Szávai Gézán – aki nemrég megkapta a Magyar Művészeti Akadémia elismerését, az Illyés Gyula-díjat – nem fog az idő, bár nemrég betöltötte a hetvenet. Találkozásunkkor most is az a tettre kész erdélyi író nyit ajtót, akit régóta ismerek. Mindenütt könyvek, érezni a friss papír illatát. Szávai Géza a szokásos módon viccelődik, és már készíti is a kávét, szigorúan koffeinmenteset, mert persze vigyázunk az egészségünkre. Elkezdünk beszélgetni, remélhetőleg ma is talál majd köztünk a szó.
– Ideális körülmények között, járványmentes időszakban, most mit csinálnál?
– Mivel munkamániás vagyok, vélhetően dolgoznék. Aztán persze, ahogy Nagy Feró is énekli, jöhetne a nyolc óra pihenés. Látod, most fitogtatom a műveltségemet – mondja és nevet. – Elvem, hogy élem az életemet, amíg hagyják.
– Volt olyan, hogy beleszóltak az életedbe, meg akarták mondani, mit csinálj?
– Igen, sokszor. Romániában és itt is találkoztam ilyennel. Ez életem kínzó alapélménye. Ilyen volt például, hogy Romániából csak kétévente egyszer engedtek kiutazni. A bénító beszorítottságot nehezen viselem. Meg azt, hogy meg kell teremteni az íráshoz szükséges időt a megélhetéshez fontos munka mellett. Sokan jártak úgy, hogy mire lett idejük írni, már késő volt. Szerencsére én ezzel nagyon fiatalon számoltam. Vallom, hogy kell életműnek lenni az ember mögött, ellenkező esetben nem író az illető. Meggyőződésem, hogy az én életművemben a Székely Jeruzsálem című esszéregényem például fennmaradhat, s kétszáz év múlva is aktuális lesz, éppen csak a hangsúlyok tolódnak majd el. Ezt az is igazolja, hogy eddig hét kiadásban kellett megjelentetni. Ugyanis ez a kötet lényegében egy Európa-esszé, amely húsz évvel ezelőtt például már azt is jelezte, hol bukhat majd meg az Európai Unió. Sokan kérdezik, honnan tudtam ezt. Erre mondom: nem vagyok jós, csupán ez a dolgok logikája.
Sorozatunkban azt kérjük a kortárs íróktól, árulják el, kiket olvasnak, ha éppen nem a saját műveiken dolgoznak, és mely pályatársuk művészetét értékelik nagyra. Ezzel nem titkolt célunk, hogy a kortárs magyar irodalmat népszerűsítsük és jobban megismerjük a szerzőket. A Magyarország Babérkoszorúja díjjal is kitüntetett Száraz Miklós György ideális alany, hiszen azonkívül, hogy világirodalmi olvasottsága is lenyűgöző, igen jól ismeri a kárpát-medencei szerzők munkásságát is.
Én azt viszem magammal külföldre is, ami vagyok, amit tanultam – a tisztességemet, a tehetségemet, az egyenességemet, a büszkeségemet, amit azért érzek, mert a világ egyik leggazdagabb kultúrájú nemzetének vagyok tagja. És –természetesen – a honvágyamat, senkit nem láttam akkora honvággyal dolgozni a munkáim során, mint önmagamat. Hiány van bennem, fontosak a gyökereim, amit első sorban a szűk családom, másodsorban pedig a tágabb, nemzeti családom távolléte okoz, ez a két családom van, ezek között érzem a teljes biztonságot és hitet arra, hogy érdemes csinálni.
Mindig van mit csinálni, hiába tervezem, hogy végre lógathatom a lábamat, mint derék és kiérdemesült immár-nyugdíjas, lassan szépkorú, vagy már egészen az, magyar állampolgár. Pedig, de jó lenne (legalább egyszer kipróbálni)!
– Aki fél az eleséstől, ne menjen a jégre! A világot, a magyarság helyzetét, az irodalom szerepét természetesen nem mindenki látja egyformán. De vallom, hogy az írástudóknak felelősségük van. Egy értékrendet is csak úgy lehet képviselni, ha nem taktikázgat és nem gyávul el az ember, hanem kiáll az igazáért. Ez nemcsak a publicisztikában, a művészetben is roppant fontos.
Kürti László a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb költője. Zsigeri és elképesztően bátor alkotó; kockázatvállalásának köszönhetően pedig nem egy versében képes elérni a költészet legnagyobb magaslatait. Művészetének állandó kísérője az örök, végső emberi attitűd, maga az ősnyugtalanságból fakadó kínzó elégedetlenség. Őt olvasni nemcsak rendkívül jó élmény, hanem hihetetlenül felkavaró és elgondolkodtató is egyben.
A kétszeres Kossuth-díjas, Prima Primissima díjas és Magyar Örökség-díjas Kaláka együttes Kányádi Sándor megfogalmazásában „elegáns, másokkal össze nem téveszthető zenei tálcán nyújtja a verset a hallgatóknak.” Gryllus Dániellel többek közt erről a példátlan alkotói szerepvállalásról, útról, a zenekar hitvallásáról, lelkületéről valamint a Kaláka versudvar programjáról beszélgettünk.
Tizenkilenc évesen láttam először Erdélyt, és mikor megérkeztünk, akkor le kellett ülnöm a földre, mert utolért a zokogás. Valami olyan boldogságot, olyan otthonlétet érzek ott, amit nem tudok megmagyarázni, pedig genetikailag nincs kötődésem Erdélyhez – vallja Farkas Adrienne budapesti újságíró, akit abból az alkalomból kérdeztünk, hogy március 15-én megkapta a Táncsics Mihály-díjat.
– Milyen színészekkel szeretsz dolgozni?
– Jó képességű, nyitott szemléletű, kíváncsi emberekkel, akik az örömszínházban hisznek, hiszen magam is az öröm forrását keresem.
– Milyen az a színház, amit szeretsz?
– Könyörtelen és igaz.
Jenei Gyula költő, az Eső irodalmi folyóirat főszerkesztője. Költészete meglehetősen személyes. Versei lehetőséget adnak arra, hogy beszélgessünk, hogy együtt vagy akár egyedül gondolkodjunk a bennünk, körülöttünk zajló eseményekről.
Döme Barbara írásai vagányak, impulzívak és rendkívül őszinték. Az olvasó könnyedén tud azonosulni a novelláiban ábrázolt karakterekkel, mert a szereplők maguk is hordoznak valamilyen sebet, szenvednek valaminek a hiányától vagy egy beteljesületlen vágytól. Ha egy mondatban kellene definiálnom Döme írásművészetét, akkor azt mondanám: csutkára szedett realitás, egy csöppnyi varázslattal.