Nagyregényről beszélünk tehát, e fontos körülményt is szem előtt tartva – egy interjú keretében – meglehetősen nehéz lenne a könyv valamennyi síkjával foglalkozni. Hovatovább megemlíteném Tóth Eszter Zsófiának, a kötet másik recenzensének a gondolatait, amelyek utalnak arra, hogy közel száz évet tart össze a mű: „A regény alapvető célja a mélységes emberi humánum ábrázolása, mely korokon, történelmi traumákon átível. Mindemellett az emberi sors küzdelmes volta, a földi lét értelmének megtalálása – akár sejtetve és csavaros megoldásokkal is – bontakozik ki.” Mindezek fényében igyekszem úgy alakítani a beszélgetést, hogy az Olvasó képet kapjon az írói szándék motívumairól, sarkalatos pontjairól, tudva, hogy nem lesz egyszerű, de vágjunk bele!
– Vitathatatlan – bár a hangsúlyt elsőre talán nem feltétlenül kell idehelyeznünk –, hogy eddigi legterjedelmesebb alkotásoddal léptél az Olvasók elé, amelyben Szép Amália cseléd legendáját írtad meg. A borítón levő kötetcím amolyan „képi” szójátéka mégis többes számban jeleníti meg az Amália keresztnevet (Szép Amáliák) – ennél többre most ne utaljunk, később viszont térjünk ki rá! – Bevezetésképp arra lennék kíváncsi, mi sarkallt arra, hogy hozzáfogj a cselédregény (családregény?), a cselédlegenda megírásához, annál is inkább, hisz közben más műveken is dolgoztál. Ezek összefüggtek egymással, vagy a fő irányvonalat e nagyregény egyengette?
– Ezen a regényen dolgoztam az elmúlt években. Mivel folyamatosan olvastam az elmúlt száz-száztíz év sajtóját, a megjelent könyveket, felgyülemlettek a jegyzetek. Végül már akkora hegy volt belőlük, hogy valamit kezdenem kellett a helyzettel, mert folyamatosan közbeszóltak, más irányba akarták terelni a regényt, amit meg annak szereplői vettek zokon. Így aztán kénytelen voltam megírni A város lelke, avagy identitásjelek című könyvet. De a kutakodásom eredménye lett az Amikor Isten hasba rúg is, mert ráakadtam arra, hogy létezik egy beszélgetés Csáth Géza lányával. Nem hagyott békén a dolog, így jutottam el Kelevéz Ágnes 1997-ben készült beszélgetéséig, amit hanganyagként őriznek. Kérvényeztem, hozzájutottam. Elmondhatatlanul megrázó élmény volt végighallgatni azt a beszélgetést. Teljesen a hatása alá kerültem, emellett meg ott voltak bennem az elmúlt száz év mondatai, csatái, vitái, küzdelmek, lejáratások, elvtelen és gyalázatos személyeskedések. Amikor ezek összeadódtak Csáth lányának a saját hangján, a fülembe – szó szerint a fülembe elmesélt történetével, ezek elegyéből bekövetkezett egy érzelmi kisülés, összeomlás. Elveszítettem a hitem abban, hogy létezik feltétel nélküli humánum. Emberségesség. Ugyanakkor más sem volt, csak a finom emberségesség. Hiszen miképpen lehetett volna túlélni? Túlélni nemcsak fizikailag, hanem lelkileg, szellemileg, morálisan. Hónapokon át zajló lelki folyamatok voltak ezek bennem, amik eredményeképpen megírtam az említett két könyvet. És aztán visszatértem a két Amáliához. A kérdés, amire ebben az ezeroldalas kéziratban kerestem a választ, végtelenül egyszerű: kik vagyunk?
– A regényben nincs olyan szereplő, aki ne viselné, cipelné láthatóan, tapasztalhatóan a hátán, a vállán – a batyujában – a magával hozott mikrotörténetét. Ezek finom szálakkal kötődnek a külső makroösszefüggésekhez: az első világháborútól kezdődően egészen az 1999-es, az egykori Jugoszláviát ért NATO-bombázásokig. Szándékosan kerülöm azonban, hogy úgy fogalmazzak, minden egyes mikrotörténet világtörténelmi eseményekkel kerül összefüggésbe, hiszen míg előbbiek – tehát a szereplőké – lényegében „fixek”, utóbbiak több megközelítésből tárulkoznak az olvasók elé, s voltaképpen ezek képezik szerzői beállítódásodat is, azt, miszerint a világ megértéséhez elengedhetetlen a világot alakítók megértése is. Száz év összefüggéseit megérteni nem könnyű feladat. Volt-e olyan pillanat, amikor nem tudtál tovább lépni? Ha igen, mi rántott vissza, mi adott újabb lendületet?
– Számos ilyen pillanat volt. Ennek nincs komolyabb bizonyítéka annál, hogy több alkalommal benne voltam a könyvkiadó következő évi tervében, aztán mégsem jelent meg a könyv. Legalább háromszor elodáztam a kézirat leadását. Őrlődtem. Azt hittem ugyanis, valahogy úgy vannak a dolgok, ahogyan a nagyanyám elmesélte. De félre a tréfával! Arra kellett rájönnöm, hogy ideológiák foglyai vagyunk, éhes és mohó országok, birodalmak hatalmas szájában és bendőjében küzdünk – ugyanis megemészthetetlenek vagyunk. És addig leszünk, amíg megemészthetetlenek maradunk. Vagyis amíg önmagunkkal leszünk azonosak. Ezért tehát újra és újra vissza kellett térnem az alapvető kérdéshez, hogy kik is vagyunk mi. És mit akarnak tőlünk? Ijesztő volt a felismerés, hogy mindig ugyanazt akarják, hogy szorgalmasan tegyük a dolgunkat, de ne pofázzunk túl sokat. Ne mi akarjuk megmondani. Valami ilyesmire döbbentem rá. Ez újfent földhöz vágott. Volt, hogy heteken, hónapokon át nem tudtam folytatni az írást. Aztán amikor mindent, de szó szerint mindent a tájban lokalizáltam, a tájat pedig Pannon-medencének neveztem el, lélegzethez jutottam.
– Fogalmazhatunk-e úgy, hogy eddigi regényeid közül leginkább ebben várod el az Olvasó együttműködését, együttgondolkodását – itt most elsősorban – a történelmi viszonylatok feltárásában, analizálásában?
– Igen, természetesen így is fogalmazhatunk. De nem tudom, hogy valóban így van-e. Átgondolva a kérdésed, mégis egyértelmű választ tudok adni: így van. Mégpedig azért, mert a korábbi regényeimben el akartam mesélni valamit az olvasónak. Ebben a regényemben viszont meg akartam tudni valamit. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de így van. Az írói eljárás folyamatával együtt alakultam magam is. Annyival lettem bölcsebb, amennyit sikerült megértenem az elmúlt évszázadban felhalmozódott emberi szándékokból, amiket azért ismerhetünk meg, mert leírták. Az emberek nagyon sok mindent leírnak. Írók, újságírók, politikusok. Rendkívül tanulságos, ha nem magunk alá akarjuk gyűrni, hanem hagyjuk, hogy az anyag sodorjon bennünket.
– A regény színhelye túlnyomórészt Szabadka, és hát szereplőit a történelem vagy idesodorja, illetve egyesek kénytelenek innen elmenni, máshol kezdenek új életet, majd páran visszatérnek: a mozgásterük tehát – kimondhatjuk – itt, azaz a Kárpát-medence (netán csak maga a „táj”?) viszonylatában sokszor igen tág: átvitt értelemben olykor „elmosódnak” a korabeli demarkációs vonalak, későbbi határok; máskor pedig a szó szoros értelmében kegyetlenül lecsapnak, lesújtanak – bár nem csak – az „ezen az oldalon” maradottakra.
– Emlékszem, amikor a nyomára bukkantam annak a ténynek, hogy Sinkó Ervin szabadkai gimnazistaként írni és olvasni tanította a cselédlányokat, akkor íródott bennem felül az, amit eredetileg az általam írandó cselédregényről gondoltam: valamiféle bácskai édesannaság. Rájöttem, hogy Sinkó életének fontosabb eseményeit, tevékenységének következményeit, lecsapódását végig kell követnem, ha meg akarom érteni, értetni, hogy miképpen alakultunk olyanokká, amilyenek vagyunk. Vagy minek ellenében. Azt hiszem, egyszerre van így is, úgy is. És ez nagyon durva. Kosztolányi és Sinkó, Havas és Prohászka. Mindezt felháborodás, felhorkanás nélkül nehéz elképzelni. De el lehet képzelni, csak ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy nem mondunk le az emberségességről. Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a humánum kisajátíthatatlan, nincs olyan ideológia, amelyik birtokolhatja. És a legszörnyűbb időkben sem veszik el teljesen. Akkor sem, ha vannak olyan ideológiák által uralt korszakok, amelyek alapvetően megfojtották a humánumot.
– Sokszor tapasztalható a szereplők „(be)szorult helyzete” is, miközben (mint feljebb érintettük) ők maguk állandó dinamizmust „kénytelenek” átélni. Például: forradalmak és háborúk, világok és világképek vagy épp egymás között rekednek meg, ha mondjuk utóbbival „magánszálakra” utalunk. Dinamikus és statikus – egy pokoli, tudathasadásos léthelyzet ez, embert próbáló és személyiségalakító. Itt rejlene valahol a mi identitásunk gyökere?
– Igen. Pontosan itt, pontosan ebben rejlik. Pokoli felismerés. Ugyanakkor magával ragadóan szép, ahogyan a józan eszünkre hallgatva átéltük az elmúlt évszázadot. Nem bárki ellenében, hanem a környezetünkben bízva. A környezetünkben és a tájban. Előbbiben ott az ember, utóbbiban vannak erdők, amik elrejtenek, vizek, amik inni adnak, földek, amik megetetnek. Nem vagyok biztos abban, hogy e kettő között mindig meglelhető az egyensúly, de abban biztos vagyok, hogy mi erre törekedtünk. Egyensúlyban élni azokkal, akikkel osztozunk a tájon. Más kérdés, hogy emiatt gyakran néztek „cselédnek”. Hogy tévedtek, annak egyéb bizonyítéka nem kell, hogy legyen, mint az, hogy eleven, alkotó kultúrával, elképzelésekkel, gazdasági erővel létező közösség vagyunk ma is.
– Eddig tudtam halogatni a kérdést, de mégsem gondolom azt, hogy e beszélgetésből kihagyhatom, viszont óvatosnak is kell lennem, nehogy bármit is eláruljak az Olvasónak, vagy felfedjek olyasvalamit, amit nem kellene. Ám mivel kedvelt írói technikád, valamint ennek a regénynek is elkerülhetetlen szövegszerveződési stratégiája, utalnom kell rá – alapvetően a címben szereplő többes számú névforma okán is (Amália-Amáliák) –: bizonyos események több szálon futnak, több szemszöget látunk kifejezésre jutni, s a mellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy számos szerzőre, műre utalsz a köteteben – vagy jelölve, vagy jelöletlenül –, sőt a regényben előkerülnek zömében a térségünkben megjelenő napi- és hetilapokból, (irodalmi) folyóiratokból vett szövegrészletek vagy akár teljes cikkek, tudósítások, esszék, előszók, egyéb vendégszövegek, és még sorolhatnánk. Gondos (ki)válogatásuk érthető, mégis a könyv pilléreiként kell hozzájuk viszonyulnunk, vagy a narratíva belső logikája „hívta elő” a regénybe ágyazódásukat?
– Mindkettő, csak nem egyszerre. Lehetetlenség volna különválasztani – így visszafelé. Persze én még emlékszem arra, mikor mi szerint döntöttem, de lassan bennem is összefolyik és egységessé válik. Nagyon akartam, hogy visszaemeljünk a közös emlékezetünkbe olyan embereket, akik nélkül nem lehetnénk azok, akik ma vagyunk. Ehhez pedig idéznem kellett az általuk írott cikkekből, könyvekből. Más esetben annyira ordított a személyes politikai indíttatás, hogy nem hagyhattam ki. Indulatok ütköztek, személyeskedő hangnem dominált, a leszámolás vágya vezérelte a korabeli szereplőket. Volt eszük, humoruk, élességük. Ez szórakoztató olvasmány volt, szerettem volna megosztani az olvasókkal. Persze vannak másféle okok is, de azokhoz részletezni, magyarázni kellene a regényt. Az pedig szükségtelen.
– Feltűnhetett, hogy kérdéseimmel igyekeztem úgy „kívül maradni”, hogy én magam ne vegyek elő konkrét szöveghelyeket, szereplőket, de most nem rejtőzködöm el ennyire. Jómagam nem tudom nem kimondani – „a hatósági árak” világában, a tőlünk nem messze dúló háború korában stb. –, ha még épp száz évvel ezelőtti eseményeket is építesz bele a narratívába (éppen pont az említetteket is), egy idő után azt veszem észre magamon, hogy a szöveg annyira mai, valid olvasatot nyújt, hogy kénytelen vagyok feltenni a kérdést: van-e esélyünk arra, hogy valamikor is tanuljunk a hibáinkból? Hovatovább, hogy – még mélyebbre ásva magamban – adott esetben destruáljam a tételt: historia est magistra vita. Utóbbi persze még véletlenül sem egy „pesszimista olvasat” a részemről, hanem inkább tanulságos: nekünk kell aktívan tennünk (közösségi-egyéni, múltbéli) traumáink feldolgozása terén, elmozdulnunk a holtpontról, a (be)szorult helyzetből. – Érezted-e azt az alkotás során, hogy szándékosan bele kell nyúlni a szöveg múlt(ak)ba révedő síkjaiba, hogy annak a mában is megfogható, megragadható üzenete legyen, vagy erre nem is törekedtél, nem volt célod?
– Éppen ellenkezőleg. Időnként megriasztott, hogy mennyire aktuális a szöveg. Az is, amit írok, az is, amit idézek. Miközben szándékosan kerülni akartam a jelenbeliséget. Nem akartam, hogy ez a regény a mában létezzen. Azt szerettem volna, hogy tágasság legyen benne, időbeli tágasság. Egy ideig ez ment is, aztán mintha kalodába zártak volna a mondatok, a riasztó jelenidejűsége a múltnak. Olyan, mintha ugyanazokat a frázisokat pufogtatnák, miközben iszonyú komoly dolgok történnek, emberek életéről van szó. Úgy értem, konkrétan halálszag van. Kapaszkodót kerestem volna, ami megtart, ehelyett szembesülést kaptam. De ezt tudomásul kellett vennem, mert ahogyan már mondtam, ebben a regényemben nem elmesélni akartam valamit, hanem megérteni.
– Különösen fontos szerep jut a regényben úgy általában a nyelvről – mint a megismerés egy lehetséges mozzanatáról, mint jelrendszerről – való elmélkedésnek. Egy helyütt például ez a mondat hangzik el: „A valóságnak nincs köze azokhoz a szavakhoz, amelyeket a leírására használnak.” – Adnál némi fogódzót ennek megragadásához? Arra gondolsz, hogy a dolgok adott esetben nyelv nélkül is egzisztálnak, vagy esetleg ha már valamit szavakkal leírunk, akkor az „mindössze” a valóság egy lehetséges „feldolgozását”, „megragadását” jelenti? És akkor hol van még az „igazság”?
– Nézd, mi magyarul beszélünk és gondolkodunk, a magyar kultúra részének tekintjük magunkat és azt is, amivel foglalkozunk. Egykor komoly vitákat folytattunk egyetemi tanárainkkal ebben a témában. Meghatározottságunkat, a jugoszláv meghatározottságot akartuk levetkezni, és nem gondoltuk azt, hogy bármi is megoldódna azzal, hogy a jugoszláv helyébe a vajdasági kerül. Azonban ennek érdemi leírásával késlekedünk. A magam részéről persze nem is tartom ezt feladatomnak, csak annyiban, amennyiben íróként viszonyulhatok a valóságunkhoz. Az én nézőpontomból nem az igazság az, amit le kell írni, hanem az, amivel a sok ránk hozott, belénk vert, ránk erőltetett, kitalált, dátumokhoz kötött igazságok ellenében meg tudtuk tartani önmagunkat. Ugyanakkor tény, hogy a magyarországi kulturális és irodalmi élet az elmúlt évtizedekben úgy megváltozott, hogy abban is nehezen leljük meg a helyünket – nem mi változtunk, hanem a valóság, amit érzékelünk és leírunk. Hiszen az, hogy az egyetemes magyar kultúra és irodalom részének tekintjük magunkat, nem azt jelenti, hogy mi a magyar kultúra része vagyunk. Azt is jelenti, de ugyanennyire azt is, hogy önmagunkkal vagyunk azonosak. Nem azt állítom, hogy vissza kell térni Szentelekyékhez, de abban biztos vagyok, hogy amit ők képviseltek, azt friss szemmel kellene megértenünk. Átmeneti időszakban élünk, ezt szerintem fontos leszögezni. És időbe telik, amíg az ember felfogja, hogy az átmeneti időszak, a tranzíció, az a kulturális életben is zajlik, némi késéssel ugyan, de követi a társadalmi átalakulást. És nem egyszerű meglelni az irányt, a válaszokat, a követhető utat, aminek eredményeképpen a társadalomban és kultúrában zajló átalakulást követően is önazonosak tudunk maradni. Az én regényem egy erre tett kísérlet.
– A könyv gondosan és előre megtervezett vizuális koncepció mentén valósult meg, mármint a grafikai megjelenését, külalakját illetően (Lackó Lénárd munkája), amelyet a szabadkai Grafoprodukt Nyomda nyomtatott. Beszélgetésünk végéhez közeledve bevezetnéd az Olvasót ezen vizuális koncepció „kulisszatitkaiba”?
– Azt szerettem volna, ha egyszerű módon fejezzük ki, hogy miről szól a könyv. Tudtam, hogy egy ablak és az előtte álló, négy különböző évszakban lefényképezett fa erre alkalmas, mert minden benne van, amiről a regény szól. Az idő múlása, a ragaszkodás, az odafigyelés, a mozdulatlanság – ugyan, ki akarja mindig ugyanazt a fát bámulni a mai világban? Szerintem meglehetősen sokan szeretnének így tenni, ha nem volna felettébb kínos ennek felvállalása. Ha nem volna menthetetlenül régimódi, avítt dolog. Persze nem az, csak hát kevesebb a fogyasztás, ha lelassul az élet. Ülni az ablak előtt, olvasni, horgolni, kifelé bámulni sokkal kevesebb fogyasztással jár (élménynek is szokták nevezni), mint elröpülni egy hosszú hétvégére valamelyik világvárosba. Úgy is megfogalmazhatnám ezt, hogy a könyv a lokális választása a globális helyett. Ilyen szempontból tudatos értékválasztás is. Nem gondoltam arra, hogy a borítója miatt vegyék meg a regényt. Ilyen szempontból nem érdekelt a vizuális megoldás. Ugyanakkor a finom rétegek nagyon is fontosak nekem: a borító mintája olyan, mint egy bácskai ház szobájának, kiskonyhájának hengerelt mintás fala. Otthonosság és vidékiesség. Ez pedig mindenkit megtalálhat, mert mindenki jön valahonnan, ahol volt hengerelt mintás fal. Mondhatni, ez köt össze bennünket, a hengerminta.
A tördelés pedig olvasóbarát. Akit nem érdekelnek a korabeli újságcikkek, szocialista-realista színházi kritikák, hurráoptimista május elsejék leírása, azok nyugodtan átugorhatják ezeket a részeket, hiszen Lackó Lénárd úgy tördelte a könyvet, hogy a tükör erre lehetőséget ad. Nagyon hálás vagyok neki ezért a megoldásért, de régóta dolgozunk együtt, tudja, hogy mennyit bírok el szerzőként. És addig mindig el is megy. Persze mindezekből az is következik, hogy a Szép Amáliák nem az a tipikusan szép könyv, aminek esztétikai külalakja önálló életet él. Lackó Lénárd sokkal messzebbre ment: minden elképzelését alárendelte a regénynek és az olvasónak.
– Röviden összefoglalva, kiknek ajánlod különös tekintettel a regényedet, kik jutnak legelőször az eszedbe?
– Az olvasók.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
