Ilyés Krisztinka: „Most érzem magam a legjobban, a saját utamon” – interjú Rudán Joe-val

2023. december 01., 09:17

– Az a jó, ha érezni a levegőben azt a feszültséget, hogy tényleg együtt van a zenekar, a zene és a közönség – mesélte Rudán Joe, a Pokolgép zenekar egykori énekese, amikor fiatalkoráról, a rockeréletről kérdeztem. A vendégszerető, nagyhangú énekes még a beszélgetésünk előtt körbevezetett a pécsi Zsolnay Kulturális Negyedben, ahol olykor koncertezni is szokott zenésztársaival. Ez a környezet pedig megalapozta a beszélgetésünk hangulatát, hiszen a rockzene nemcsak szavak és történetek által került terítékre, hanem külsőségeiben is jelen volt: Rudán Joe amolyan ékszerként viseli magán a rockzene csodálatos világát. Azt viszont az énekes is kiemelte, hogy néha ez az öltözék eltereli a figyelmet a legfontosabb dologról, az emberi érzékenységről: „A fiatal rocker a külsőségeiben szeret kitűnni a tucatemberek közül, az átlag kinézetű emberek közül. Szerintem viszont belül épp olyan érzékeny ő is, ha nem érzékenyebb, mint az átlag.” A fiatalkor mellett viszont Rudán Joe azt is felidézte, milyen volt az élet a kilencvenes évek második felében, hogyan indult útjára a Rockmaraton fesztivál, és azt is elárulta, kik a legfontosabbak az életében.

Rudán Joe/Fotó: Magyari Lukács

– Összesen húsz évet játszottál a Pokolgép zenekarban. 1990-ben lettél tagja az együttesnek, s bár 1989-ben jött ki az egyik kedvenc Pokolgép-dalom, szerintem egyetértesz majd velem, hogy a Lázadó tulajdonképpen a rockzene misszióját is keretező dalnak számít. A refrénben a szabadság és a megfelelés áll szemben egymással: „Akartam jó lenni, de nem ment, / Rájöttem, hogy nem lennék szabad.” Mire van szükséged ahhoz, hogy szabadnak érez(hes)d magad?

– A szabadságérzés hiányát akkor kezdjük felismerni, amikor a körülöttünk lévő korlátok felerősödnek. Elmúlnak a kisgyermekévek, elkezdünk iskolába járni, kezdünk megismerkedni a kötelezettség fogalmával is. A lányaim épp ebben a korban vannak, rajtuk keresztül újraélem ezeket. A nagyobbik most kezdte az iskolát, számára már az is nagyon furcsa, hogy nem játszhat akármikor. Persze mindenki arra törekedik, hogy minél kötetlenebbül, szabadabban élhesse az életét. Ha visszagondolok, amikor véget ért a középiskola, azt hittem, hogy végre megkaphatom az áhított szabadságot. De szinte rögtön az érettségi után munka után kellett nézni, hiszen az ember valamiből meg kell hogy éljen, a munka viszont újabb kötöttségeket hoz be az ember életébe. Ilyen szempontból szerencsének érzem magam, mert a saját utamat járhattam, járhatom. Saját formációim vannak, és így, hatvanévesen elmondhatom, hogy amennyire lehet, szabadnak érzem magam. Bár ha jobban belegondolok, a szabadság szó valódi jelentése nem is feltétlenül létezik, hiszen érezhetjük magunkat szabadnak ideig-óráig, de valami mindig – nem feltétlenül rossz dolog – beleszólhat ebbe. Nekem itt van a családom, a kislányaim, rájuk figyelek, rájuk vigyázok. Ez az egész szabadság dolog nagyon hangzatos tud lenni, vágyunk rá, például már ott volt ez a fajta vágyakozás a 60-as évek végén is, ha megnézzük a hippiket. A teljes szabadságot viszont nem tudom elképzelni, inkább azt mondanám, a szabadságnak is megvannak a maga szakaszai. A művészetek adnak esélyt arra, hogy közelebb kerüljünk ehhez az érzéshez, viszont ott is megvannak a határok, a korlátozások.

– Ez a dal épp a rendszerváltás előtt íródott. Azt az időt, a kommunizmus időszakát mennyiben határozta meg a rock and roll és a lázadó életstílus?

– Mi is lázadtunk, kimondatlanul, de lázadtunk az akkori rendszer ellen. Már azzal is lázadtunk, hogy eljártunk a rockkoncertekre, hiszen ez akkor kemény műfajnak számított, ezért is tiltották be például a Beatrice zenekart is. Szerintem minden tinédzserkorú fiatal lázad; lázad a szülei ellen, az iskola ellen – ez a tagadás, hogy „csak azért sem”, ez van benne minden gyerekben. A tizenéves kor a legfogékonyabb korszak, akkor amilyen művészetek iránt fogékony leszel, amit megszeretsz, az fog végigkövetni egy egész életen át. Engem abban az időben a zene fogott meg így. Annak idején én a hard rockot kedveltem, a Deep Purple-t, a Black Sabbathot vagy itthon a Piramist és a Skorpiót. Hála Istennek, abban a korszakban éltem, amikor még értékálló rockmuzsikák készültek, ilyenek szóltak mindenhol. És a rádiókban is igényes zenéket játszottak, gondolok itt az ABBA-tól kezdve a Queenig sok mindenre. És nyilvánvalóan ezek a muzsikák formálták az akkori fiatalok zenei képét. A rendszer elleni lázadás pedig kiváló dalokat ihletett, akkor készült például a P. Mobil Honfoglalás című szvitje is, amit nem néztek jó szemmel, nem is jelent meg lemezen. Nemzeti dolgokkal kapcsolatos alkotások nem jelenhettek meg. Persze, burkoltan, például Szörényi Leventéék belefoglalták, de a hatalom többnyire ellehetetlenítette ezeket a megoldásokat is. A cenzúra viszont bizonyos szempontból hasznos is volt: nem a mondanivalóra gondolok itt, hanem a művészet azon aspektusára, hogy nem jelentek meg igénytelen zenei produkciók, illetve azért a szövegek sem voltak tele trágárkodással. Volt egy bizonyos sanzonbizottság, aki nem engedett ki mindent, se lemezen, se egyéb hanghordozókon.

– Lukács Peta, a Bikini gitárosa azt mondta, ha „az ördög létezik, nem a rockerek között kell keresni”. Mit gondolsz erről?

– Ez egy felvett póz. Az ördögvilla, a koponya, azzal, hogy ezeket mutogatjuk mindenhol, ezzel azt próbáljuk mutatni, hogy nagyon kemények vagyunk. Egyébként amikor bekerültem a Pokolgép zenekarba, készült velem egy riport, amelyben azt kérdezték tőlem, hogy tudok-e róla, hogy egy sátánista zenekarba kerültem. Akkor már fél éve voltam az együttesben, és mondanom sem kell, hogy semmi effélével nem találkoztam. Hozzá kell tennem, hogy nekem ez a koponyás dolog nem is nagyon tetszik. Most voltunk Kalapács Józsi barátommal Mexikóban. Ott például ennek megvan a hagyománya. Azt viszont nem értem, hogy itthon miért kell mindenáron a keménynek látszani akaró zenekaroknak, kluboknak koponyákat és csontokat aggatni mindenhova. Az is érdekes, hogy a legszebb lírai számok általában a kemény zenét játszó zenekaroktól vagy túlnyomórészt onnan kerülnek ki. Lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert ezeket hallgatom, a lágyabb műfajokat nem igazán kedvelem. Ebből is látszik, hogy milyen lelke van a rockervilágnak, a rockzenészeknek. Nem szeretnék példákat sorolni, de nyilván vissza tudunk menni egészen a hatvanas évek végéig, a klasszikusokhoz. Beszélhetünk a rockballadákról is, hiszen a legszebb dalok ezekből születtek.

Rudán Joe/Fotó: Magyari Lukács

– A Pokolgép repertoárjában is találunk hangzásban kicsit visszafogottabb, érzékenyebb dalokat. A Hol van a szó című dal – minden őrjöngő, metálhangszerelés nélkül – ugyanazt a hangulatot, ugyanazokat az érzelmeket képes kiváltani belőlünk, mint az előbb sokat említett Lázadó. Ez a Pokolgép egyik legismertebb és legszebb dala. Ez a dal viszont már nem a lázadásról szól, talán inkább a reményről. Így van?

– Az igazság az, hogy a Hol van a szó és az egész pokolgépes hangulat nekem újdonságnak számított akkor, amikor bekerültem a zenekarba. Addig a kisebb zenekarokkal, amelyeknek tagja voltam, angol klasszikusokat játszottunk, ritkán írtunk saját zenét. Sosem voltam szövegközpontú, mindig a hangszeres és az énekesi teljesítmény érdekelt jobban, az, hogy ki és hogyan tudja elénekelni az adott dalokat. A Hol van a szót valóban a remény fogalmával lehet körülírni. Az egész lemez úgy készült, hogy egy fiatal rockerfiúnak az életét, az életének a különböző szakaszait próbálja elmondani. Ennek a lemeznek a szövegírója Cselőtei Laci volt. Persze sokat dolgoztunk rajta közösen Kukovecz Gáborral. Pont most került elő az első szövegváltozat  – elővettem a régi jegyzeteket –, nem ismernél rá a Hol van a szóra. Én különben mindent lejegyzek, ezért is tudtam jól megírni az életrajzi könyvemet. Minden évben van egy határidőnaplóm, amibe mindent beírok, mikor és hol próbálunk, hol koncertezünk, kikkel kell tartani a kapcsolatot, ki volt a hangosító és a többi. Ezt egészen a hetvenes évekig vissza tudom keresni. Szóval a 14-15 éves fiúnak az életét próbáltuk körüljárni, azokat a pillanatokat, amikor nem találja magát a világban, keresi a helyét. A Hol van a szó pedig épp ehhez a világkereső úthoz kapcsolódik. A mondanivalóját pedig a reményben lehet keresni, abban, hogy semmiképpen se adjuk fel, mindenből van kiút. Tulajdonképpen ez az egész lemeznek az üzenete, és szerintem a rockzene is épp erről szól.

– Említetted egy korábbi interjúban, hogy az 1990-es évek elején tapasztaltatok egy hullámvölgyet a rockzene terén, ezért is hallgatott el 1993 körül a zenekar. 1999-ben viszont visszatértetek a harcmezőre. Mi volt ennek az oka, milyen volt a szünet?

– A kilencvenes évek közepétől megcsappant az élő rockzene iránti érdeklődés. Addig megtöltöttük a művelődési házakat, teherautókkal, nagy stábbal, nagy hangosítással jártunk a koncertekre, végül pedig azzal kellett szembesülnünk, hogy egyre kevesebb az igény erre a típusú zenére. Ebben az időben több zenekar szétment, felbomlott – akár egy rövid időre is. Nekem szerencsém volt, mert abban az időben bejött a blueskocsma-őrület. Mi akkor a Codával ilyen blueskocsmákban játszottunk. Aztán a művelődési házak egyes részeiből, mint például a bólyi épület hátsó részéből is kialakították a Téglaklub nevű helyet. Ilyen jellegű koncertekkel, blueskocsmai előadásokkal vészeltük túl a 90-es éveket. Az, hogy a rock háttérbe szorult, szerintem annak tudható be, hogy a rendszerváltás sokféle átalakulással és bizonytalansággal is járt. Mindez betudható a gazdasági helyzetnek is, az új világban privatizáció volt, mindenki kereste a helyét, és fontosabb volt a megélhetés, az, hogy mi lesz az emberekkel. Megszűntek a gyári munkák, leépítések voltak. Kevesebb pénz maradt a szórakozásra, inkább a kisebb klubokba látogattak el az emberek, ahol a Pokolgéppel nem igazán fértünk volna el. Később, a századforduló előtt újból érezhetünk egy fellángolást a rockzene iránt, ezért mi is a Pokolgéppel – mint sok más zenekar – újraszerveződve elkezdtünk ismét játszani.

– A Coda volt az első zenekarod, ahol feldolgozásokat is játszottatok. A mai napig szeretsz egy kis Led Zeppelint, Deep Purple-t belecsempészni a koncertélményekbe. Miért van ez így? Mit nyújtanak ezek a külföldi zenekarok, ami miatt szükségét érzed megszólaltatni őket?

– Gyakorlatilag mindenevő voltam, legalábbis ami a rockzenét illeti. Annak idején, amikor még iskolába jártunk, a tolltartómra négy zenekar neve volt felírva: Deep Purple, Led Zeppelin, Black Sabbath, Uriah Heep. Szerintem ez mindent elmond a zenei ízlésemről. Persze sorolhatnék hasonló zenekarokat, de a lényeg ugyanaz: igazi nagy tudás állt mögöttük. Olyan virtuóz szólók, dallamos megoldások, dalok születtek, amelyek a mai napig megállják a helyüket. Azok a zenészek, akik ezeket létrehozták, maradandót alkottak, én pedig mindig begyűjtöttem és begyűjtöm ezeket a felvételeket. Ahogy már említettem, számomra mindig a hangszeres tudás, az énekesi teljesítmény volt a meghatározó, mindig előtérbe helyeztem a zenét a szöveggel szemben. A nyugati országokban a dalszövegek soha nem voltak olyan hangsúlyosak, mint itthon. Nálunk valószínűleg azért alakult ez így, mert mindig kerestük a lényeget a mondanivaló mögött, próbáltunk rátalálni, ami egyébként nagyon sokszor ott is volt, bújtatva a szövegekben. A mondanivaló sokat számíthat, de az, hogy én a muzsikára helyeztem a nagyobb hangsúlyt, talán annak is köszönhető, hogy én abban az időben nem tanultam angolt a középiskolában, nekünk az orosz volt a kötelező nyelv. Persze, jártunk angolszakkörre, az iskolai órákon túl. Annak viszont nagyon örülök, hogy abban az időben voltam fiatal, hogy abban a korszakban nőttem fel, mert most úgy érzem, a mai világban nem biztos, hogy megtalálnám a helyemet. Talán ez így is a normális. Nekünk is furcsa volt fiatalon a Beatles akkordgitáros megszólalása, mi akkor inkább a keményebb, progresszívabb zenéket hallgattuk. Ma viszont kevésbé hallok olyan dalt, ami lázba hozna, nem hallok a mai produkciók mögött értéket sem. Arról ne is beszéljünk, hogy ki hogyan énekel. Hallom, ahogyan az autotune-kal énekelnek, ami kitisztítja az ember hangját. Nem jó felé megy a világ. A könnyűzene semmiképp, és most nem szeretnék kilyukadni oda, hogy két-három éves zenei múlttal rendelkező emberek töltenek meg sportcsarnokokat. Nem is irigylem tőlük, ha valakinek ez tetszik, menjen és hallgassa. Mi nem iszunk kannás bort, nem állunk sorban minden nap a McDonald’s előtt, hanem minőségi italokat fogyasztunk, normális vendéglőkben kajálunk. Ez az igényesség pedig ugyanúgy igaz a zenehallgatásra is. Abban viszont biztos vagyok, hogy ebben elsősorban a médiának van nagy szerepe, hiszen ez szól éjjel-nappal a rádiókban is, és nem adnak esélyt az igényesebb rockmuzsikáknak. Nekem most jelenik meg a harmadik szólóalbumom, és úgy gondolom, hogy mindegyik lemezen kerül elő egy-két olyan dal, ami nem annyira durva, befogadható, „rádióbarát dal” is lehetne, de érdekes módon egyik rádióból sem hallottuk. Ez pedig nem csak az én dalaimra igazak, mert a baráti rockzenekarok felvételei sem szólnak. Az viszont kérdés, hogy ezek a dalok miért nem mehetnek le a rádiókban, ellenben a szerintem hallgathatatlan igénytelen muzsikákkal. Valószínű, hogy a zenei szerkesztők érdekeltségétől függ minden. Ha viszont kilépünk az országhatáron, elmegyünk például Bécsbe, akkor ott a rádiókban Tina Turnertől kezdve Pink Floydig minden megy. Úgyhogy rádióhallgatás helyett utazás közben nálunk csakis CD vagy pendrive jöhet szóba.

Rudán Joe/Fotó: Magyari Lukács

– Sokat gondolkodtam azon, hogy a 70-90-es évek között alapított zenekarok tagjai miként jártak át egyik zenekarból a másikba. Szerintem sokan nem tudják, hogy a Pokolgép első tagjai között ott volt a mai Ossián együttes frontembere, Paksi Endre, de az is érdekes, hogy Kalapács József, és végül te is – akihez leginkább kötjük a Pokolgép-dalok hangját – saját zenekarokat alapítottatok. Végül eljön az idő, hogy mindenki megleli a saját hangját, és elölről kezd mindent?

– Nehéz helyzetben voltam, mert amikor meghívtak a legendás zenekarba – kezdjük most a sort a Pokolgéppel –, akkor nyilván vacilláltam egy kicsit, mert nekem ott volt még a Coda nevű zenekarom, amit nem szerettem volna feladni. Viszont egy olyan zenekar hívott el, amelyiknek országos hírneve volt. Végül igent mondtam. Persze a dalokat mindvégig a sajátjaimnak éreztem és érzem a mai napig, csupán annyi, hogy én jobban kedvelem a hard rock zenét. Mindenképp, itt is, meg később a P. Mobilnál is ugyanaz volt a helyzet, kaptam egy örökséget az odakerülésemkor, Kalapács József énekes, illetve Vikidál Gyula és Tunyogi Péter által, amit nyilván el is fogadtam, és próbáltam a legjobb tudomásom szerint elénekelni a dalokat.

– Emlékszem, hogy azt mondtad, csak akkor vállalod el a Pokolgép zenekar énekesi pozícióját, ha párhuzamosan viheted tovább a Coda zenekarodat is.

– Igen, szerettem volna, ha megmarad egyféle gyakorlásnak is akár. A Pokolgéppel akkor a lemezekhez köthető turnéink voltak. Szóval, volt egy nagy lemez, ezt követte a fél éves turné, majd egy éves szünet. Tehát nekem volt időm közben csinálni bármi mást is. A P. Mobil után jött egy jó ötlet, ez volt a Mobilmánia, ahol a P. Mobilból kikerülő énekesek álltak össze, így Vikidál Gyuszi, Tunyogi Peti és jómagam énekeltünk. A debütálólemezünkön már sajnos nem tudott Tunyogi barátom énekelni…

Innen a Dinamit együtteshez hívtak át, ott is kaptam egy olyan örökséget, amit nem lehetett kihajítani. Ezek mind olyan nagy lehetőségek voltak számomra, amit nem hagyhattam ki. De most érzem magam a legjobban, a saját utamon, nem is kell időre csinálnom semmit, lemezeket sem. Egyébként, most, hogy idén lettem hatvanéves, tervben volt egy lemez, de az igazság az, hogy nem állnak még készen a dalok, én pedig határidő miatt nem szeretnék félkészre sikerült munkát kiadni a kezemből.  Amikor tényleg készen lesz, és jó anyag lesz, akkor majd kiadjuk. Így is rengeteg dal van, amit koncerten illene elénekelni, az előző zenekarok dalaiból is, a feldolgozásokból, illetve a sajátjaimból. Az ötvenéves születésnapom alkalmából megrendezett koncerten öt órát játszottam, az viszont már sok volt…

– Egészen elképesztő energiát fordítasz a rockszubkultúra éltetésére. Idesorolhatjuk az 1990 óta megrendezésre kerülő Rockmaraton fesztivált is. Persze azóta az egész fesztivál hangulatában és műfaji szempontból is átment a heavy metal irányba. Azt mondtad, hozzád közelebb áll a hard rockos, a bluesos vonal. Azóta nem nagyon követed a fesztivált?

– Azóta nem igazán. Amikor még ezt a fesztivált Szekszárdon szerveztük, akkor Gyimesi Sándor barátom kért meg engem, hogy segítsek neki, hiszen én ismertem a zenészeket, s kérte, hogy hozzam össze őt ezekkel a zenekarokkal. Később a Csörge-tavi Rockfesztivál átkerült Pécsre, itt is még baráti szervezőként jelen voltam, de egyre kevésbé volt erre energiám. Amikor Pécsről elköltözött a fesztivál Dunaújvárosba, akkor már nem is igazán számítottak rám, s ahogy mondtad te is, elment egy teljesen másik irányba, ami már nem volt kedvemre való, többnyire a punk és a heavy metal dominált. Voltak ötleteim, hogy én is szervezek egy igényes rock-blues jellegű fesztivált, de az energiahiány miatt erről is letettem. Ezek a fesztiválok már nem is olyanok, mint régen. Annak idején egy barátságos, haveri körrel szerveztük az egészet, onnan kerültek ki a kidobók, büfések, a rendezők, a személyzet, még a hangosítást is mi magunk intéztük. Mára már egy ipari jelleget öltött, vállalkozás lett belőle. Mi először minimális szponzori segítséggel oldottuk meg, tényleg szerelemből kezdtük el megrendezni ezt a fesztivált. Számunkra is buli volt, sok kellemes, izgalmas és vicces történet maradt meg azokból az időkből.

– 2023-ban már a fontos kérdések között szerepel az is, hogy el fog-e tűnni a rockzene, mennyire veszik át a helyét a pop- és a könnyűzenei műfajok. Az évente megrendezett fesztivál is bizonyíték arra, hogy a rockzene nagyon is él, létezik.

– Nem valószínű, hogy ilyen problémákkal kellene szembenéznünk. Viszont a fesztiválok is nehezen működnek támogatás nélkül. Szerencsére egyre több a támogatás, egyre több megbecsülést kap ez a műfaj is. Köszönjük a Petőfi Kulturális Ügynökségnek és az NKA-nak is a ránk gondolást, és hogy érdemben fenn tudják tartani ezt a műfajt. Egyébként minden művészeti ág kap támogatást, ami szükség is ahhoz, hogy tudjunk jól működni. Persze próbálunk megállni a saját lábunkon is. A rockzene mindig a könnyűzenei műfajnak a nehezebbik része volt, ellenben a slágeresebb, lightosabb kategóriákkal. Viszont aki szereti a rockzenét, az bárhová képes elmenni érte. Szerencsém volt, mert mindig nagyon jó muzsikusokkal játszottam együtt, ezért hálát adok a sorsnak. Olyan dalokat csinálhatunk, ami nálam megüti a mércét, ennél nem akarom lejjebb vinni, viszont ez így elég is.

– Egy ilyen fesztiválnak, ami tulajdonképpen a rockzenére épül – alműfajtól függetlenül –, biztosan megvannak a maga szimbólumai, stílusjegyei (amely egyből eszünkbe is juttathatja a Pokolgép Jel című dalát: „Testemen a jel / Mely belém égett”). Tetoválásokkal teli, fekete ruhákban, acélbetétes bakancsokban járkáló emberek lephetik el a fesztivál helyszíneit. Ezek a külsőségek is meghatározhatják a rockeréletstílust, vagy ennél sokkal többről volna szó?

– Ezt nagyon nehéz megfogalmaznom, mert az egész életemet így éltem, amióta az eszemet tudom… Az viszont valóban érdekes, hogy kezd divattá válni a „rockerkinézet”, a fekete cuccok, a bőrdzsekik, a kiegészítők és a tetoválások is. De a külső dolgok nem feltétlenül igényelnek különbségtételt, mert hiába vagyok én is ilyen öltözékben, ugyanúgy megtalálom a „normális” emberrel is a szót. Ha már korábban beszéltünk a lázadásról, akkor talán itt is erről van szó. A fiatal rocker a külsőségeiben szeret kitűnni a tucatember közül, az átlagkinézetű emberek közül. Szerintem viszont belül épp olyan érzékeny ő is, ha nem pont érzékenyebb, mint az „átlag”.

Rudán Joe/Fotó: Magyari Lukács

– Azt mesélted, hogy a gyerekeid megszületése előtt mindkét végén égetted a gyertyát. Milyen volt a te rockeréleted, fiatalkorod?

– A koncertélmények a legmeghatározóbbak. Mi érkeztünk elsőként a helyszínre, és rendszerint mi távoztunk utolsóként is. Ez idő alatt pedig barátkoztunk a közönséggel, a koncert előtt is, a színpadon is – minden arról szólt, hogy egy hullámhosszra kerüljünk az emberekkel, hiszen ők éppen miattunk jöttek el, hogy az általunk képviselt zenéket, gondolatokat meghallgassák, magukénak érezzék. Az a jó, ha érezni a levegőben azt a feszültséget, hogy tényleg együtt van a zenekar, a zene és a közönség. És mi a barátság ismérve? A koncert után mindenkivel koccintani kellett. Ezeket a barátkozásokat viszont egy időben túlzásba vittük. Gyakorlatilag az egész fiatalságom erről szólt. A könyvemben is leírtam, hogy alkoholista voltam. Volt ennek szomorú végkifejlete is. Hál’ Istennek semmi durva nem történt, de amikor hasnyálmirigy-gyulladást kaptam, nyilván az alkohol miatt, akkor leálltam ezzel az életmóddal. Elég volt a harminc év alatt elfogyasztott mennyiség, sokszor összetűzésbe kerültem zenészekkel, közönséggel is. Most már kilenc éve, hogy nem iszom egy korty alkoholt sem. A két kislányom miatt nem is szeretnék olyan dolgokat fogyasztani, amik kizökkentenének ebből a tisztánlátásból. Ez számomra egy nagy ajándék, és próbálom most pótolni azokat a dolgokat, amiket elvesztettem a hosszú évek alatt. Az az életmód rengeteg időt vett el tőlem, a pénzről nem is beszélve. Az akkor jó volt, nem is bántam meg semmit, kellenek azok a sztorik, megismételhetetlenek. De érdekes, hogy pia nélkül is ugyanolyan jókedvű tudok lenni, ugyanúgy poénkodok bárkivel. Amikor egy társaságban vagyok, végigkövetem, hogy az alkohol hatására hogyan változnak át az emberek. Egyelőre nem tervezem, hogy változtassak ezen, talán ha a lányok kirepülnek, akkor majd megiszok egy pohár bort, de hatvanévesen már az egészségemre is vigyáznom kell.

– Életed során több rockoperában játszottál, némelyikben főszerepet is kaptál. Vannak olyan fiatalok, akik bár nem rockzenerajongók, de egy ilyen darabot ők is szívesen megnéznek, mondván: „egy rockopera tud szép lenni”. Miben áll ez a szépség?

– Gondolom az a legfontosabb, hogy a rockopera feldolgoz egy történetet, egy történelmi eseményt, amihez találnak olyan színészeket, előadókat, akik már eleve bevonzzák az embereket. Az utolsó rockopera, amiben szerepelek, a Kinizsi, a nép fia című darab. Ezt a siklósi várban játszottuk, én alakítom az öreg Kinizsit. Ezek az előadások segítenek nekem is, a közönségnek is megismerni a régmúltat, ezeket a korszakokat. Persze iskolában tanultunk róla, de hát az mikor volt? Az ember ilyenkor jobban utánaolvas, megnézi, pontosan kinek a bőrébe is kell belebújnia. A szépség nyilván függ a szövegkörnyezettől is, a díszlettől. Ilyen jellegű produkcióval egy rockkoncerten nem lehet előrukkolni. A másik szívügyem a Csaba királyfi című székely nemzeti rockopera, amelynek az ősbemutatója a szárhegyi Lázár-kastélyban volt, s a pályafutásom egyik csúcspontja, hogy ezt a darabot Csíksomlyón is előadhattuk.

– A beszélgetés során elhangzott, hogy szereted az oldtimer autókat. Tulajdonképpen a hobbiddá vált az, hogy szétszeded, felújítod, majd összerakod a veterán járgányokat. Ugyanígy gitárokat is eszkábáltál már össze. Volt arra példa, hogy te magad készítettél el egy gitárt, és annyira jól sikerült, hogy fellépésekre is azt vitted magaddal?

– Az első gitáromat tizennégy évesen az Ezermester újság alapján készítettem el. Egy baráttal raktuk össze, ő is készített egyet magának, én is, ez egy szólógitár volt. Ez akkor még nem sikerült olyan jól, hamiskás volt, nehezen lehetett lefogni a húrokat. Az akkori hangszerboltban vettem hozzá hangszedőket, hangolókulcsokat. A második gitár basszusgitár volt, az sokkal jobban szólt, abba profi kulcsokat, feszítőket vettem, komolyabb volt benne a pick-up is, a nyaka is. Azzal játszottunk is az egyik amatőr zenekaromban. Ez a gitár elkeveredett, valahol itt kell lennie Pécs környékén.

– Azt szokták mondani, hogy az autók lelke a motor, ami hajtja. Még egyik gitárossal sem beszéltem erről: ennek a hangszernek hol van a lelke – azontúl, hogy az ember megtanul rajta játszani –, mi a titka a hangzásának, a gitárdallamoknak?

– A gitárosnak is ugyanolyan lelke kell hogy legyen, hogy jól tudja megszólaltatni a hangszert. Szerintem egy jó gitáros bármilyen profi gitáron tud jól játszani, nem függ attól, hogy milyen gitárnév van ráírva a hangszerre. Ez pedig vagy veleszületett dolog, vagy rengeteg gyakorlással jár, de a legjobb, ha mindkettő együtt van. Az, hogy milyen dallamot, zenét talál ki, attól függ, hogy hogyan tudja kifejezni az érzéseit, a gondolatait a hangszerrel.

– 2010 óta létezik a Rudán Joe Akusztik. Ez egy meglehetősen éles váltás az addigi rockzenei pályafutásodat nézve. Ez egyfajta visszavonulás is a kemény, őrjöngős dallamoktól?

– Mindig is tetszettek a meghittebb hangulatú, egy-két személyes zenészprodukciók; ilyenkor sokkal közelebb kerülök érzelmileg a közönséghez. És talán saját magamhoz is. Le tudunk ülni akár harminc-negyven embernek is játszani. Ami ehhez nagy lökést adott, az David Coverdale volt, aki a Deep Purple-ben és a Whitesnake-ben is énekelt. Láttam egy koncertet, valószínűleg egy sajtótájékoztató lehetett, és ő egy gitáros barátjával ezen a kis helyszínen adta elő a nagy slágereit az akusztikus gitárral átszerelt változatban. Az egész sokkal lazább volt, nyugodtabb énekkel, ünnepibb hangulattal – nagyon tetszett. Először csak a poén kedvéért, Tóth Laci barátommal kezdtünk hasonlókat csinálni. Akkor költözött ő is Kozármislenybe, ahol én is lakom. Áthívtam, leültünk a kanapéra, és akkor mindent, ami számunkra fontos volt, amiket szerettünk, közös dal volt, eljátszottunk. Ezeket később pontosabban összeraktuk. Közben a haveri társaságban is elterjedt, hogy van egy kis duóm, és az egyik barátom meg is hívott minket a sörözőjébe játszani, tulajdonképpen innen indult. Különben nagyon érdekes, mert ahogy összeraktuk a műsort, két héttel később megláttam, hogy Kalapács Józsi barátom Kalapács és az Akusztika néven valami hasonlót csinál. Kiderült, hogy egyikünk sem másolt a másiktól, egyszerűen mindkettőnknek erre volt szüksége. Az útkeresés az mindig benne van, újat keresni és találni. Ezért is vágok bele mindenbe, fogadok el minden felkérést, meghívást. Ugyanez volt akkor is, amikor egyszerre, párhuzamosan több zenekarban játszottam. Sokszor nehéz volt őket összeegyeztetni, a Coda, a Pokolgép, a P. Mobil, később pedig a Mobilmánia zenekar programjait, de én mindig több lábon álltam. Ha nekem csupán egy zenekarom lenne, ha mindig ugyanazt a húsz-huszonöt dalt énekelném, az engem nem elégítene ki. Örömmel tölt el, hogy működik ez az akusztikus dolog, mert nagyon szeretem csinálni, bár sokkal több odafigyelést igényel, mint a hangos, dübörgő zenekar melletti éneklés. Bár az igazi levezetés a dobnak a püfölése, a gitár üvöltése, az orgona sivítása, a basszus gyomronvágása mellett történik, akkor aztán lehet üvölteni rendesen. Néha már hiányzik a hangos zenekar, és így a kettő szépen kiegészíti egymást. A zene mellett viszont egy idő után szükségem volt egy másféle hobbira, ekkor jöttek az oldtimer autók. Kikapcsol a velük való munka, a felújítás, a restaurálás. Nem arról van szó, hogy unom az éneklést, bár automatikusan jön – nem mondom, hogy futószalag, rutinszerű, de egyébként valahol annak számít. Most pedig még ez a hobbi is takaréklángon ég, hiszen van két kislányom, most ők a legfontosabbak. A család most mindent háttérbe szorít nálam, fellépéseket, autóhobbizást. Ez a hatvanéves jubileumi év még tele volt fellépésekkel, de jövőre visszaveszek a fellépésekből, utazásokból. Majd ha felnőnek, és ott tartunk, hogy már kizavarnak a szobájukból, akkor újból belehúzunk a rock and rollba!

2023. december 5-én jelenik meg A noirtól a rockzenéig – Magyar rocktörténet című képregény, mely a Képes Krónikák Kiadó és a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával a magyar rock hőskorát jeleníti meg a hatvanas évektől az ezredfordulóig. Ennek apropóján a Helyőrség portálon Rockhónapot tartunk, ez idő alatt több neves rockzenésszel készült interjúval várjuk a kedves olvasóinkat.
Legfrissebb hírek
2024. február 21., 08:14
2024. február 20., 11:58
2024. február 20., 11:56
2024. február 20., 09:27
Legnézettebb