– Kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban ön az első költő. Sokan kongatták már meg a vészharangot a líra halála kapcsán. Ön szerint miért van még ma is szükség költőkre?
– Azt hiszem, már az első emberek is „költőien” láttak, amikor az őket körülvevő világot, illetve a világban önmagukat akarták megérteni – gondoljunk csak a sumer-akkád Hold- és Nap-himnuszokra vagy akár a homéroszi himnuszokra. Még elképzelni is hátborzongató, hány ezer metaforát koptattunk el az istent vagy isteneket próbálván megnevezni! Márpedig az istenség csak egy a minket foglalkoztató problémák közül. S mivel gondjaink-bajaink az idők teltével nemhogy megoldódnának, hanem még inkább szaporodnak, talán ezért van még ma is szükség a költői nyelvre, erre a szuggesztív, szívet-lelket melengető, atommag-tömörségű megszólalási formára.
– Ön sikeres költőnek tekinthető, hiszen számos irodalmi díjjal elismerték már munkásságát, többek között Térey-ösztöndíjas is. Ezek a kitüntetések változtattak valamit az életén, alkotói folyamatain?
– Húsz évig voltam egy kulturális folyóirat szerkesztője, az utolsó években meg éppen főszerkesztője, egy csomó fontos, de rendkívül fárasztó adminisztratív munkára fecsérelve a drága időt. Aztán jöttek az ösztöndíjak, először a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíja, most meg a Térey-ösztöndíj – mi tagadás, ezeknek köszönhető, hogy szakítottam a korábbi életformámmal, hogy csak az írásra koncentrálhassak. No meg az olvasásra, hiszen szerkesztőként sok kézirattal találkoztam ugyan, de a klasszikusok újraolvasására már kevesebb időm maradt. Márpedig ők a legfontosabbak, én legalábbis tőlük tanulok a legtöbbet.
– A járvány alatt talán még több ideje lett ezekre a tevékenységekre. Ezenkívül változtatott-e bármit az életmódján a bezártság?
– Sokan, sok helyen elmondták már, hogy az írás a legmagányosabb életforma, én csak egyetérteni tudok velük. A járvány szinte semmi változást nem hozott számomra, azt leszámítva persze, hogy nekem is meg kellett tapasztalnom, milyen „érzés” az, ha a pálinka ízét sem érzi az ember. Meg hát jó lett volna néha kulturális életet is élni – szerencsére még a második hullám beállta előtt, 2020 szeptemberében sikerül megszervezni a gyergyószárhegyi írótalálkozót. Igen szép sikere volt annak a kétnapos tanácskozásnak, úgy láttam, a kollégák is ki voltak éhezve már egy kis élő irodalomra.
– Milyen könyvön dolgozott az elmúlt időszakban, mi várható öntől legközelebb?
– Az idei, szeptemberre halasztott ünnepi könyvhétre fog megjelenni Feketemunka című verseskötetem, ezen kívül Zákeus fügefája címmel most íródik egy másik verseskötetem is. Szándékaim szerint ez a könyv a Zöld, illetve Sivatag című ciklusaim folytatása lenne, a Sivatagban ugyanis annyira mély a keserűség, annyira végletes a kiábrándultság, hogy nem merem így, ebben a formában örökül hagyni. Nem kiengesztelődést keresek (mint tudjuk, Erdélyi János is a kiengesztelődést kérte számon az illúzióit vesztett Arany Jánoson), egyszerűen csak szeretnék messzebbre látni. Hát ezért kapaszkodtam fel én is Zákeus mellé ama bibliai fügefára…
– Egyike a KMI Szerzőbár támogatott alkotóinak. A szervezet egyik célja, hogy népszerűsítse a szerzőket, többek között író-olvasó találkozókon is. A pandémia lecsengését követően talán már könnyebb lesz utazni. Hol találkozhatnak önnel az olvasók?
– Néhány napja ért véget a 10. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, Bene Zoltán, Száraz Miklós György, illetve jómagam éppen a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatóságát képviseltük a Bánffy-palota udvarán. A magyar irodalom egy? címmel irodalmunk vélt vagy valós egységéről diskuráltunk, s csak abban tudtunk megállapodni (már megint), hogy örökre eldönthetetlen marad, kérdőjel kell-e a fenti mondat végére, vagy kicserélhető felkiáltójellel, esetleg egyszerűen kijelentő mondatról van szó. Július 31-én pedig Kapolcson, a Petőfi udvarban leszek, szintén a KMI12 képviseletében – szívesen megyek (a járvány kezdete óta nem voltam Magyarországon), mindössze az oltásigazolást kell még beszereznem.
– Csíkszentdomokoson él, egy szinte színmagyar székelyföldi községben. Mégis rendszeresen fordít román szerzőket magyarra. Mi alapján választ közülük? Kiket kellene mindenképpen ismernünk?
– Lehet fordítani megrendelésre is, de nyilván az az ideális eset, amikor úgy érzi a fordító, hogy helyette írták meg a könyvet, neki mindössze fordítani-magyarítani kell, mert a munka nehezét másvalaki már elvégezte. Hogy érthetőbb legyek: amikor a Florian fivérek (Filip és Matei) Kölyök utca című regényét fordítottam, akkor indiános/pionírnyakkendős/Rahan-képregényes gyermekkoromba repültem vissza, a moldáviai Alexandru Vakulovski Hányinger utcáját fordítva pedig kolozsvári, meglehetősen zsúfolt egyetemi éveimet élnem újra. Az általam is fordított románok közül Mircea Cărtărescu a legismertebb (őt folyton hírbe hozzák a Nobel-díjjal), szinte minden fontosabb műve olvasható magyarul is. De meggyőződésem, hogy Alexandru Vakulovskiról vagy éppen Doina Ioanidról is hallani fog még a magyar olvasó.
– Ahogy már említette, korábban a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője is volt, már csak ezért is szinte munkaköri kötelessége, hogy ismerje a magyar kortárs szerzőket. Melyik jelenkori kárpát-medencei írót, költőt ajánlaná, akitől feltétlenül olvasnunk kellene, és miért?
– Se nem költő, sem nem kifejezetten prózaíró, én mégis Szörényi Lászlót ajánlanám, már csak azért is, mert úgy tud esszét, útijegyzetet vagy éppen vérprofi tanulmányt írni, hogy szépírók is megirigyelhetnék. Sose fogom elfelejteni például olaszországi élményeinek emléket állító, Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán című kötetét (Szörényi ugyanis az Antall-kormány nagyköveteként szolgált Rómában az 1990-es évek elején). Kölyökkorom óta nem olvastam könyvet ekkora élvezettel, magamról teljesen megfeledkezve! És akkor Arany-tanulmányairól még nem is beszéltem! (A Székelyföld főszerkesztőjeként én is kértem tanulmányt Szörényitől az Arany-bicentenárium alkalmával.) De ami a legfontosabb: Szörényi László a kortárs magyar irodalom egyik leginspiratívabb szerzője: olyan élvezettel és elmélyültséggel tud régi szövegekben bogarászni, olyan magától értetődő természetességgel talál új szempontokat vizsgálódásaihoz, hogy még a magamfajta irodalmárnak is rögtön kedve kerekedik újraolvasni és újraértelmezni, mondjuk, Arany Jánost.
Mindig öröm olyan fiatal muzsikusok munkáját hallgatni, akik nem valamilyen simára polírozott zeneipari zsánerben utaznak, hanem már pályájuk kezdetén teljesen önfeledt kompromisszummentességgel vágják a maguk útját a sűrűben. Örömünk attól sem lesz kisebb, ha küzdenünk kell az anyaggal, a Sauropoda Pangea című lemeze ugyanis alaposan próbára teszi mindazok hallójáratát és ritmusérzékét, akik egy daltól az intro-verze-refrén-szóló-verze-refrén-outro struktúrát várják. Az albumról Krizbai Domokos gitárossal beszélgettünk.
Zsapka Attila kis túlzással a Felvidék minden színpadán állt már, neve öszszefonódott a költészettel, hiszen zenekaraival és szólóban is a magyar irodalom remekeit zenésíti meg. A mindig jókedvű gitárosénekessel költészetről, tervekről és a közönség hiányáról beszélgettem.
Az ipolysági születésű Gágyor Péter április 6-án ünnepelte 75. születésnapját. Az egykor Németországba emigrált, majd két évtized múltán Komáromban, a Duna magyarországi oldalán otthonra lelő írónak tizennégy kötete jelent meg, köztük fordításkötetek, drámák, regények, novelláskötet, tanulmánykötet, verskötetek.
Egy erős írónemzedék létrejöttében hisz Lakatos Mihály romániai magyar költő, író, műfordító, aki elköteleződéssel vallja és eszerint is él, hogy az irodalomnak komoly szerepet kell vállalnia, feladata küzdeni az értékválsággal. Jellegzetes írói világában a súlyos ügyeket nemegyszer humorral oldja, ami, állítja, nem csupán alkati kérdés: a humort a székely ember a borvízzel szívja magába. Irodalmi munkásságának és betöltött tisztségeinek is ez a belső tartás ad egyedülálló értéket.
Az író úgy lett a felvidéki magyarság krónikása, hogy sokszor leírta, ifjúkorában nem szeretett olvasni, ahogy iskolába járni sem. Apja boltos volt, ő lovat és földet szeretett volna. Elkövette azt a nagy hibát, hogy nemcsak kitűnően sportolt, de fogott az agya is.
Foster Dorka (Palkonya, 1999) a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) másodéves textiltervező szakos hallgatója, zenész, énekes, dalszövegíró, textiltervező, a Sárvári Diákköltők, diákírók táborának döntőse, a Helikoni versenyek kétszeres arany fokozatot szerzett fuvolistája.
Kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban azt kérjük az alkotóktól, hogy árulják el, kiket olvasnak szívesen és miért. Száraz Miklós György arra a kérdésre, hogy mely kortárs írót ajánlana az olvasóknak, a többek között ezt nyilatkozta: „Győrffy Ákos szintén költő, viszont van egy lírai prózai kötete, a Haza, ami remekmű, ha soha többet nem írna, az a karcsú, százoldalas könyvecske is elég lenne életműnek.” A könyvet én is olvastam és rám is nagy hatást gyakorolt, ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy Győrffy Ákost kérdezhetem.