– Mit szól ehhez a méltatáshoz? Ön mennyire elégedett ezzel a művével?
– Az ilyesmi simogatja az ember egóját úgy két és fél percig, aztán elmúlik. Igyekszem, hogy öt percnél tovább ne tartson ki. Gyuri megtisztel a szavaival, de nem dolgom megítélni e szavak igazságtartalmát. Alig emlékszem a Haza című könyvemre, pontosabban az „egészre” emlékszem inkább, nem annyira az egyes darabokra. Az atmoszférája az, ami múlhatatlanul megmaradt bennem, tehát éppen az, amihez a legkevesebb közöm van. Elégedettségről nincs szó, soha nem volt, nem is lesz. Legfeljebb annyit mondhatok, hogy talán sikerült felmutatnom valamit abból a misztériumból, amit természetnek és szülőföldnek neveznek. Az efféle dolgokról nagyon nehéz beszélni, mindig fennáll a pátosz és az elfogultság veszélye. Szerény eszközeimmel mindent elkövettem, hogy elkerüljem mindezt, sőt – amennyire lehetséges – lehetőleg a személyem is ki legyen iktatva a képből. Nyilván nem sikerülhetett, csak részlegesen. A Haza darabjai elég távol állnak a konvencionális természetszemlélettől. Egyesek szerint hidegek és érzelemmentesek, mások szerint viszont rosszféle pátosszal áthatottak. Megint mások, egy viszonylag szűk olvasótábor viszont mintha megértette volna, miről akar szólni ez a könyv. Aminek örülök. Ez már nekem bőven elég.
– 2012-ben, csaknem tíz éve jelent meg a könyv, amelyben ezt írta: „ugyanazokkal a kérdésekkel – vagy nevezhetném őket nyugodtan démonoknak – viaskodom ma is, mint másfél évtizeddel ezelőtt”. Azóta közelebb került a kérdései megoldáshoz, a démonjai legyőzéséhez?
– Én lennék a legboldogabb, ha jó hírekről tudnék beszámolni. De nem tudok. A kérdésdémonok ma is a sarkamban vannak, nem tágítanak és félek, hogy ez már így is marad. Nyugodtan nevezhetném mindezt kudarcnak is vagy csődnek, de egyrészt nem szeretnék az önsajnálat piszkában elmerülni, másrészt az a tény, hogy legalább a viaskodás megmaradt, talán okod adhat a reményre. Mert akár fel is adhattam volna, mint oly sokan.
– Ebben a kötetében is gyakran megjelenik a természetben való létezés, a hozzá való csatlakozás elemi igénye. Alkotói életében mennyire érzi inspirációs forrásnak a természetet? Vajon egy tízmilliós nagyváros felhőkarcolójának ötvenedik emeletén, egy kulcsra zárt szobában is tudna írni?
– Azt hiszem, menthetetlenül ki vagyok szolgáltatva a természetnek, ami esetemben leginkább a középhegységi erdőket jelenti. Olyan vonzalom ez, ami már egészen kicsi gyerekként is megvolt bennem, sőt. „Mint egy születés előtti emlék” – ahogy Mészöly Miklós írja. Az efféle vonzalmak eredete rejtélyes és talán nincs is értelme rágódni ezen. De az sem egészen igaz, hogy a természetből inspirálódom. A természet nem inspirál, hanem keretet ad a létezéshez, számomra az egyetlen elviselhető keretet. Áll egy öreg cserfa a házunk mellett, a lombja a tető fölé borul, a gyökerei mélyen behatoltak a ház alapjai alá. Körülvesz minket. És ez jó, vigasztaló, nem mondhatok mást. Volt alkalmam tízmilliós nagyvárosban kinézni az ablakon, ha nem is az ötvenedik emeletről, csupán a harmadikról. Amit láttam, azt néhány napig ugyan képes voltam elviselni, de végül ki kellett menekülnöm a közeli óceánpartra. New York – mert erről a városról van szó – egyszerre nyűgözött le és nyomott agyon, hosszú távon valószínűleg elpusztított volna. Most olvasom épp Márai Sándor ötvenes években írt naplóit, akkoriban New Yorkban élt. Hasonló tapasztalatai voltak. Persze én csak néhány napot töltöttem a „világ közepében”, nem tudom, hogy egy huzamosabb ottlét milyen hatással lett volna rám. Ki tudja, talán a Central Park néhány zugát egy idő után megszeretném.
– Évtizedek óta járja, lakja a Dunakanyar ismert és eldugott részeit. A természetszeretete egyértelmű, de részleteiben nézve vajon mennyire zöld, ökotudatos az életmódja?
– Hát, azt hiszem, nem eléggé. Sajnos sem önellátó gazdaságom, sem kizárólag napelemekre épülő energiaellátásom nincs. Boltba járunk, még mindig sok műanyagot veszünk, ami mérhetetlenül idegesít. Nemrég a közeli patakból kirángattam egy traktorgumit, erre azért büszke vagyok.
– Számos díjjal elismerték már irodalmi munkásságát. Ezek – azon kívül, hogy alkalmasint bizonyos honoráriummal is jártak – változtattak-e valamin? Az önbizalmán, a gondolkodásán, az alkotói folyamatain?
– A honoráriumok nyilvánvalóan változtattak valamin. Ha összeszedném magam, fel tudnám sorolni, hogy melyik díjból csináltattunk ablakot és melyikből vettünk új hűtőt, melyikből köszöntük meg annak idején a szülészorvos fáradozásait és melyikből vettem negyven mázsa hasított bükkfát. Ezeken túl, azt hiszem, a díjak semmit sem változtatnak az emberen. Jó esetben. Persze ismerünk kevésbé jó eseteket is, de erősen remélem, hogy nem tartozom a nárcisztikus, díjakkal páváskodó, önmaguk nagyságát megkönnyező írók gyanús táborába.
– A járvány, a karantén mennyiben változtatott az életén? Akadályozta vagy segítette az irodalmi tevékenységét? Min dolgozott és mi várható öntől legközelebb?
– Szerencsésnek mondhatom magam, mert számomra szinte semmiféle változást nem hozott ez az időszak, legalábbis ami az életem kereteit és rutinjait illeti. A munkámból adódóan addig sem kellett – Istennek hála – állandóan rohangálnom a világban, sokakkal ellentétben el voltam és el vagyok kényeztetve. Néha tényleg eszembe jut, hogy nem érdemlem meg ezt az élethelyzetet, néha meg az jut eszembe, hogy igenis megérdemlem, még ha átmeneti időre is. Azért persze sok minden változott, minket is elért a járvány, voltak nehéz hetek, de tényleg nem panaszkodhatom, mert azokhoz a tragédiákhoz képest, amelyek nap mint nap bekövetkeznek a járvány miatt, mi könnyedén megúsztuk. Ami a dolgozást illeti, a napokban zártam le egy verseskötet kéziratát. Ha minden jól megy, idén ősszel jelenik meg a Magvetőnél. És vannak szöveghalmazok készülőben, alakulóban.
– Amellett, hogy költő, kulturális újságíró is, így nyilván sokat olvas a mindennapokban. Kik azok a kortárs, magyar irodalmi alkotók, akiket mindig szívesen forgat és ajánlana is az olvasóknak?
– Nehéz kérdés, de ha most hirtelen magyart és kortársat kellene mondanom, akkor Ambrus Lajost és Oravecz Imrét említeném. Ambrus Lajos esszéit mindig élmény olvasni, nagy és mély tudása van a Kárpát-medencéről mindenféle értelemben. Borról, tájról, gyümölcsökről, a régi magyar írásosság rejtett gyöngyszemeiről kevesen tudnak annyit, mint ő. Ráadásul nagyszerű író, az egyik legjobb magyar esszéista. Oravecz pedig az egyik legnagyobb magyar író és költő, ezt nem tudom és nem is szeretném árnyalni. Így van és kész.
– Ha egyet ki kellene emelni közülük, ki lenne az és miért?
– Legyenek ők ketten az egy kiemelt, már csak azért is, mert a legnemesebb magyar irodalmi hagyományok legmagasabb fokát képviselik mindketten. Az esszé, a próza és a költészet csúcsain időznek.
Szávai Gézával egy kellemes kerthelyiségben ücsörgünk. Az asztalon finom bor, a társaság többnyire írókból áll, Géza a szokásos módon vicces történeteket mesél. Na igen, ilyen lenne ideális körülmények között a találkozásunk, ám a járvány miatt most beszorultunk egy óbudai lakásba, ahol a Pont Kiadó működik. Bár mindkettőnket nyomasztanak különféle problémák, a hangulatunk így is derűs, s mondhatni, ott folytatjuk a csevegést, ahol legutóbb abbahagytuk.
Sorozatunkban azt kérjük a kortárs íróktól, árulják el, kiket olvasnak, ha éppen nem a saját műveiken dolgoznak, és mely pályatársuk művészetét értékelik nagyra. Ezzel nem titkolt célunk, hogy a kortárs magyar irodalmat népszerűsítsük és jobban megismerjük a szerzőket. A Magyarország Babérkoszorúja díjjal is kitüntetett Száraz Miklós György ideális alany, hiszen azonkívül, hogy világirodalmi olvasottsága is lenyűgöző, igen jól ismeri a kárpát-medencei szerzők munkásságát is.
Én azt viszem magammal külföldre is, ami vagyok, amit tanultam – a tisztességemet, a tehetségemet, az egyenességemet, a büszkeségemet, amit azért érzek, mert a világ egyik leggazdagabb kultúrájú nemzetének vagyok tagja. És –természetesen – a honvágyamat, senkit nem láttam akkora honvággyal dolgozni a munkáim során, mint önmagamat. Hiány van bennem, fontosak a gyökereim, amit első sorban a szűk családom, másodsorban pedig a tágabb, nemzeti családom távolléte okoz, ez a két családom van, ezek között érzem a teljes biztonságot és hitet arra, hogy érdemes csinálni.
Mindig van mit csinálni, hiába tervezem, hogy végre lógathatom a lábamat, mint derék és kiérdemesült immár-nyugdíjas, lassan szépkorú, vagy már egészen az, magyar állampolgár. Pedig, de jó lenne (legalább egyszer kipróbálni)!
– Aki fél az eleséstől, ne menjen a jégre! A világot, a magyarság helyzetét, az irodalom szerepét természetesen nem mindenki látja egyformán. De vallom, hogy az írástudóknak felelősségük van. Egy értékrendet is csak úgy lehet képviselni, ha nem taktikázgat és nem gyávul el az ember, hanem kiáll az igazáért. Ez nemcsak a publicisztikában, a művészetben is roppant fontos.
Kürti László a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb költője. Zsigeri és elképesztően bátor alkotó; kockázatvállalásának köszönhetően pedig nem egy versében képes elérni a költészet legnagyobb magaslatait. Művészetének állandó kísérője az örök, végső emberi attitűd, maga az ősnyugtalanságból fakadó kínzó elégedetlenség. Őt olvasni nemcsak rendkívül jó élmény, hanem hihetetlenül felkavaró és elgondolkodtató is egyben.
A kétszeres Kossuth-díjas, Prima Primissima díjas és Magyar Örökség-díjas Kaláka együttes Kányádi Sándor megfogalmazásában „elegáns, másokkal össze nem téveszthető zenei tálcán nyújtja a verset a hallgatóknak.” Gryllus Dániellel többek közt erről a példátlan alkotói szerepvállalásról, útról, a zenekar hitvallásáról, lelkületéről valamint a Kaláka versudvar programjáról beszélgettünk.
Tizenkilenc évesen láttam először Erdélyt, és mikor megérkeztünk, akkor le kellett ülnöm a földre, mert utolért a zokogás. Valami olyan boldogságot, olyan otthonlétet érzek ott, amit nem tudok megmagyarázni, pedig genetikailag nincs kötődésem Erdélyhez – vallja Farkas Adrienne budapesti újságíró, akit abból az alkalomból kérdeztünk, hogy március 15-én megkapta a Táncsics Mihály-díjat.
– Milyen színészekkel szeretsz dolgozni?
– Jó képességű, nyitott szemléletű, kíváncsi emberekkel, akik az örömszínházban hisznek, hiszen magam is az öröm forrását keresem.
– Milyen az a színház, amit szeretsz?
– Könyörtelen és igaz.
Jenei Gyula költő, az Eső irodalmi folyóirat főszerkesztője. Költészete meglehetősen személyes. Versei lehetőséget adnak arra, hogy beszélgessünk, hogy együtt vagy akár egyedül gondolkodjunk a bennünk, körülöttünk zajló eseményekről.