk, sokan rátenyereltek a „többire”, noha ezt maga Csáth nem akarta. Mi ellen küzdesz leginkább a regényben, a regény által? A Csáth köré épített hazugságkontextus ellen, vagy a körülmény ellen, hogy akaratán kívül ez történt Csáth hagyatékával? Ha most – engedelmeddel – elkanyarodhatunk ismét a regényvilágtól… Majd e „hagyatékrészlet” titkait feltárva Olgában is elkezd „összeáll-ni a kép” apjáról, a családról. És „kint” maradva – feltételezem – benned is megerősödtek a korábbi feltételezések, ismeretek. Biztos vagyok benne, hogy számos körülmény téged sem hagyott nyugodni, hisz tudjuk, és említetted is, igen gyakran fordulsz Csáthhoz, mélyen behálózza az életművedet, életed.
– Azt a kérdést tetted fel, amire a könyvben sem akartam direkt módon válaszolni, és most sem szeretnék ezzel konkrétumaiban foglalkozni. Valóban Csáth Géza akaratán kívül. Ezt hagyjuk is ennyiben. Viszont arról tényleg beszélnünk kell, hogy a család, az apa, a mostoha, a két édestestvér miképpen nem tudta vagy miképpen tudta feldolgozni ezt a szégyent, ami velük megesett. Pontosabban a szégyenek sorozatát, aminek a végén a két hatalmas, feloldhatatlan halálos bűn, a gyilkosság és öngyilkosság. Az apát és mostohát nem a fájdalom határozta meg, hanem a szégyen. És hát ennek a bizonyítéka a kislány volt, az unoka. Csáth öccsét és húgát a szeretet határozta meg, az összetartozás. Ez volt számomra talán a leginkább megrázó. A testvérek közti feltétlen szeretet, amelyben a korán elhunyt édesanya az összekötő kapocs. Egyébként eleinte elsősorban és csakis Brenner Dezső szeretete és törődése, felelősségvállalása tartotta életben, az tartotta meg az életnek Csáth Géza lányát. Tegyük mindehhez hozzá, 1919-ben és azt követően. Amikor az egész világ és az egész addig ismert élet gyökeresen és örökre megváltozik. Óriási dolognak tartom azt, amit Brenner Dezső végigcsinált. Megkerülhetetlen emberi cselekedetnek.
Amikor megkerestem a dédunokát, akkor megismertem az unokát is. Vagyis Csáth Géza lányának a lányát, aki egy nagyszerű személyiség. Ők olvasták elsőként a kéziratot, tehát nem a könyvet, hanem a kéziratot. Mielőtt a kiadónak leadtam, nekik mutattam meg. Nekem ez fontos volt, nemcsak a tisztelet miatt, de elsősorban mégis erről van szó. És az egy évszázad óta megvont, a családnak mindenképpen kijáró kegyelet miatt is. Sokat leveleztünk Csáth Géza unokájával, egyebet nem is tehettünk, a járvány miatt találkozásról nem lehetett szó. Elküldött nekem néhány levelet, amit Csáth Géza húga írt az öccsének Csáth lányáról, aki náluk tartózkodott. Ezek a levelek azért fontosak nekem, mert visszaigazolták azt, amit és ahogyan a könyvben, írói elképzeléseimre hagyatkozva leírtam a testvérek egymás iránti viszonyulásáról.
– Nem tehetjük félre a formanyelv egészen egyedi megoldásait: miközben egy nem hagyományos értelemben vett „balladisztikus”, hét részből álló családregényt tart a kezében az olvasó, mégis a drámai szövegekre jellemző, azokra emlékeztető tördelést, párbeszédet – de talán nem tévedek, ha így fogalmazok: „egymás mellett beszéltetést” – láthatunk, a kötet elején felsorakoztatott szereplőlistával, azzal a csavarral, hogy egyeseknek egy szerepük van, másoknak kettő, illetve van egy ifj. Brenner Józsefből Csáth Gézává alakuló hősünk. Összefügg ez azzal a körülménnyel, hogy Urbán András egy évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy készül egy darab, amelyhez a szöveget a Kosztolányi Dezső Színház számára írod – vagy ezt teljességgel el kell vetni, és az általad előszeretettel alkalmazott és mesterien űzött műfajköziség „esztétikájára” koncentráljunk inkább?
– A könyv az életről és a halálról szól, a születésről és az elmúlásról. Ilyen értelemben a családtagok több nézőpontot jelenítenek meg. Nem tettem mást, mint leképeztem az életet, a valóságot. Igyekeztem ezt a leghitelesebben, a legkevésbé csorbítva, ami az olvasó számára, addig, amíg okvetlenül tudni akarja, hogy ki beszél, nehéz, talán követhetetlen. Amikor azonban elengedi ezt, akkor feltárulnak azok a dimenziók, amelyek a család fogalmát kiteljesítik az időben. Nem az emberi életben, hanem az időben. Csak így lehetséges, hogy a halottak, akik sokszor jobban meghatározzák az életet, mint a körülöttünk járkáló élő családtagok, megszólaljanak. A család teljessége bennünk valósul meg, ahogyan az egyéni traumák, fájdalmak is a családhoz kötődnek. Ezt nem lehet sem elkerülni, sem behelyettesíteni, sem átugrani. A kérdés inkább az, hogy amikor a művészet a család kérdésével foglalkozik, mire helyezi a hangsúlyt, miből teremt divatot, vagy miképpen követi a divatot. Az, hogy én mire helyeztem a hangsúlyt, kiderül a könyvből. Nem akarnám átmesélni.
Ami Urbán András nyilatkozatát illeti, pontos. Valóban ő kért fel engem arra, hogy írjak egy monodrámát. Mivel korábban két kiváló színésznő is szóba hozta ezt, mármint hogy szívesen venné, ha írnék számára szöveget, nekiálltam. A cím azonos volt e kötet címével, írás közben azonban képtelen voltam arra menni, amerre akartam. Teljesen letaglózódtam. Fel is adtam. Aztán újrakezdtem azzal, hogy mondtam Urbánnak, ez nem az lesz. Most itt tartunk.
– Említettem a műfajköziség kérdését, most a lírai szálat domborítanám ki, ugyanis a sok-sok visszatérő kép közül fel-felbukkan egy igazán különleges, mégpedig egy vegyület, az ezüst-nitrát vagy más néven a pokolkő. Elmondanád, hogy ez mit szimbolizál, hogyan kerül a „történetbe” – nem egyedüli vegytani kategóriaként?
– A megbélyegezettséget, az emlékezést, a nyomok hagyását, a nyomok eltüntetését – Csáth Gézát, ahogyan önmagát látta és láttatta, meg azt, ahogyan őt láttatták.
– Számos további remek képi síkra térhetnénk még ki, de hagyjuk meg őket az olvasóknak! A testiség mellett azonban még nem mehetünk el szó nélkül, különösen azért sem, mert a fedőlapon egy áldott állapotban levő anya testének diszkrét részlete látható, s ott a cím: Amikor Isten hasba rúg. Úgy érzem, a regény ellentétei, egymásnak feszülő erővonalai igen nagy arányban épp a „másállapotban” levő testbe kulminálódnak, újabb feszültséggócokat adva a szövegvilágnak, ebből adódóan pedig a jelentésadásnak is. A világrajövetel megismételhetetlen egyedisége ezekben a mondatokban csúcsosodik ki: „Amikor Isten hasba rúg, megszületik a gyermek. Onnantól megoldódik a legfőbb kérdés: kire hagyjam az életem? Amikor Isten hasba rúg, a fájdalom nem ártó szándék, hanem jutalom.” Vagy: „Elnehezült testem már börtönöm nekem, nem édes és bizsergető álmok varázslatos kastélya. Nincsenek titkos, felfedezésre vágyó és meghódításra váró zugok. Csak egy hatalmas nagy tömb van, ez vagyok én.” (Brenner Józsefné Decsy Etelka szájából elhangozva.) Utaltál rá, a könyv életről és halálról, születésről és elmúlásról szól. Mély, expresszív erővel felvértezett mondatokat idéztem ide tőled, ezek akár József Attila Kései siratójának utolsó négy sorát felvillantva magunkban, azzal együtt olvasva különös és megismételhetetlen elegyet alkotnak, amelyekben ott van az „eredendő” mentelmi körülmény, az egyetemes emberi: a világrajövetel, majd e világ kegyetlen körülményei – azt gondolom, már ez elég ahhoz, hogy ne csak a regényvilágban alapozódjon meg a rekonstruálás, hanem akár talán bennünk, olvasókban is.
– Ha ez így érthető és érezhető, akkor rendben van, mert szándékom szerint való lenne, hogy az olvasóban is megtörténjen ez a típusú rekonstruálás. Szélesíteném annyival, hogy – értelemszerűen – Csáth Géza és az általad említett József Attila mellé Pilinszky Jánost és Mészöly Miklóst emelném be. Az ő művészetükből és emberi magatartásukból megismerhetjük azokat a határvonalakat, amelyeket sohasem léphetünk át szavainkkal, mert a szó is cselekedet, és az emberi kegyetlenség, borzalom sohasem válhat erősebbé az egyetemes emberinél. Megismerhetjük azokat a peremvidékeket, amelyekre ha eljutunk, próbának vetjük alá saját emberségünket. Megismerhetjük azokat a belső imperativusokat, amelyek nem teszik lehetővé a bűn relativizálását, ugyanakkor nem húznak hasznot az emberi esendőségből és boldogtalanságból, kiszolgáltatottságból. Sorolhatnám tovább, de itt megállok. Annyit azért megjegyzek még, hogy a gyermek születésének nemcsak primer jelentése van, de az is van, sőt megkerülhetetlenül fontos. És innentől mindenki a maga értelmezése szerint halad tovább. Aki ismeri Mészöly és Polcz Alaine történetét, az a gyermektelenségre is másként fog tekinteni. Ahogyan mondtad is: mentelmi körülmény az egyetemes emberi: a világrajövetel, majd e világ kegyetlen körülményei. Fontos volna az irodalmi művek értelmezésénél is visszatérni a megfelelő színvonalra. Amíg azonban más nézőpontok és hangsúlyok az uralkodók, addig csakis a művek lehetnek kapaszkodók, amelyek önmagukban hordozzák a válaszokat.
– A „családtörténetiségnek” – ha most használhatom ezt a szót – van egy újabb mozzanata, azonkívül, hogy Csáth unokájának és dédunokájának is megmutattad a kéziratot. A könyved szempontjából olyan értelemben, hogy illusztrációit a dédunoka, Czér Fanni készítette a felkérésedre. Hogyan zajlott a vele való munka? Az én olvasatomban minden, az adott fejezet elején található illusztráció egy amolyan vizuális felütés, amelyekhez nagyon szorosan kapcsolódnak az adott fejezetek szövegei. Mély élményiség társul ehhez az együtt látáshoz, együtt olvasáshoz. Ismerted korábban az illusztrátor munkásságát?
– Fontos volt nekem, hogy a család elolvassa a kéziratot. Pontosabban a dédunoka, akit azért kerestem meg, hogy felkérjem, illusztrálja a szöveget. Közös munkának éltem meg ezt a több hónapig tartó folyamatot. Azt hiszem, nem került volna sor rá, ha maga a szöveg, amit írtam, nem talál el Czér Fannihoz, ha nem érzi adekvátnak azt, ahogyan megírtam a családtörténetüket, annak a nagyanyjával záruló részét.
Nem ismertük egymást, csak a munkákat. Én láttam az ő Csáth Gézához kötődő munkáit, ő olvasta a Spanyol menyasszonyt, így tehát nem voltunk egészen ismeretlenek egymás számára. Az út, amelynek ezek a képzőművészeti alkotások lettek az eredményei, nem volt rövid és nem volt egyszerű, a legkevésbé azért, mert nem ismertük egymást. Sokkal inkább amiatt, hogy le kellett zúzni minden tudást, előítéletet, meggyőződést, le kellett hántani minden berögződött, Csáth Gézához tartozó jelzőt, kifejezőeszközt, és fel kellett építeni valami egészen mást. Ebben, úgy éreztem, volt felelősségem. Óriási súlya volt a levelezésnek, a magam részéről azt is hajlandó voltam kockáztatni, hogy nem törjük át a falat. Viszont mégis sikerült. Olyan műalkotások születtek, amelyek tisztelegnek a dédapa emléke előtt, ugyanakkor mindent felvillantanak abból a tehetségből, amely az hommage jellegből a műalkotásba viszi át a munkákat. Ez a dolog képzőművészeti része. Az, hogy illusztrációkról van szó, tehát a szövegemre komponálódtak, megrázó erejű élmény a személyesség miatt. Éppen amiatt, hogy Csáth Géza dédunokájáról van szó. Lélektől lélekig visznek az utak, a művészetben is. Ugyanakkor a szó nemes értelmében földre is kívántam rántani ezt a Csáth-családregényt, valóságossá tenni, megmutatni, hogy a „történet” nem fejeződött be sem a Regőcén, sem a határ felé menet. Hanem emberi küzdelmek árán és művészi tehetséggel máig létezik. Meg akartam ezt mutatni. Belső kötelességemnek éreztem. Évtizedek óta foglalkozom Csáth Gézával, csak éppen nem úgy, mint mások. Ebben a könyvben sikerült megmutatnom, én hogyan foglalkozom vele.
– Szerény meglátásom szerint valóban sikerült elénk tárnod, milyen egyedi oldalról is foglalkozol vele. – No de újra éveket kell várnunk a következő alkotásod megjelenéséig? Vagy foglalkoztat most is valami? Mik a terveid a jövőre nézve?
– Megjelenés előtt áll egy Szabadkáról szóló tárcakötetem, ugyanakkor vissza-visszatérek egy regényhez, amelynek főhőse Szép Amália, egy cseléd. Az ő legendáját írom. A helyzet nem egyszerű, hiszen meg kell tudnom, miért is legenda. Miért éppen ez ugrott be nekem, amikor elkezdtem írni a könyvet. Sokféle válaszom van erre, még egyikkel sem vagyok elégedett. Persze ha nem ragaszkodtam volna a legendához, akkor már régen befejeztem volna a regényt, az azonban nem kellő válasz a bennem megfogalmazódó kérdésekre. De azért szeretnék lassan a végére jutni, mert az anyag egyre csak gyűlik. Ami nem baj, mindig jó, ha van miből kihúzni, az teszi lehetővé a szöveg feszességét.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
