Az író úgy lett a felvidéki magyarság krónikása, hogy sokszor leírta, ifjúkorában nem szeretett olvasni, ahogy iskolába járni sem. Apja boltos volt, ő lovat és földet szeretett volna. Elkövette azt a nagy hibát, hogy nemcsak kitűnően sportolt, de fogott az agya is. Így semmi és senki sem menthette meg a középiskolától, amit végül negyedszeri nekifutásra, Rimaszombat, Sárospatak és Miskolc érintésével Pozsonyban fejezett be. Itt indult el újságírói karrierje is, amely az Új Szóhoz, az Új Ifjúsághoz, majd a Hét című hetilaphoz, illetve annak Fórum mellékletéhez kötötte.
Mivel sosem tett lakatot a szájára, volt baja elég. Előbb az Új Szóból tették ki, majd évekig a Hétben is csak az olvasói leveleket felügyelhette. Ott volt az ötvenes évek alapozó nemzedékének tagjai között, amikor harmadszor is újra kellett kezdeni a kisebbségi létet. Riportokat és szatírákat írt, Tömörkény, Móra és Móricz, valamint a népi írók modorában. Első szakmai sikereit szlovák nyelven aratta a Roháč című lapban, s az általuk kiadott magyar antológiában. Jókai, Karinthy, Mikszáth, Tersánszky mellett olvashatták az írását, de nem sokáig kellett várni a magyar kötetre sem. Végnélküli gyűlés, Pipafüstben, A kamasz, Megbillen az ég – 1964-ben megírta az Adósságtörlesztés című regényét is, amelynek témája a csehországi kitelepítés. A kötet – amelyért később Madách-díjat is kapott – csak 1968-ban jelenhetett meg. Amíg pályája elején novellákat és rövidebb lélegzetvételű kisregényeket írt, később átpártolt a nagyregényre, sőt a regényfolyamokra, amelyek szinte kivétel nélkül szeretett szülőföldjén, Gömörben játszódnak. Bátka, a szülőfalu, Páskaháza, felesége faluja (ahol nyugdíjasként éltek is egy ideig), s a felvidéki magyarság számkivetettsége Trianontól napjainkig.
A vesztes, Magasság és mélység, Kétszer harangoztak, Temetőkapu, Szélfúvásban, Bolondok hajóján, Égig érő palatábla, az apjával közösen jegyzett Öröködbe, Uram... tetralógia, Trianon harangjai, s végezetül Az elcsatolt vagon, írói hattyúdala, amelyet a Magyar Művészeti Akadémia Az év könyvének választott 2016-ban. A krónikás 2017-ben végleg elköszönt e földi gömöri magyar világtól. Az évtizedeken át írt krónikái számot adnak egy jobb sorsra érdemes nép, a felvidéki, s ezen belül a gömöri magyarság mindennapi útvesztőiről.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)
Foster Dorka (Palkonya, 1999) a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) másodéves textiltervező szakos hallgatója, zenész, énekes, dalszövegíró, textiltervező, a Sárvári Diákköltők, diákírók táborának döntőse, a Helikoni versenyek kétszeres arany fokozatot szerzett fuvolistája.
Kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban azt kérjük az alkotóktól, hogy árulják el, kiket olvasnak szívesen és miért. Száraz Miklós György arra a kérdésre, hogy mely kortárs írót ajánlana az olvasóknak, a többek között ezt nyilatkozta: „Győrffy Ákos szintén költő, viszont van egy lírai prózai kötete, a Haza, ami remekmű, ha soha többet nem írna, az a karcsú, százoldalas könyvecske is elég lenne életműnek.” A könyvet én is olvastam és rám is nagy hatást gyakorolt, ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy Győrffy Ákost kérdezhetem.
Szávai Gézával egy kellemes kerthelyiségben ücsörgünk. Az asztalon finom bor, a társaság többnyire írókból áll, Géza a szokásos módon vicces történeteket mesél. Na igen, ilyen lenne ideális körülmények között a találkozásunk, ám a járvány miatt most beszorultunk egy óbudai lakásba, ahol a Pont Kiadó működik. Bár mindkettőnket nyomasztanak különféle problémák, a hangulatunk így is derűs, s mondhatni, ott folytatjuk a csevegést, ahol legutóbb abbahagytuk.
Sorozatunkban azt kérjük a kortárs íróktól, árulják el, kiket olvasnak, ha éppen nem a saját műveiken dolgoznak, és mely pályatársuk művészetét értékelik nagyra. Ezzel nem titkolt célunk, hogy a kortárs magyar irodalmat népszerűsítsük és jobban megismerjük a szerzőket. A Magyarország Babérkoszorúja díjjal is kitüntetett Száraz Miklós György ideális alany, hiszen azonkívül, hogy világirodalmi olvasottsága is lenyűgöző, igen jól ismeri a kárpát-medencei szerzők munkásságát is.
Én azt viszem magammal külföldre is, ami vagyok, amit tanultam – a tisztességemet, a tehetségemet, az egyenességemet, a büszkeségemet, amit azért érzek, mert a világ egyik leggazdagabb kultúrájú nemzetének vagyok tagja. És –természetesen – a honvágyamat, senkit nem láttam akkora honvággyal dolgozni a munkáim során, mint önmagamat. Hiány van bennem, fontosak a gyökereim, amit első sorban a szűk családom, másodsorban pedig a tágabb, nemzeti családom távolléte okoz, ez a két családom van, ezek között érzem a teljes biztonságot és hitet arra, hogy érdemes csinálni.
Mindig van mit csinálni, hiába tervezem, hogy végre lógathatom a lábamat, mint derék és kiérdemesült immár-nyugdíjas, lassan szépkorú, vagy már egészen az, magyar állampolgár. Pedig, de jó lenne (legalább egyszer kipróbálni)!
– Aki fél az eleséstől, ne menjen a jégre! A világot, a magyarság helyzetét, az irodalom szerepét természetesen nem mindenki látja egyformán. De vallom, hogy az írástudóknak felelősségük van. Egy értékrendet is csak úgy lehet képviselni, ha nem taktikázgat és nem gyávul el az ember, hanem kiáll az igazáért. Ez nemcsak a publicisztikában, a művészetben is roppant fontos.
Kürti László a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb költője. Zsigeri és elképesztően bátor alkotó; kockázatvállalásának köszönhetően pedig nem egy versében képes elérni a költészet legnagyobb magaslatait. Művészetének állandó kísérője az örök, végső emberi attitűd, maga az ősnyugtalanságból fakadó kínzó elégedetlenség. Őt olvasni nemcsak rendkívül jó élmény, hanem hihetetlenül felkavaró és elgondolkodtató is egyben.
A kétszeres Kossuth-díjas, Prima Primissima díjas és Magyar Örökség-díjas Kaláka együttes Kányádi Sándor megfogalmazásában „elegáns, másokkal össze nem téveszthető zenei tálcán nyújtja a verset a hallgatóknak.” Gryllus Dániellel többek közt erről a példátlan alkotói szerepvállalásról, útról, a zenekar hitvallásáról, lelkületéről valamint a Kaláka versudvar programjáról beszélgettünk.
Tizenkilenc évesen láttam először Erdélyt, és mikor megérkeztünk, akkor le kellett ülnöm a földre, mert utolért a zokogás. Valami olyan boldogságot, olyan otthonlétet érzek ott, amit nem tudok megmagyarázni, pedig genetikailag nincs kötődésem Erdélyhez – vallja Farkas Adrienne budapesti újságíró, akit abból az alkalomból kérdeztünk, hogy március 15-én megkapta a Táncsics Mihály-díjat.