Gruik Ibolya: Személyes SMS-ek

2021. december 27., 09:13

Lackfi János író intenzív belső valóságról, sose hallott sztorikról, a teremtés gyönyörűségéről.

Fotó: Molnár Mihály

– Az idén töltötted be az ötvenedik évedet. Készült mérleg? Visszamennél az elmúlt idő valamelyik szegletébe? Adnál valamilyen tanácsot az akkori önmagadnak?

– Mosd meg jól a fogad! Egyél sok répát, megtanulsz fütyülni! Állj ki az esőbe, magasabbra nősz! Ki korán kel, Nobel-díjat nyer! No, komolyra fordítva a szót: érdemes lett volna korábban, mondjuk úgy húszévesen kezdeni az önismereti mélyfúrást. Hamarabb egyenesbe jön a gépezet. A gyereknevelési kikupálódást kezdhettük volna rögtön az esküvő után, azzal is sok zsákutcát megspórolok. De ki tudja, alighanem kellett ez a harminc év. És ha az Istennel való teljesebb, személyesebb kommunikációt hamarabb elkezdem, az is rengeteg gyógyulást, örömöt, csodát hozott volna. Másfelől persze a kitérőim, a zsákutcáim, a kudarcaim – ez is én vagyok! Rengeteget tanultam belőlük. Feltörték a talajt a jó vetésnek.

– Irodalmi hátterű családban születtél. Ez meghatározó élmény a számodra? Mesterednek tartasz valakit? Ha igen, ki az, aki fogta a kezedet, és vezetett, vagy elvezetett az irodalom útjára?

– Sokaknak hálás vagyok. Ki lennék én a mesterek formáló tekintete, keze nyoma nélkül? Eleve nagy kincs az írócsalád, szüleimtől bármikor kérdezhettem, ezt vagy azt olvassam az otthon meglévő tízezer könyv közül. Az egyetemen Lator László tágította ki döbbenetesen addig ismert univerzumunkat. Ferenczi László robbantotta fel már meglévő elképzeléseimet az irodalomról történész-látásával és bulvárérzékenységével. Kenyeres Zoltántól kaptam mai szellemi építkezésem alapköveit. Vajda András humora és meditatív figyelme rengeteget adott. Nagy öröm volt sok-sok órát végigbeszélgetni Faludyval, kollegiális baráti viszonyban lenni Kányádival, egy színpadon szerepelni Lázár Ervinnel. Gergely Ágnes, Rába György, Határ Győző, Kántor Péter, Lengyel Balázs figyelme, bátorítása sokat jelentett. És szinte apa-fiú barátságban léptünk föl számtalanszor, szerveztünk nagyon sok mindent, utaztuk be Franciaországot Gryllus Danival.

– Elég intenzív, pörgős az életed. Hogyan élted meg az utóbbi évek bezártságát? Milyen kapcsolatrendszerben élsz? Van időd nyitott szívvel fordulni a világ felé?

– Aggódtam a világért, mint bárki más, és döbbenetes, ahogy a sci-fi a napjaink természetes részévé vált maszkokkal, kézfertőtlenítőkkel, szkafanderes mentősökkel. Nekem a bezártság viszont döbbenetesen mély lelki élményeket hozott. Önmagában elképesztő volt, ahogy a kertünk harsányan igenelte az életet, miközben a hírek folyamatosan a fájdalomról szóltak. Elmaradt egy jeruzsálemi zarándokutunk, amelyre nagyon készültünk. Viszont a Jóisten brutálisan mély élményeket adott kárpótlásként. Szemlélődő imában jártam Betániában, a feltámadt Lázárral, Jézussal, a tanítványokkal ültem egy asztalnál. Ott voltam, amikor Jézus megmosta a lábamat. Együtt ballagtam az úton a várandós Máriával, beszélgettünk sokat. Több volt ez, mint képzelet, és nem is filmforgatásként éltem meg. Intenzív belső valóságot kaptam, színekkel, ízekkel, fényekkel, sose hallott sztorikkal. Nem egyszer, nem kétszer. Aztán jó volt sokat lenni a családdal. Karanténszínházat is csináltam, napi két élő felolvasást tartottam a Facebookon, ezeket olykor több tízezren is megnézték. Közösségélmény is adatott. És jó pár messengeres imacsoportban adódtak igazi lelki mélybúvárélményeink. Persze a nem itthon élő gyermekeim ölelése nagyon hiányzott, velük is csak pixel által homályosan tudtunk összejönni.

– Tanítod a versírást. Mit jelent ma írónak lenni? Ha tanulható, akkor szakma? Vagy azért ennél több? Mondjuk küldetés?

– Ez is, az is. A túlzottan fennkölt, küldetéses dumákat azért kedvelem kevésbé, mert gyakran lenéző magatartással párosulnak. Holott nincs piedesztál, nincs talapzat, nincs dobogó. Ha valaki szeretné felsőbbrendűnek érezni magát, csak mert művészeti szakmában dolgozik, ám tegye. Ellenben hogyha egy ember tisztességgel, lendületesen, szeretettel végzi a munkáját, akkor nekem mindegy, hogy jegybankelnök vagy takarító. Én is csak botladozó átlagember vagyok, és a költészet is kétkezi mesterség, harc az anyaggal, a teremtés gyönyörűsége. Egyszerre vagyok kollégája az embereknek és kollégája Istennek is. Vagyis az én kisképűségem végeredményben mégiscsak nagyképűség. Némi praktikus kiegészítés: tavaly megjelent Hogyan írjunk verset? című szórakoztató és gyakorlatias költészet-fitnesz tankönyvem. És folyamatosan megy a neten Lackfi Kreatív Írás néven futó prózaírói tanfolyamom, mintegy háromszáz résztvevővel, akik remek csapatot alkotnak.

– Igencsak megosztott az irodalmi élet. Acsarkodnak, egymásnak esnek azok is, akik ugyanazon a talajon kapaszkodnak. Téged érnek ilyen megpróbáltatások?

– Egy csepp rosszindulattal nyilván rám lehet sütni, hogy az ilyen vagy olyan pártok szekerét tolom, bár konzekvensen nem politizálok. Közéleti tevékenységem, hogy jó ügyekben veszek részt, sok-sok alapítvánnyal, szervezettel rászorulóknak gyűjtünk támogatást. Szomorú látni amúgy az acsarkodást, másfelől viszont nagyon emberi dolog, szellemi mocsokkal és patetikus kirohanásokkal, tiszta Shakespeare-lájv. Mint amikor az ukrán háborút lehetett követni éjjel-nappal, élő közvetítésben. Alapjáraton nagyon megindító, hogy amit én írói magatartásként választottam, nevezetesen, hogy nem politikai alapon barátkozom, hanem kívül állok a szekértáborokon, ez mégiscsak megvalósítható. Sok-sok tisztelet és szeretet köt össze olyan kollégákkal, akik akár egymásra is bizalmatlanul néznek. És ha ezt így meg lehet élni, akkor az Irodalom Köztársaság igenis létezik.

– Emlékszem az első találkozásunkra, Zentán vendégeskedtél, és az első kérdésed az volt hozzám, ismerem-e a miserendet. Sosem tagadtad, hogy jó viszonyban vagy a Jóistennel, de az utóbbi években mintha erőteljesebben jelenne meg a verseidben a hozzá való hűség.

– Egyre szemérmetlenebbül beszélek a kapcsolatunkról, ez bizonyos. Öt éve a Jóisten megelégelte a hosszú, gyengéd jegyességet, amiben vele jártam, és mellbe lőtt egy vállról indítós rakétával. Azóta lángolok, mindig van tüzem. Sokkal érzékenyebb lettem, sokkal több hullámhosszon fogom az ő szerelmes jeleit. Ez a lehetőség amúgy mindenkinek adott, az égi csatornák itt röpdösnek körülöttünk. Csak finomhangolni kell a lelkünket. S ha már a szikrázóan teljes létezésnek ezernyi ujjongását tapasztalom, akkor az ki is kívánkozik belőlem, tovább kell adnom másoknak. Ahogy az őrült szerelmes is vég nélkül tud beszélni az ő kicsikéjéről, a szeméről, a szájáról, a fülcimpájáról… És ha folyton Istenről beszélek, akkor egyben folyton a világról is…

– Párbeszédben vagy Istennel. Sokszor humorosan, viccesen írsz erről a kapcsolatról. Létezik valamilyen határ, amit nem lépsz át, amin túl csak komoly hangnemben szólsz? Mit mondanál, hogyan szólnál, ha váratlanul meglátogatna egy angyal?

– Ha van egy igazi, szívbeli jó barátod, aki szereti is, bírja is a humort, attól még nyilván nem fogod otromba bunkóságokkal megtréfálni. Ez a határ. De ha valaki kívülálló finomkodóbb személyiség, akkor lehet, hogy azt gondolja, nahát, ezek is elég furán szeretik egymást… Láttam már Isten angyalát, és az utolsó vacsorán Jézus vállára dőlhettem, hallottam a szívdobogását, csiklandozta arcomat a szakálla, éreztem a lélegzetét. Nevetve azt mondta, szeretné, ha mindig így, a vállára borulva élnék. És ha emiatt bolondnak néznek, sebaj. Sokáig mind azt hittük, a madár tud csak repülni, ember nem. Még mítoszt is gyártottunk a lezuhant Ikaroszról. Ma meg tonnányi vasdarabokkal járunk az égen. Régi korokban azt mondták volna erre: csoda. Isten csodái is ilyenek, míg el nem indulunk feléjük, képtelenségnek látszanak.

– Eléggé elmagányosodott az ember. Pedig kellenek, kellenének a közösségek, hogy magunkra találjunk. Mi jelenthet kapaszkodót manapság?

– Magunkat elsősorban magunkban tudjuk megtalálni. Széjjelszed bennünket a sok infó, kütyük, hír, álhír, szenzáció. Viszont ha letelepszünk az ülésre szakosodott szervünkre, és naponta időt szánunk arra, hogy elinduljunk a belső végtelen felé, akkor kiderül, mégiscsak lakik bennünk valaki. Ha behívom Istent a múltamba, gyógyulni fog a jelenem is. Ha elkérem tőle azt az álmot, amelyet évmilliókkal ezelőtt szőtt az én életemről, akkor lesz esélyem, hogy elinduljak ebben a kalandparkban, és izgalomról izgalomra járjak. Ez a legerősebb kábszer, csak le kell hozzá jönni a világunk kínálta béna kis szerekről.

Létezik egy nyitott könyv, a Biblia, mely tele van nekünk szóló, személyes SMS-ekkel. Csak el kell kezdeni a kommunikációt, és akkor Isten válaszolgat nekünk, másokon keresztül, autórendszámokkal, óriásplakátokkal, dalokkal, igékkel. Segít abban, hogy merre induljunk. Nem elvenni akarja a világot, hanem nekünk adni. Őt nem üti ki a nyeregből egy vírus vagy bármi hasonló.

– Múlik a december, jön a január… Hogyan éled/élitek meg, hogyan készülsz/készültök a karácsonyra? Milyen tervekkel várakozol?

– Tele vagyok szakmai tervekkel, jövő tavasszal jön a #Jóéjtpuszi2, plusz egy novelláskötet, no meg gyerekeknek egy Igaz mese a húsvétról. Sokan kerestek meg ádventi kérésekkel is, a református és a pünkösdi egyháznak is írtam ráhangoló szövegeket. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik hírnökeként részt veszek a frissen megjelenő, velünk készült interjúkötet bemutatóján. A családi készülődés is elkezdődött, mindenki „húzott” magának valakit, akit „angyalként”, apró meglepetésekkel kell végigkísérnie karácsonyig. A hatéves Julcsinak csináltunk naptárt, minden reggel másikunk által írott kéziratos mese várja. Került az asztalra koszorú, ezt meggyújtjuk minden közös étkezéskor. Lesz nagy hangolódás, tisztulás, rendrakás. És szenteste oplatka, szép, nagy ostya, melyet többnyire mi sütünk feleségem lengyel felmenőire is emlékezve, majd mindenki törhet az összes többiekéből, és bocsánatot kérünk egymástól minden elmúlt évi bántásért. Írunk szeretetlevelet is, lesz nagy könnypotyogás, mert sorra vesszük, mit szeretünk egymásban, miért vagyunk hálásak. Lesz sok játék, teázás, kirándulás, együttlét.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)