– Az ön neve Szlovákiaszerte számos rendezvény plakátján feltűnt már, rengeteg koncert és fellépés, szinte megszámlálhatatlan zenei formáció kötődik a nevéhez. Mennyire viseli meg az élő közönség hiánya? Mivel tölti ki a koncertek elmaradása okozta űrt?
– A közönség – gondolom – minden pályatársamnak nagyon hiányzik. Az összes kollégám, barátom, akikkel csak beszéltem, mind azt mondja, hogy az online térben nem lehet helyettesíteni a közönséget. Az emberek is arra várnak, hogy élőben találkozzunk, mert az teljesen más, és nekem is nagyon hiányzik a koncertezés. Azt mondják, minden jóban van valami rossz. Korábban rengeteg helyen felléphettem, ezért hálás is vagyok a sorsnak, azoknak, akik meghívtak és azoknak is, akik meghallgattak. De néha már úgy éreztem, egy kicsit pihennem is kellene, így az egyik szemem sírt, a másik pedig nevetett, amikor a járvány felbukkant. Azt nem hittem, hogy ilyen sokáig fog tartani ez az időszak, úgy gondoltam, végre lesz időm olyan dolgokra, amikre korábban nem. A zenélés most abból áll, hogy dalokat írok és demókat készítek. Emellett online tanítom a diákjaimat gitározni.
– Tehát készül valami a boszorkánykonyhában?
– Igazából csak írom a dalokat. Nem albumot vagy konkrét új műsort, csak remélem, hogy valamikor lesz alkalmam ezeket előszedni és eljátszani közönség előtt.
– Kinek a versén dolgozik most?
– Legutóbb egy Ján Smrek költeményen dolgoztam, amit Székely Magda fordított le Deuleur címmel. Magyarul és szlovákul is szeretném elénekelni, de még csak a magyar verzió van készen. Tervben van egy kétnyelvű műsor összeállítása. Úgy érzem, nem árt, ha egy kicsit többet tudunk egymásról, egymás kultúrájáról, ha már egy országban élünk. Elég sok verset találtam szlovákul Ján Smrek fordításában József Attilától, Ady Endrétől és Petőfi Sándortól. Úgy gondoltam, ezeket a verseket is el lehetne énekelni két nyelven egy kétnyelvű közönség számára, ahogy Ján Smrek verseit is, hiszen azokat is többen lefordították már magyarra.
– Önt leginkább verséneklő, verseket megzenésítő zenészként ismeri a közönség. Honnan jött a költészet szeretete?
– Főiskolások voltunk az unokatestvéremmel, Zsapka Zsolttal, és mi zenélni szerettünk volna. Írtunk is dalokat saját dalszövegekkel, bár én ebben sosem éreztem magam igazán tehetségesnek, de Zsolt egészen ügyes szövegeket írt. Aztán egyszer elvetődtünk a Kaláka folkfesztiválra, ahol egy amatőr versenyen szép sikerrel mutatkoztunk be, még trióként. Nekünk is volt egy megzenésített versünk, A gólyához Tompa Mihálytól, amit azóta is állandóan játszunk a Kor-Zárral. Akkor hallottuk először élőben muzsikálni a Kalákát, és teljesen lenyűgözött, hogy akusztikus hangszerekkel milyen fantasztikus hangulatot és zenét lehet produkálni. Úgy éreztük, ez a mi utunk is. Ez hozta magával a versek szeretetét, hiszen a zene által elkezdtünk több verset olvasni.
– Kik a kedvenc szerzői?
– Kamaszkorom óta nem nagyon foglalkozom kedvencek felsorolásával. A legutóbb zenei téren a kedvencem a Dire Straits és Mark Knopfler volt, de igazából sok mindent szeretek. A költészet terén a személyes jó barátom, Böröcki Mihály verseit szeretem, amelyek közül többet éneklek is. Az aktuális kedvenc mindig az, amin épp dolgozik az ember, és forgatja a fejében napokon, heteken keresztül ugyanazokat a sorokat. Így tulajdonképpen mindenki, akinek a versével találkoztam, a kedvencem volt legalább egy ideig.
– Mi alapján dönt egy-egy vers megzenésítése mellett?
– Lapozom a versesköteteket, olvasom a verseket, vagy épp kapok egy költőtől verset, hátha sikerül vele valamit kezdeni. Amikor olvasom és meghallom benne a zenét, elkezdek vele foglalkozni, érzem, hogy visz a ritmusa. Első olvasatra nem is azt figyelem, miről szól a vers, hanem, hogy milyen a szerkezete, milyen a ritmusa, meg tud-e szólaltatni bennem valamilyen dallamot. Tehát egy kritériumom van, hogy a vers muzsikáljon már akkor, amikor olvasom.
– József Attilát vagy Weöres Sándort viszonylag könnyű megzenésíteni, mert nagyon dallamosak a költeményeik. Volt olyan feldolgozás-kísérlete, amibe beletört a bicskája?
– Olyan nem volt, hogy nem sikerült valamit megzenésíteni. Úgy vagyok ezzel, hogy érlelem magamban a dalokat. Az első ötleteket a telefonomra rögzítem, aztán hagyom pihenni egy kicsit, és amikor már elfelejtettem, a kívülálló fülével tudom meghallgatni. Olyankor sokszor szembesülök azzal, hogy nem jó az elképzelés, és inkább más nyomon indulok el. Kátai Zoltán barátom mondta egy interjúban, ha a versnek dallamot, zenét adunk, akkor az a vers ünneplőruhája legyen.
– Nagy László versciklusának feldolgozása (Rege a tűzről és jácintról) Gál Tamással és Kiss Szilviával a mikrofonok mögött kimondottan ambiciózus vállalkozás, melyet tavaly előadtak Komáromban a Színházak Éjszakáján is. Meséljen erről az együttműködésről!
– Ez közel egyórás műsor, és Gál Tamás barátom ötlete volt, aki gyerekkorában ismerkedett meg ezzel a fantasztikus versciklussal, és mindenképp szerette volna színpadra vinni. Jó tíz évvel ezelőtt keresett meg az ötlettel, hogy próbáljuk meg megzenésíteni. A versciklus egy az egyben nem adható elő, de néhány részletét megzenésítettük és megtűzdeltük Nagy László további költeményeivel. Részben Tamás zenésítette meg a verseket, részben én.
– Egy művésztől gonosz dolog megkérdezni, hogy melyik formációját, zenekarát szereti leginkább, így inkább azt kérdezem, milyen tervet, ötletet dédelget, amibe eddig még nem fogott bele?
– Az utóbbi időben elkezdett vonzani a modern hangzásvilág, az analóg szintetizátorok. Ehhez igazából társak sem kellenek, csak a stúdióban kell a hangzásokat kispekulálni. Ehhez gyűjtök most eszközöket és technikai tudást. Nem tudom, ez mennyire lesz működőképes, de mindenképp szeretném megpróbálni a verseket modern köntösben megszólaltatni. Ami pedig az eddigi formációkat illeti, igazából mindet tovább vinném, ha lesz rá igény. A szívem csücske ugyanakkor a Kor-Zár, ami talán még mindig a legközelebb áll hozzám, mert elsősorban verséneklőnek tartom magam.
– Mikor és hol találkozhat önnel legközelebb a közönség?
– Az online térben, de nem koncertekre gondoltam, hanem arra, hogy heti-kétheti rendszerességgel jelentkeznék egy dallal, amit körbejárnék. Előbb felolvasnám, aztán elénekelném és akár meg is mutatnám, megtanítanám az akkordokat annak, aki meg szeretné tanulni gitáron. Kicsit személyesebb, műhelymunkát bemutató videókat szeretnék készíteni. Remélem, hamarosan elmúlik ez az őrület, és újra személyesen találkozhatunk majd a közönséggel.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)
Az ipolysági születésű Gágyor Péter április 6-án ünnepelte 75. születésnapját. Az egykor Németországba emigrált, majd két évtized múltán Komáromban, a Duna magyarországi oldalán otthonra lelő írónak tizennégy kötete jelent meg, köztük fordításkötetek, drámák, regények, novelláskötet, tanulmánykötet, verskötetek.
Egy erős írónemzedék létrejöttében hisz Lakatos Mihály romániai magyar költő, író, műfordító, aki elköteleződéssel vallja és eszerint is él, hogy az irodalomnak komoly szerepet kell vállalnia, feladata küzdeni az értékválsággal. Jellegzetes írói világában a súlyos ügyeket nemegyszer humorral oldja, ami, állítja, nem csupán alkati kérdés: a humort a székely ember a borvízzel szívja magába. Irodalmi munkásságának és betöltött tisztségeinek is ez a belső tartás ad egyedülálló értéket.
Az író úgy lett a felvidéki magyarság krónikása, hogy sokszor leírta, ifjúkorában nem szeretett olvasni, ahogy iskolába járni sem. Apja boltos volt, ő lovat és földet szeretett volna. Elkövette azt a nagy hibát, hogy nemcsak kitűnően sportolt, de fogott az agya is.
Foster Dorka (Palkonya, 1999) a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) másodéves textiltervező szakos hallgatója, zenész, énekes, dalszövegíró, textiltervező, a Sárvári Diákköltők, diákírók táborának döntőse, a Helikoni versenyek kétszeres arany fokozatot szerzett fuvolistája.
Kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban azt kérjük az alkotóktól, hogy árulják el, kiket olvasnak szívesen és miért. Száraz Miklós György arra a kérdésre, hogy mely kortárs írót ajánlana az olvasóknak, a többek között ezt nyilatkozta: „Győrffy Ákos szintén költő, viszont van egy lírai prózai kötete, a Haza, ami remekmű, ha soha többet nem írna, az a karcsú, százoldalas könyvecske is elég lenne életműnek.” A könyvet én is olvastam és rám is nagy hatást gyakorolt, ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy Győrffy Ákost kérdezhetem.
Szávai Gézával egy kellemes kerthelyiségben ücsörgünk. Az asztalon finom bor, a társaság többnyire írókból áll, Géza a szokásos módon vicces történeteket mesél. Na igen, ilyen lenne ideális körülmények között a találkozásunk, ám a járvány miatt most beszorultunk egy óbudai lakásba, ahol a Pont Kiadó működik. Bár mindkettőnket nyomasztanak különféle problémák, a hangulatunk így is derűs, s mondhatni, ott folytatjuk a csevegést, ahol legutóbb abbahagytuk.
Sorozatunkban azt kérjük a kortárs íróktól, árulják el, kiket olvasnak, ha éppen nem a saját műveiken dolgoznak, és mely pályatársuk művészetét értékelik nagyra. Ezzel nem titkolt célunk, hogy a kortárs magyar irodalmat népszerűsítsük és jobban megismerjük a szerzőket. A Magyarország Babérkoszorúja díjjal is kitüntetett Száraz Miklós György ideális alany, hiszen azonkívül, hogy világirodalmi olvasottsága is lenyűgöző, igen jól ismeri a kárpát-medencei szerzők munkásságát is.
Én azt viszem magammal külföldre is, ami vagyok, amit tanultam – a tisztességemet, a tehetségemet, az egyenességemet, a büszkeségemet, amit azért érzek, mert a világ egyik leggazdagabb kultúrájú nemzetének vagyok tagja. És –természetesen – a honvágyamat, senkit nem láttam akkora honvággyal dolgozni a munkáim során, mint önmagamat. Hiány van bennem, fontosak a gyökereim, amit első sorban a szűk családom, másodsorban pedig a tágabb, nemzeti családom távolléte okoz, ez a két családom van, ezek között érzem a teljes biztonságot és hitet arra, hogy érdemes csinálni.
Mindig van mit csinálni, hiába tervezem, hogy végre lógathatom a lábamat, mint derék és kiérdemesült immár-nyugdíjas, lassan szépkorú, vagy már egészen az, magyar állampolgár. Pedig, de jó lenne (legalább egyszer kipróbálni)!