Döme Barbara: A többi csak álirodalmi habverés – beszélgetés Szávai Géza íróval

2021. április 27., 09:12

Szávai Gézával egy kellemes kerthelyiségben ücsörgünk. Az asztalon finom bor, a társaság többnyire írókból áll, Géza a szokásos módon vicces történeteket mesél. Na igen, ilyen lenne ideális körülmények között a találkozásunk, ám a járvány miatt most beszorultunk egy óbudai lakásba, ahol a Pont Kiadó működik. Bár mindkettőnket nyomasztanak különféle problémák, a hangulatunk így is derűs, s mondhatni, ott folytatjuk a csevegést, ahol legutóbb abbahagytuk.

Szávai Géza 2020 - Fotó: Barbócz Zsolt

Szávai Gézán – aki nemrég megkapta a Magyar Művészeti Akadémia elismerését, az Illyés Gyula-díjat – nem fog az idő, bár nemrég betöltötte a hetvenet. Találkozásunkkor most is az a tettre kész erdélyi író nyit ajtót, akit régóta ismerek. Mindenütt könyvek, érezni a friss papír illatát. Szávai Géza a szokásos módon viccelődik, és már készíti is a kávét, szigorúan koffeinmenteset, mert persze vigyázunk az egészségünkre. Elkezdünk beszélgetni, remélhetőleg ma is talál majd köztünk a szó.
– Ideális körülmények között, járványmentes időszakban, most mit csinálnál?
– Mivel munkamániás vagyok, vélhetően dolgoznék. Aztán persze, ahogy Nagy Feró is énekli, jöhetne a nyolc óra pihenés. Látod, most fitogtatom a műveltségemet – mondja és nevet. – Elvem, hogy élem az életemet, amíg hagyják.
– Volt olyan, hogy beleszóltak az életedbe, meg akarták mondani, mit csinálj?
– Igen, sokszor. Romániában és itt is találkoztam ilyennel. Ez életem kínzó alapélménye. Ilyen volt például, hogy Romániából csak kétévente egyszer engedtek kiutazni. A bénító beszorítottságot nehezen viselem. Meg azt, hogy meg kell teremteni az íráshoz szükséges időt a megélhetéshez fontos munka mellett. Sokan jártak úgy, hogy mire lett idejük írni, már késő volt. Szerencsére én ezzel nagyon fiatalon számoltam. Vallom, hogy kell életműnek lenni az ember mögött, ellenkező esetben nem író az illető. Meggyőződésem, hogy az én életművemben a Székely Jeruzsálem című esszéregényem például fennmaradhat, s kétszáz év múlva is aktuális lesz, éppen csak a hangsúlyok tolódnak majd el. Ezt az is igazolja, hogy eddig hét kiadásban kellett megjelentetni. Ugyanis ez a kötet lényegében egy Európa-esszé, amely húsz évvel ezelőtt például már azt is jelezte, hol bukhat majd meg az Európai Unió. Sokan kérdezik, honnan tudtam ezt. Erre mondom: nem vagyok jós, csupán ez a dolgok logikája.

Szávai Géza a 70. születésnapjára megjelent Cérnapóráz című regénye borítójáról integet

– A te életműved egészen vaskos lesz, hiszen rengeteget írsz, számtalan köteted jelent meg. Dolgozol az életművedet összefogó világregényeken is, ahogy nevezed. Van valami speciális munkamódszered? Mi jelenti számodra a hajtóerőt?
– Nincs bennem semmi speciális, és nem szeretem az ihlethez kötődő misztériumelképzeléseket sem. Ostobaságnak tartom. Mindenkinek vannak gondolatai, azokat meg kell tervezni, ki kell dolgozni. Mint ahogyan házat épít az ember. Én tizenhárom évesen döntöttem el, hogy az irodalom mellett maradok.
– Miközben, ha jól tudom, vívódtál, hiszen a matematika is nagyon érdekelt, s jó is voltál benne.
– Ez igaz. De számolnom kellett bizonyos életkori determináltsággal. Nyolcvankét évesen senkiből nem lesz prímabalerina. Ha az ember nem veszi ezt figyelembe, akkor a saját esélyeivel rosszul gazdálkodik. Én nagyon jó matematikus voltam, de rájöttem, hogy abban a világban, ahol élek, ott nem kimondottan az elméleti matematikának élnek az emberek. Egy kicsi székelyföldi faluban születtem, s a környezetemben nem volt olyan felnőtt, aki észrevehette volna bennem ezt a hajlamot. Anyám kiváló fejszámoló volt, de egyszer például sírni kezdett, hogy én milyen buta vagyok. Mindez azért volt, mert azt bizonygattam neki, nem négy alapművelet van, hanem kettő. Azt is elmagyaráztam, hogy azért kettő, mert velük kiváltható az a bizonyos „másik kettő” is. Mivel olyan iskolába jártam, ahol a másodikosok a negyedikesekkel együtt voltak, én már másodikban megtanultam a negyedikes matematikát. Ennek ellenére tizenhárom évesen szembesültem azzal, hogy igazán nagy formátumú matematikus már nem lehetek. Arra is rájöttem, hogy számomra a világ elbeszélhetősége több esélyt és reményt kínál, mint a világ matematizálható áttekintése.
– Mi volt az első alkotásod?
– Negyedik osztályos voltam. Úgy éreztem, hogy a szüleim az öcsémet jobban szeretik, mint engem. Odaálltam eléjük, és számonkértem őket. Apám, aki pedagógus volt, erre azt mondta: Géza fiam, azért figyelünk rá jobban, mert még kicsi. Rosszul éreztem magam, arra gondoltam, milyen ember vagyok én, aki szeretetért rikácsol, dühösen követeli azt. Ezt borzasztóan szégyelltem. Közben apám megbetegedett, s már szinte temették, találgatták, meghal-e vagy sem. Ekkor írtam egy történetet, körülbelül harminc lapot. Megjegyzem, ebben az időben én éppen a Háború és békét olvastam… A történetet esténként írtam, titokban, hogy senki ne lássa. Tulajdonképpen az érzéseimet vetettem papírra. Nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt megtettem. Aztán erről meg is feledkeztem, egészen huszonnyolc éves koromig. Apám átadta az elveszettnek hitt füzetet, amit gondosan megőrzött, és akkor mondta el, hogy ők ezt anyámmal minden késő este elolvasták, aztán visszatették a rejtekhelyére, hogy zavartalanul írhassam tovább. Később ezt egyébként közre is adtam Ragyog az ég, akár az aszfalt című kötetemben – meséli Szávai Géza, s azt is elárulja, első, fennmaradt írásművén azt veszi észre, hogy abban az időben hasonulni akart az akkor általa olvasott írókhoz.

Szávai Géza és Szávai Ilona házasságkötésük idején, a székelyföldi Etéden

– Ennek mostanra nyoma sincs, az írásaid egyediek.
– Igen, mert rájöttem, hogy a pályatársakhoz, irányzatokhoz hasonulni ostobaság. Az emberek ugyanis nem mozgalmakat olvasnak, hanem egyedi műveket. Szerintem azt nevezhetjük irodalmi életnek, hogy Tolsztoj leült, írt egy regényt, amit száz évvel később is elolvasunk. A többi csak álirodalmi habverés. Erre egészen korán rájöttem, ezért nem akartam soha irodalmi körökhöz csatlakozni. Már fiatalon sem szerettem az ifjúsági mozgalmakat. Azt sem titkolom, hogy egyesek engem nem tudtak elviselni, pontosabban a kritikai racionalitásomat, illetve a betonhumoromat, amely gyakran sértő volt. Persze ez is közösségfüggő, hiszen míg egy székelyföldi társaság jót derül azon, amit az ember mond, kétszáz kilométerrel arrébb tenyerest adnak neki. Hozzáteszem, életemben eddig két helyen éreztem azt, hogy a humor igazán fontos, az egyik Székelyföld, a másik Budapest. Ez utóbbi helyen is menedékjoga van a humornak. (Miközben Géza beszél, arra gondolok, milyen jó lenne, ha mindenki ilyen pontosan tisztában lenne önmagával, akkor talán másképpen működne a világ. Ismerve őt ugyanis megerősíthetem, hogy minden igaz, amit mond, a humorától egy ideig magam is tartottam, de jobban megismerve rájöttem, talán épp ez az, ami mágnesként vonzza hozzá a társaságot. Pontosabban ez is.)
– Sokan hiányolják a kortárs magyar irodalomból a humort. Mi a véleményed erről?
– Számomra ez nemcsak irodalmi, hanem életviteli kérdés is. A humor szükséges az élet teljességéhez. Intellektus nélkül humor sem létezik. Az, hogy megcsiklandozzuk valakinek a talpát, s az illető kacag, még nem intellektuális teljesítmény egyikőnk részéről sem. A humor a kezdetekkor szent dolog volt, a Bibliában is írva van: „Megtelik a szánk nevetéssel.” Az azonban megfigyelhető, hogy ma, aki nem az élet tragikus oldalát fejezi ki, már szinte nem is költő. A próza egy kicsit más. Ott az önirónia, az irónia, mint a márványban az erezet, időnként megjelenik. Szerintem Nádas Péternél ez jól érzékelhető. Úgy vélem, a líránál is meg kellene egy kicsit állni, hogy ne csak sírjon már ez a világ. Ha nincs humor, az öncsonkítás akár egy műben, akár a hétköznapi életben.
– Említetted most is a Bibliát. Úgy tudom, számodra nem csak erkölcsi, etikai, egyháztörténeti vagy hitbéli okok miatt fontos alapmű.
– Az elbeszélő műfajokban is alapmű. Így tekintek rá. Csakúgy, mint Az Ezeregyéjszaka meséire. Sajnos az utóbbinak nincs elég jó magyar fordítása. Rám felszabadító hatással volt. Meg kell említenem Mészöly Miklóst is, akinek a nyelvhez való viszonya és pontossága példaértékű.


– Te magad mondod, nehéz veled élni, mert nem dicsérsz.
– Ez igaz. A hozzám közel állók megszokták, nem várták el tőlem. Mészöly Miklóssal például nagyon jó barátok voltunk, nincs író, akivel ennyi közös időt töltöttem életemben, de vele is inkább csak kritizáltuk egymást, folyton „észrevételeztünk” dolgokat, az elismerést egy röpke fej- vagy kézmozdulattal letudtuk. A feleségem már nehezebben viseli, hogy nem dicsérem meg. Ez azért van, mert a dicséret nem termékeny dolog. Ami viszont negatív, azt ki kell mondani, mert az építő jellegű, és hasznos… Ilyen az alkatom.
– Életed jelentős részét Székelyföldön töltötted. A járvány miatt most még utazni sem lehet szabadon. Hiányzik neked a szülőfölded?
– Érdekes módon nem hiányzik, mert velem van. Legyek bárhol, ha felidézem Székelyföldet, ott vagyok.