2021. augusztus 28., 08:55
Czakó Gábor József Attila- és Kossuth-díjas író, publicista, 2019-ben a Nemzet Művésze címmel is elismerték széles körű és sokszínű munkásságát. Kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban őt kérdeztük.
„Nagyon nagy adósságom, amit minél hamarabb szeretnék is pótolni, hogy Czakó Gáborról írjak egy könyvet. Régi barátom, rendkívül nagyra becsülöm, sok helyen írtam, beszéltem is már róla, de már akkora életműve van, hogy az megérdemel egy külön kötetet.”
Szörényi László a fenti szavakkal ajánlotta önt ebbe a sorozatba. Valóban rendkívül széles művei repertoárja. Ha valaki csak most kezdene el ismerkedni munkásságával, melyik írását ajánlaná és miért pont azt?
– Minden írásomat szeretem, akárcsak a gyermekeimet, mert életem különböző titkaira választ adtak, nehéz helyzetekben segítettek, továbblépni hívtak. Természetesen akadnak köztük zsengék, kiforratlanok, akár a gyermekeim között, de attól még szerethetem valamennyit.
A neves irodalomtörténész a humorát is méltatta. Miért tartja fontosnak, hogy humort csempésszen a szövegeibe?
– Egyáltalán nem csempészem őket, teremnek. A humor természetes, többek közt a humor különböztet meg bennünket az állatoktól. Még soha nem találkoztam tigrissel vagy csigával, aminek humora lett volna. A humornak persze számos fajtája létezik, ez kitűnik a különböző népek irodalmából is. Persze óriási különbségek csillognak-villognak a vidámság, a derű, a jókedv, a tréfa, vagyis a humor egyes alakzatai között.
Keresztény hitének is jelentős szerepe van munkásságában. Ez tudatos döntés volt az ön részéről, vagy inkább szükségszerűség, belső igény?
– Tudatos belső igény. Kisfiú koromtól kezdve jártam templomba, a családunk megtartotta az ünnepeket, de tán mindennél fontosabb az imádság, ami áthatotta az életünket: édesanyámét, bátyámét, az enyémet. Édesapám elveszett a háborúban, fogságba esett a mendemonda szerint, ami fogságból szabadult katonáktól származott, akik – állítólag – találkoztak édesapámmal egyik vagy másik rabtáborban. Ilyenkor még többet imádkoztunk, többet jártunk templomba, és a hírek elenyészése sem törte meg reményünket. Édesapám – 1908-ban született – hazatérését még olykor-olykor ma is remélem.
Könyvei mellett számos irodalmi folyóiratban is publikált, színdarabok, esszék, tanulmányok kerültek ki a keze közül. Melyik időszaka volt a legtermékenyebb, melyikre gondol vissza a legszívesebben és miért?
– Két folyóiratra is nagyon szívesen emlékszem: az egyik az Igen, a másik a Mozgó Világ. Talán azért, mert az igazi Mozgó Világ kifejlesztésében és alakváltásában meglehetős szerepet játszottam, és sikerült a lapot a maga idejében a legolvasottabb kulturális folyóiratok közé emelni. A Mozgó Világgal ellentétben az Igen a semmiből indult, helyesebben egy lelkes fiatal csapat buzgalmából és tehetségéből, akiknek Halász Lajos barátommal ingyenes újságíró-iskolát tartottunk fönn. Akiket meghívtunk a tanfolyami előadások megtartására, azok sem kértek soha egy fillért sem.
Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a kultúra hangja a csönd. Hozott-e bármilyen változást az életében a pandémia bő másfél éve? Több csönd lett ön körül?
– Igen, hozott. Több csönd lett körülöttem. És ezért hálás vagyok a Mindenhatónak, mert a csönd az ember legtermékenyebb életállapota. Sokan félnek tőle, ezért elektromos zajszerszámokkal próbálják elűzni a környékükről – a csönd persze nem nyugszik, és újra és újra helyet kér az ember lelkében. A csönd többet törődik velünk, mint mi ővele.
Nyelvrégészként elsősorban a magyar nyelv múltját kutatja. Ha mégis kortárs magyar irodalommal foglalkozik, akkor kiket olvas szívesen és miért?
– Krúdyt, Kodolányi Jánost, Jókait, Hamvast, hosszú a sor… Hogy miért? Mert szeretem őket. A jó író ismertetőjegye az általa fölébresztett szeretet az olvasó ember lelkében, munkájában, ami nélkül nem is élhetnénk, mert semmirekellők lennénk. Gyakran olvasom Sajgó Szabolcs verseit, akinek művei igazi csöndkincstárak.
Kívülről nézve igen elégedett lehet az életével: sokszínű, elismert munkássága; hat gyermek és tucatnál is több unoka; szakmai díjak; mély hit. Van-e bármi, ami miatt mégis hiányérzete lehet?
– A hiányérzet egy igen mély benső találkozás. Valójában lelki figyelmeztetés hibáinkra, tudatlanságunkra és más egyéb fogyatékosságunkra. A hiányérzet őrangyalunk intő ujja. Nehéz rá figyelni, mert korunknak immár a zajgépek is alkotói, serkentői, egyáltalán nehéz figyelni másokra, az események lényegére, talán azért, mert a korszellem mindent elborító árnyéka a figyelmetlenség. Észre sem vesszük, hogy a gonosz játékszerévé alacsonyodunk figyelmetlenségünk következtében, holott a megváltás megtörtént. Tehát ennek üzenetére kell figyelnünk.
