Györgyei Szabó Magdolna: „A tápláló, a gyógyító, a növelő, az igazi csönd számomra Isten tudatosított jelenléte”

2021. szeptember 26., 08:01

Sajgó Szabolcs nem hivatásos irodalmár, hanem elsősorban szerzetes. Gazdag és mozgalmas élete során a világ számos pontján megfordult Kanadától Szíriáig, Egyiptomtól Kongóig. Jelenleg a jezsuita rend budapesti kulturális centrumát, a Párbeszéd Házát vezeti. Lelkipásztori feladatai mellett íróként, költőként és versfordítóként is tevékeny, idén jelent meg a meztelen Isten című verseskötete. Kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban most őt kérdeztük.

Sajgó Szabolcs, Fotó: Pásztor Péter

– „A jó író ismertetőjegye az általa fölébresztett szeretet az olvasó ember lelkében, munkájában, ami nélkül nem is élhetnénk, mert semmirekellők lennénk. Gyakran olvasom Sajgó Szabolcs verseit, akinek művei igazi csöndkincstárak.” Czakó Gábor író, publicista, nyelvrégész így nyilatkozott önről. Mit szól ehhez a méltatáshoz?
– Gyönyörű Czakó Gábor hitvallása, hogy minden írói munkásság, szakmai megfelelőség igazi mércéje a szeretet, hogy nem elég tudni a mesterséget, de alázattal el kell fogadni, hogy a mesterségbeli tudás csak eszköz a nagyobb jó szolgálatában, és hogy ez a nagyobb jó a szeretet civilizációjának építése. Gábort több mint harminc éve ismerem. Nagy kincs számomra annak tapasztalata az ő életében, hogy egy ember a megpróbáltatásokon és sikereken át miként haladhat következetesen a legfőbb intelligencia vezetésére bízva magát az egyre nagyobb letisztulás és leegyszerűsödés felé az isteni szeretet országútján.
– Jezsuita szerzetes, ugyanakkor intézményvezető is. Az ön életében mekkora tere van a csöndnek?
– A tápláló, a gyógyító, a növelő, az igazi csönd számomra Isten tudatosított jelenléte. Ő az, akiben a bukdácsoló szavainkon túl hallhatóvá válik a mindent kitöltő teljesség egyszerű, teremtő szava, láthatóvá a világegyetem építészeti csodája, ő az, akiből kiapadhatatlanul fakad a harmóniák, a „szférák zenéje” tiszta és tisztító forrása, akiben a színek és formák fantasztikus tobzódása nem szűnik. Naponta adok hálát azért, hogy ebben a jelenlétben időzhetek, és naponta szomorkodok, hogy nem tudok benne időzni eleget.
– Ha híreket olvasunk, nézünk, az lehet az érzésünk, hogy csönd egyáltalán nincs, sőt, az emberiség a vesztébe rohan: Covid, tornádók, áradások, klímaválság. Önnek milyen várakozásai vannak a jövőnkkel kapcsolatban? Képes optimistán előretekinteni?
– A médiumok igyekeznek jól végezni feladatukat: fenntartani érdeklődésünket a világ és egymás iránt. Ez jó. A mi feladatunk tudni, hogy semmi emberi szó és híradás nem képes a teljes valóságot, a világ minden eseményét és annak igazán árnyalt, valósághű olvasatát közvetíteni. Felelősségünk, hogy ne a médiumok teremtette világra építsük reményeinket és félelmeinket, ne is egyszerűen a bárki más által megcsócsált valóság legyen a tápláló eledelünk. A teljes ember, vagyis a transzcendensre nyitott életű ember, a felfelé tekintő, az antroposz, aki nem zárja be magát a változó és pusztuló anyagi világba, hanem a saját és az egész világ életét az időtlen teremtő szóval való kapcsolatában éli meg; az ilyen ember csak reménnyel teli lehet. Különben maszlag a hite.
– Idén jelent meg új verseskötete, a meztelen Isten, amely hetven költeményt tartalmaz, reflektálva arra is, hogy idén töltötte be a hetvenet. A pandémia segített abban, hogy több ideje legyen az írásra?
– Mondhatni talán, hogy balga voltam a pandémia alatt abban az értelemben, hogy kreatív választ igyekeztem adni a bezártságra és korlátozottságra kapcsolatainkban. Nem ajándékként éltem meg ezt az időt, amit nagyobb elmélyülésre kaptam, hanem kerestem az értékteremtő kommunikáció lehetőségeit. Így például az EWTN televízióval szoros együttműködésben rengeteg műsort készítettem, vagy a Párbeszéd Háza programjai hamar átkerültek az online világba. Az írásra nem szántam jelentősen több időt, korábbi szokás szerint inkább az éjszakából lopott időben vetettem papírra, ami a napi pörgésben fejben születve estére megmaradt.
– Kik hatottak a költészetére? Kiket tart mesterének?
– Ifjabb éveimben Ady, majd József Attila, a húszas éveimtől Pilinszky. Jan Twardowski verseinek műfordítása során szemlélete, nyelvezete is belém épült. Többen csodálkoztak, hogy miért adok abból a nagyon kevés időmből, ami műfordításra van, például Margaret Atwood fordítására, hisz ő annyira más világban él, mint én. Talán éppen a kihívás okozta inspiráció miatt tettem. Az elmúlt években sokat időztem Arany Jánossal, Vörösmartyval, Kölcseyvel.
– Az, hogy a világ számos pontján élt, dolgozott, mennyiben befolyásolta irodalmi ízlését?
– A változatos külső körülmények többnyire abban formáltak, hogy ne a ruha (értsd: szokások, vallások, nyelv) érdekeljen elsősorban, bár az is fontos, hanem az ember, aki benne van. Igaz ez az Istennel való kapcsolatra is. Az évezredek alatt sok szép és értékes ruhát adtunk a felöltöztethetetlennek. De vigyáznunk kell, hogy az öltözet ne takarja a benne lévőt. Talán ezért is lett utolsó verseskötetem címe az, ami: meztelen Isten. Sem emberrel, sem Istennel nem tudunk igazi kapcsolatba kerülni, amíg a ruha fontosabb a benne lakozónál.
– Sokan kongatták már meg a vészharangot a líra halála kapcsán. Ön szerint miért van még ma is szükségünk versekre?
– Amiért a tiszta levegőre, a letisztult zenére, a természetes táplálékra, a harmóniát sugárzó képekre, szobrokra, bármiféle alkotásra. Szüksége van a lírára annak, akiben megszületik, és mivel millió szálon összekötve egy vagyunk, ezért a megszületett líra táplálhatja, erősítheti, gyógyíthatja mindazokat, akik figyelmükbe fogadják a szövegeket és elidőznek velük.
– Van még olyan, amit mindenképpen szeretne megírni?
– Évtizedeken át a pörgés, az aktív élet volt a nappalom és az éjjelem. Ezt kaptam, ezt szenvedtem, ennek örültem. Mondogattam, hogy sok kötet verset, prózát írtam a körülöttem lévő, a rám bízott valóságba. És a valóság formálását legszebb álmaink jegyében ugyanolyan fontosnak tartom, mint valami jól megfogalmazott szöveg közös asztalunkra tételét. A hetvenen túl erősebben visszhangzik bennem a kérdése: van-e, amit meg kellene, amit jó lenne még megírni? Egyesek vissza-visszajelzik, amit írásaimmal kapcsolatban gondolok, tudniillik azt, hogy mindig ugyanarról írok. Várjunk türelemmel, hátha kiderül, van-e még értelme írnom bármit is.
– Követi a kortárs magyar irodalmi életet? Van olyan író, költő, akit szívesen olvas és ajánlaná a műveit?
– Nagy az adósságom a kortárs és a nem kortárs, a hazai és a világirodalom olvasása terén. Talán érthető az eddig elmondottak alapján. Zalán Tiborral harminchárom éve kezdtünk keresni hidakat, amik az eltérő világok között a távolságokat áthidalhatják. Ő mintha megcélozta volna a Pontifex Maximus állapotot, amire oly nagy szükség van a mai világban – is.