Zs. Nagy Lajos (Szklabonya, 1935. szeptember 28. – Zsély, 2005. április 11.) különös alakja a (cseh)szlovákiai magyar irodalomnak. Születésének 85., halálának pedig 15. évfordulója alkalmából érdemes leporolnunk a bohém életű költő és író köteteit, hogy azokat (újra)olvasva képet kaphassunk a pályatársai által is kedvelt szerző mély gondolatiságáról.
A költő Zsélyben nevelkedett, majd Komáromban érettségizett, innen szippantotta el Pozsony, ahol az egyetemi tanulmányait már nem fejezte be, helyette a Csehszlovák Rádió magyar adásának szerkesztője (1958–1960), majd az Új Szó riportere (1960–1963) lett. 1963-tól egészen 1995-ig a Hét riportere volt. 1998-ban költözött vissza Zsélybe, ahol betegsége ellenére tanítói állást vállalt.
Irodalmi pályáját a Fiatal szlovákiai magyar költők, ismertebb nevén „a nyolcak” antológiájában kezdte 1958-ban. Első önálló kötetére sokat kellett várni, azonban az 1964-ben megjelent Ének a tisztaságról nem vert komolyabb hullámokat. Az 1968-ban megjelent Tériszony már felvillantotta Zs. Nagy lírájának változását, azonban az 1971-ben megjelent Üzenet a barlangból hozta el a kritikai sikert. Ekkora szakított végleg a romantikus-népies hangvételű verseléssel, és az ezentúl rá oly jellemző groteszk és ironikus szemléletvilággal újította meg költészetét.
Zs. Nagy verseinek különleges képzettársításai, látszólag ellentmondó, egymás mellé nem illő szavai elsőre megdöbbentik, illetve megmosolyogtatják az embert, de ez csak álca, hiszen a költő sokkal mélyebben tudja érzékeltetni az emberi sors – a kisebbségi lét – abszurditását. „Egyszerre hirdeti a világmegváltás lehetetlenségét, de a világmegváltó szándék megőrzésének szükségszerűségét is” – írja költészetéről Görömbei András. A következő évtizedekben olyan verseskötetekkel gazdagította irodalmunkat, mint az Isapur dalai (1977), a Cudar elégia (1981) vagy a Nagyképűtlenségek (1992).
Ha csak költőként alkotott volna Zs. Nagy Lajos, már kiemelkedő alakja lenne hazai irodalmunknak, szerencsére azonban kipróbálta magát a próza talaján is, és milyen jól tette! Az 1975-ben megjelent Emberke, küzdj! című humoreszkgyűjtemény – Duba Gyula hasonszőrű írásaival egyetemben – megteremtette az addig jobbára komor szlovákiai magyar próza szatirikus-ironikus oldalát. A siker nem is maradt el, amin felbuzdulva később megírta a Rendetlen naplót (1985), a Szárnyas történeteket (1993), illetve gyermekversekkel is jelentkezett Hamu Laci és az Eretnek című kötetében (1995).
Prózai írásai a hétköznapi élethelyzeteket szemlélik groteszk szemszögből. Sokszor a nyelv válik a humor legfőbb forrásává – nemcsak fokozásra használja ugyanis nyelvünket, hanem a szavak többértelműségét kihasználva sokszor szó szerint értve azokat képes hosszasan értekezni például arról, hogy Milyen nagy egy kiskert?
Utolsó írásai a kétezres évek közepén jelentek meg És majd eltűnök (2006) és Mellékhatás (2006) címmel. Bár díjakkal nem halmozták el életében (Madách-díj 1969, Posonium Irodalmi Életműdíj 2005), alakja és munkássága élénken él pályatársai emlékezetében. Eljött az idő, hogy az olvasók, a fiatalabb generációk is felfedezzék maguknak Zs. Nagy Lajost, a költőt és a prózaírót.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
