Kincses Krisztina: „A rock & roll kultúra az egyik legnagyobb összetartó erőt is jelenti”

– Első generációs kőbányásként öt évet töltöttél el ebben az iskolában. Milyenek voltak a kezdetek a magyar rocklegendák bűvkörében? Hogyan gondolsz vissza az ott töltött évekre?

– Annyiban kezdeném el egy picivel korábbról a történetet, hogy még Kőbánya előtt volt szerencsém Daczi Zsolti – a Bikini egykori gitárosa – magánóráira járni. Ő volt az egyik kedvenc hazai gitárosom, és tőle hallottam arról is, hogy hamarosan indul egy „rockfőiskola” Póka Egon nevével fémjelezve. Daczi Zsolti biztatott, hogy próbáljam meg a felvételit, mivel úgy gondolta, hogy ő már nem tud újat tanítani nekem. Persze ez nem volt igaz, de nagyon vonzó volt a gondolat, hogy iskolában tanulhatok zenélni, ezért elmentem a felvételire. Szuper érzés, hogy bekerülhettem az első évfolyamba. 1996-ot írunk, és mondanom sem kell, már az első nap is óriási élmény volt. El lehet képzelni az érzést, amikor egy fiatal zenész belép ebbe az épületbe és végigsétálva a folyosón a magyar könnyűzenei élet legendás zenészeivel, többek között Maróthy Zolival, Póka Egonnal vagy épp Babos Gyulával találja szembe magát. Őrületes öt év volt, és a szakmai képzettség mellett szoros tanár-diák kapcsolatok is kialakultak. Több alkalommal játszhattam Maróthy Zoli meghívására a Fahrenheit-koncerteken is, ami nagyon megtisztelő volt. Egonnal szintén nagyon szoros, baráti kapcsolatom volt. Olyannyira, hogy amikor a lányunkat vártuk, ő volt az első, akinek elújságoltam, hogy apa leszek.

– Ma már sok fiatal YouTube-videók segítségével képzi magát, autodidakta módon tanul meg egy hangszeren játszani, és mellőzi az intézményes oktatást. Akik pedig megtehetik, még saját stúdiót is kialakítanak. Azt is mondhatnánk, hogy a digitális világ egy igencsak talpraesett generációt eredményezett. Valami mégis mintha sántítana ebben. Te mit gondolsz erről?

 – A YouTube nagyon sok szempontból jelent hatalmas segítséget. Az online felületeken elérhető anyagok miatt ma már talán nincs is klasszikus értelemben vett autodidakta gitáros. Húsz-harminc évvel ezelőtt semmi ilyen jellegű anyag nem volt elérhető az otthonunkban ülve, így az autodidakta gitáros legfeljebb a kedvenc felvételein keresztül tudta kihámozni a tudást, esetleg a zenész barátaival sajátította el az ismereteket. A mérhetetlen anyag között könnyen el is lehet veszni, és nem baj, ha egy tanár tud segíteni a rendszerezésben. Tény, hogy átalakultak a dolgok, de azért azt nem gondolnám, hogy kevesebben jelentkeznének Kőbányára vagy ne lenne létjogosultsága egy könnyűzenei, rockzenére épülő főiskolának.

Sőt, szerintem a könnyű-, a beat- vagy a rockzene elért egy olyan szintre, amikor tudományként tekinthetünk rá, és amit igenis komolyan lehet és kell is venni, mint ahogy a komolyzenének vagy a jazznek az oktatását is komolyan vesszük.

Az internet elegendő arra, hogy a skálákat és mindenféle elméleteket gyorsan és kényelmesen el lehessen sajátítani, de a zenélés esetében a leglényegesebb dolog mégiscsak az, hogy együtt játszunk, hatással vagyunk egymásra, akár zenészként, akár közönségként. A zenesulit amiatt szerettem, mert ezt a hatást testközelből tapasztalhattuk meg éveken keresztül. A mai technikai eszközök új lehetőségeket kínálnak fel, így könnyen megtörténhet – és meg is történik –, hogy egy laptop és egy fejhallgató segítségével bárki dalt ír, majd a következő pillanatban akár az egész világnak meg is mutatja.

– „A 80-as évek második felében épp a hard rock zene hódított a világban, és ez rám is nagy hatással volt. Fantasztikusan néztek ki a színpadok, a fények, az elképesztő díszletek és az eksztázisban tomboló közönség. Nagyon sokszor álmodtam arról, hogy egyszer ott állhatok egy hatalmas színpadon, és részese lehetek egy hasonló színvonalú show-nak.” Így emlékeztél vissza gyermekéveidre, és úgy gondolom, ez az álom számodra is beteljesülni látszott, amikor megkaptad Ákos üzenetét. Kíváncsi lennék, hogy mi az első gondolata egy zenésznek, amikor ilyen felkérést kap.

– Nem hittem el. Már lassan tíz éve nem vagyok benne a zenekarban, de még mindig elképesztően jó érzés visszagondolni arra az időszakra. Minden zenésznek azt kívánom, hogy legalább ennyi élményt tudjon gyűjteni, hogy ilyen színpadokon játszhasson, ilyen körülmények között, vagy hogy ekkora stábbal turnézhasson. Ákos több mint harminc éve a hazai könnyűzene egyik legnépszerűbb előadója, így a csapatában bármilyen szerepet kapni nagyon nagy dolog. Érdekes volt szembesülni azzal, hogy az emberek elkezdtek felismerni az utcán, és mindenkinek van valamilyen pozitív emléke, élménye velem, velünk kapcsolatban. Legutóbb a kisfiam óvodai megnyitóján jött oda egy szülőtárs azzal, hogy miattam kezdett el gitározni. Azóta már hozzám jár gitárórákra. Jó érzés, ha hatással vagy mások életére.

– Nagyon sok zenei stílusban, sokféle együttesben megfordultál már a pályafutásod alatt. Sikerült mindig azonnal beilleszkedned az új zenei közegbe? Milyen volt a váltás mondjuk Ákos és a Beatrice között? Vagy milyen volt egy rockkoncert után becsatlakozni egy színházi produkcióba?

– Viszonylag sok idő telt el Ákos és a Beatrice között. A Beatricéről és Nagy Feró zenéiről is ugyanazt tudom elmondani, mint Ákos esetében, hiszen mindig is nagyon szerettem őket. Kölyökkoromban rongyosra hallgattam a Jerikót, a Farkast vagy a Meditációt. Mindig is nagyon sokat jelentettek nekem ezek a számok, és amikor Feróék felhívtak még 2018-ban, nagy örömmel mondtam igent a felkérésükre. Az átállás pedig minden esetben zökkenőmentes volt. Szerintem a zenészség pontosan ennek a sokféleségnek a szépségeit hordozza magában. Tehát hogy jó játszani egy rockzenekarban, nagyszínpadon, több tízezer ember előtt, és ugyanolyan jó játszani egy színházban is, mondjuk 350 embernek, vagy esetleg egy klubban. Volt szerencsém kipróbálni a tévés tehetségkutatók világát is, ahol szintén eltérő feladatok vártak minket. Általában ezek nem egymást követően, hanem párhuzamosan működtek. Ahogy lement egy Ákos-koncert, rögtön siettünk a Megasztárba, hogy felvegyük a zenei alapokat, amelyekre aztán gyakorolhattak az énekesek. Hétvégente show-műsor, de közben javában zajlott a felkészülés egy színházi darabra. A színházi világ, színházi lét vagy egy szimfonikus zenekarba való beilleszkedés külön kihívást jelentett és jelent a mai napig. A karmesterrel való játék sokkal nagyobb koncentrációt igényel.

– Mit gondolsz, mitől lesz valaki igazi rockzenész, igazi rocker?

– Ez jó kérdés, mert ha a sztereotípiákat nézzük, akkor nagyon sok tekintetben én sem nevezhetem magam igazi rockzenésznek vagy rockernek. Soha nem ittam alkoholt, pedig van, aki úgy gondolja, hogy az igazi rockzenész whiskyvel kezdi a napot és azzal is fekszik le, miközben az alapöltözéke minimum a műbőrdzseki szegecsekkel kiverve. Ezzel szemben engem mindig a rockzenében, de úgy általában ebben a közösségben meglévő szabadság fogott meg. Mindenképp fontos a zene szeretete, a szenvedély, az elkötelezettség, a hitelesség. Az nem lehet, hogy két hétig rocker vagy, aztán beüt a diszkóláz.

– Kicsit mintha unalmas, egyenesen ciki lenne a rock a mai fiatalok körében – persze tisztelet a kivételnek –, és átvették volna a helyét az underground zenei műfajok. Szerinted mi az oka ennek? Kimondhatjuk, hogy népszerűségét tekintve kihalófélben van ez a műfaj?

– Én azt érzem, hogy mindig is volt egyfajta körforgás a zenei stílusok népszerűsége tekintetében. A rockzene most épp nem a legnépszerűbb korszakát éli, de ez nem baj. Valamilyen formában újra vissza fog térni. Persze a legnagyobb bandák most is stadionturnékat csinálnak, úgyhogy az esetleges népszerűtlenség is relatív. A most népszerű metál bandák közül mondjuk a Five Finger Death Punch sportcsarnokokban, stadionokban és a legnagyobb fesztiválok főbandájaként lép fel, így nem gondolom, hogy ciki lenne rockot vagy metált hallgatni. A Rammstein is nemrég fejezte be a stadion turnéját és nehezen találnék látványosabb show-t, mint amit náluk láthattunk a színpadon. A Beatrice idén 45 éves, és ránk is igaz, hogy a törzsközönségünk elsősorban nem a tinédzserek közül való. Szerencsére az idősebb rajongók rendszerint családdal és/vagy gyermekekkel érkeznek a koncertekre így kapcsolatot tudunk teremteni a fiatalokkal is. Örömmel konstatáljuk, hogy vannak gyerekek is a koncertjeinken, akik éneklik a dalokat, és őszintén reméljük, hogy valamit ők is magukba tudnak szívni abból, ami a színpadról árad feléjük.

– „Szex, drogok, rock & roll” – ez a szlogen a rock fénykorában meghatározta a rockzenét körbevevő atmoszférát. Van még létjogosultsága ennek a szlogennek?

– Ismét a szabadságra tudnék asszociálni. Úgy gondolom, hogy amikor ez a szlogen berobbant, akkor is ugyanezt jelentette. Annak a szabadságát, hogy igen, esetenként még akár rombolom is magam, de úgyis én hozom meg a döntést a saját életem felett. Lázadsz minden ellen, ami persze magában hordozza az elhatárolódást mindentől, de közben a rock and roll kultúra az egyik legnagyobb összetartó erőt is jelenti. A zene lendülete, sodrása, az önkifejezés lehetősége, a koncertek közös megélése sok generációnak adott reményt, élményt. Szerintem a jelentése nem változott az évtizedek alatt. Persze az, hogy számomra nem változott a jelentése nem biztos, hogy számít. Inkább az lehetne érdekes, hogy a mai fiatalok hogyan vélekednek róla. Lehet, hogy csak a zenei stílus változott, amiben megélik azokat az élményeket, amiket korábban a rockzenével, a rockerekkel azonosítottunk.

– 2021-ben megjelent a My world, my dream elnevezésű instrumentális albumod, amely teljes egészében a te zenei világodat jeleníti meg. A szakma meglehetősen pozitívan fogadta a munkádat, de hogyan viszonyult hozzá a hallgatóság? Hiszen tudjuk, hogy az emberek nagy részét éppen a zenében rejlő szövegvilág az, ami megfogja és hallgatásra készteti.

– Instrumentális rockzenéről beszélünk, ami ráadásul CD formátumban jelent meg, így tehát halmozottan hátrányos helyzetű. Egy csomó dologban nem követte a mai kor irányait, de hát mit csináljak, ha én meg ezt szeretem? Mindenképp szerettem volna, ha fizikailag is kézbe lehet venni, de természetesen, minden ismert platformon elérhető. Az volt a legnagyobb öröm számomra, hogy semmilyen formában nem kellett kompromisszumot kötnöm. Nagyszerű zenészeket hívtam meg a lemezre és megtisztelő, hogy mindenki egyből igent mondott és minden dalban azok játszanak, akiknek a játékát szerettem volna hallani. Borlai Gergő és Kaszás Peti dobol, Fekete Samu Tibor, Takács Roland, Fehérvári Attila és Laczik Fecó basszusgitározik, és Szebényi Dani billentyűs hangszereken játszik. Legalább ennyire fontos volt számomra, hogy Szakos Krisztián barátom legyen a hangmérnök. Valahogy tényleg minden úgy történt, ahogy szerettem volna. Nagyon büszke vagyok rá és nagyon sokat tanultam az egész folyamat alatt, hiszen tényleg ez volt az első kiadvány, aminek minden részletéről nekem kellett döntenem, minden az én kezemben futott össze. Izgalmas feladat volt.
A megjelenéskor volt egy kevés félelem bennem a reakciókat illetően, de akikhez eljutott, azoktól nagyon pozitív visszajelzések érkeztek. Olaszországból, Angliából, Németországból, Hollandiából és Franciaországból is érkeztek megrendelések. Közben pedig készül a második lemez is, és aztán jöhetnek a koncertek.

– Mikorra várható a második lemez?
– Szerencsére sok dolgom van, ez viszont hátráltatja a lemez elkészültét, de szeretném, hogy legkésőbb jövő tavaszig kész legyen a teljes lemez, és akkor reális lenne egy őszi megjelenés.

– Egy énekes adott esetben egymagában is tud érvényesülni a színpadon, és emberek ezreit tudja megmozgatni a zenéjével, viszont egy szólógitáros – vagy bármely más hangszeren játszó művész – csak nagyon ritkán tudja elérni az ehhez hasonló sikert. Szerinted miért van ez? Ennyivel hangsúlyosabb a szöveg a dallamhoz képest?

 – A mainstreem zenékhez képest egy instrumentális zenét játszó művész rétegzenét játszik, így biztosan kisebb lesz a hallgatottsága és kevesebb helyre tud eljutni. Abban igazad van, hogy énekes dalok szólnak kb. mindenhonnan. A saját példámon keresztül is tudom mondani, hogy esélyem sem volt arra, hogy egy rádióban rotációban menjen valamelyik dalom. Egy sláger esetében a szöveget pár hallgatás után már lehet együtt énekelni az énekessel, de egy gitárszólót nehéz lenne. Manapság a sikert egyébként is sokféleképpen lehet mérni. A különböző online felületeken az ügyesebb, kreatívabb tartalomgyártók nagyon komoly bázist tudnak felépíteni, ismeretséget szerezni.

– A hagyományos zenében a hang és a nyelv együttesen alkotja meg a jelentést, az instrumentális zenében pedig az ének, a nyelv hiányában sokkalta nagyobb teher nehezedik a zenészre, hogy a hangszerén keresztül üzenni tudjon az egyébként szinte kizárólag nyelvi kultúrában tájékozódni tudó hallgatóságnak. Nehéz feladat, ha viszont sikerül, akkor talán többet is tud mondani, mint a nyelv. Én még így laikusként, és a lemezkritikák elolvasása előtt is azt éreztem, hogy neked ez valóban sikerült. Hogyan tudod elérni, hogy a gitárod beszéljen helyetted és mi, akik hallgatjuk, meg is értsük? Mire van szükség ehhez?  

– Ez nagyon megtisztelő! Ahhoz képest, hogy az instrumentális rockzene hallgatása nem épp a legkönnyebbek közül való, az én dalaim könnyedsége szerintem abban rejlik, hogy dalszerű formátumban maradtak. Változatosak, de szerkezetüket tekintve mégis nagyon hasonlítanak az énekes dalokra; vannak versszakok, átvezetések, refrének és szólók is, amelyek segítik a hallgatókat abban, hogy azonosulni tudjanak a dalokkal. Vannak, akik a komplexebb darabokat részesítik előnyben és eszerint alkotják meg a lemezüket, ami persze sokkal nehezebbé teszi a befogadást.  A My world, my dream azt a zenei világot jeleníti meg, ami a legközelebb áll hozzám; a 80-as, 90-es évek hard rock zenéjének jegyei, dallamosságai fedezhetőek fel benne, így talán még ennek is köszönhető, hogy a hallgatók könnyedén azonosulni tudnak vele. Ilyen tekintetben nem hoztam tudatos döntést. Illetve egyértelműen úgy döntöttem, hogy csak olyat csinálok, ami nekem tetszik, és szerencsére nem kellett semmilyen elvárásnak megfelelni vele.

– Melyik dal áll hozzád a legközelebb?

– Nehezen tudnék választani, de van rajta egy olyan dal, amit édesapám emlékére írtam, ezért az mindenképp közel áll a szívemhez. Ironikus persze, hogy épp ezt nem szoktam játszani élőben. A Hangszert a kézbe! programsorozat részeként az elmúlt hét évben az ország különböző pontjain tartottunk hangszeres élményprogramot. Ennek a programnak a keretében tartok én is bemutatókat, ahol természetesen a gitár a főszereplő és a saját dalaim közül is szoktam játszani párat, de az apukámnak írt dal egy lassúbb szerzemény, így ezeken az eseményeken nem szoktam bemutatni. De majd az élő koncerteken…

– Örülök, hogy ezt megemlítetted, mivel lehet kevesebben tudják, de te nemcsak zenész, hanem oktató is vagy egyben. Melyiket érzed hangsúlyosabbnak?

– Mindkettőt nagyon szeretem, és mint ahogy nem tudnék választani egy rockkoncert és egy színházi előadás között sem, úgy ebben sem tudnék igazán döntést hozni. Örülök, hogy az élet úgy hozta, hogy tanárként is megmutathatom magam, és szerencsére ebben is mindig van visszaigazolás, ami erősíti bennem, hogy egyébként megéri ezzel foglalkozni. Nemrég volt is erre egy nagyon jó példa, maratonfutás közben jött oda hozzám egy srác, hogy elmondja, hogy az én szerkesztésemben létrejött Ákos kottás albumból tanul gitározni. Ezt a kottás albumot még 2006-ban szerkesztettük az Ákos-dalokból, és nagyon jó érzés, hogy most is van olyan, akinek ez jelenti az első lépéseket abban, hogy megtanuljon gitározni és dalokat játszani. Kőbányán is sok jó példám volt arra, hogy milyenek a jó tanárok. Remélem, hogy ebből valamit én is tovább tudok adni a következő generációnak. Ráadásul nagyszerű tanártársaim vannak: Rékasi Attila, Csongor Bálint, Anga Kis Miklós, őket a Subscribe-ból lehet ismerni, Kovács Zoli, a Depresszió basszusgitárosa, Gereben Zita énekesnő pedig Bálint mellett a másik énektanárunk. Czifra Mikivel mi ketten felelünk a gitárosokért. Szerintem nagyon jó csapat vagyunk, amellett, hogy egyébként mindenki magántanárként dolgozik. A tanévhez kötve félévkor és év végén is tartunk koncerteket a növendékeinknek, amit több hetes zenekari gyakorlatok előznek meg. Több alkalommal szerveztünk már tábort és tartunk közös foglalkozásokat is. Az oktatásnak köszönhető az is, hogy 2015 decemberében Greskóné Koller Krisztinával és Kovács Áron barátommal létrehoztuk a Zenezóna Művészeti és Oktatási Közhasznú Alapítványt. A hangszeres zene népszerűsítésével, a hátrányos helyzetű gyerekek támogatásával foglalkozunk. Bemutatókat szervezünk iskolásoknak, óvodásoknak, pályázatokat írunk ki számukra, ahol hangszereket nyerhetnek, alkalmanként táborokat szervezünk.

– Mit gondolsz a mai fiatal zenészekről? Szerinted inspirálóan hatnak a közönségükre?

 – Nagyon sok tehetséges fiatal zenészt látok, hallok manapság. Az már évek, évtizedek óta téma, hogy a mai fiatalok előtt nyitva van az egész világ, és ez egyre jobban megfigyelhető a zenészek között is. Tucatnyi fiatal magyar tehetség turnézik nagy nevű előadókkal, zenekarokkal, akár világ körüli turnékon is. De itthon is találkozhatunk kivételes esetekkel. Elég csak Azahriahra gondolni, aki jövőre tripla Puskás Stadionos koncertet ad. Sosem gondoltam volna, hogy egy fiatal magyar srác képes lesz majd ennyi embert megmozgatni. De persze azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mögötte egy szintén tehetséges, profi zenekar áll. A közönség felől nézve pedig nem is tudom, hogy lehet-e bármi annál inspirálóbb, mint hogy testközelből láthatod, hogy egy 21 éves magyar srác eléri ezeket a sikereket. Remélem, hogy ennek hatására több fiatal is hangszert ragad és megpróbál kapcsolatot teremteni a zenével. Ha Azahriahnak sikerült, miért ne sikerülhetne másnak is?

– Több interjúdban is megemlítetted, hogy csapatjátékos vagy, mindig is az voltál, és a saját lemezed megalkotásakor is ezt érezted. Min áll vagy bukik egy együttes sikeressége?
– Nem tudom, mi a sikerrecept, de azt el tudom mondani, hogy az én esetemben hogyan működik jól egy zenekar. Számomra fontos az emberi viszony. A zenészek sok időt töltenek együtt a próbateremben, a stúdióban, a turnébuszban vagy egy szállodában. Nekem fontos, hogy ez egy jó hangulatú, összetartó, támogató, alkotó közeg legyen. Próbálok tenni azért, hogy mindenki jól érezze magát az adott helyzetben. A sikerhez természetesen kellenek jó dalok, jó szövegek, amivel el tudsz jutni a fiatalokhoz, meg tudod szólítani őket és trendi tudsz maradni a számukra. Manapság az sem hátrány, ha van egy profi zenei producered vagy egy jól működő menedzsmented is. És ha minden és mindenki a legprofibb, akkor sem biztos, hogy egyenes út vezet a sikerhez. A legvégén úgyis a közönség dönt.

– Mitől lesz egy szólógitáros igazán jó? Hogyan tud kiemelkedni a művésztársai közül? Világviszonylatban például Richie Kotzent, Jimi Hendrixet, Prince-t vagy éppen Slasht mi különbözteti meg a többi gitárostól?

– Az egyéniség mindenképp elengedhetetlen, és ezek a zenészek, akiket felsoroltál, nagyon felismerhetően játszanak. A hangszerük megszólalása, A játékmódjuk, a dallamíveik – szinte az első hangból meg lehet állapítani, hogy melyikük gitározik. Én azokat a gitárosokat szeretem, akik hatással vannak rám, le tudják kötni a figyelmemet. Ha meg tud érinteni az, amit látok, hallok, ha elhiszem, ami történik. Az internet tele van elképesztő technikákkal, nagyon gyorsan, otthon, egy monitor előtt ülő, fapofával gitározó emberekkel. Gyorsan gitározni nem rossz dolog, de attól még semmi sem lett jó, mert gyors. Ez zenei szempontból sem lényeges. Huszár Endre barátom mondta egyszer egy próbán, amikor egy zenészt azzal reklámoztak, hogy a világon a leggyorsabb, hogy milyen rossz lehet neki, mert mindenhova ő ér oda elsőnek és így mindig várnia kell.

– Mi mindenre tanított meg téged a zene életed során?

– Abban hiszek, hogy látnunk kell magunk előtt egy célt, és azt semmiképp sem szabad szem elől tévesztenünk. A kitartás és a tenni akarás elengedhetetlen. Azért kezdtem el zenélni, mert ott akartam állni a színpadon, és szerettem volna úgy gitározni, hogy azzal adni tudjak valamit az embereknek, mint ahogy arra is vágytam,, hogy a reakciójuk által én is gazdagodjak. Úgy gondolom, hogy ez a kölcsönhatás most is az egyik legjobb dolog az életben. Egy idő után azt is tudtam, hogy én bizony nagy színpadon, sok embernek szeretnék játszani. Elképesztően sokszor álmodtam arról, hogy mondjuk én vagyok a Bon Jovi gitárosa, vagy arról, hogy épp a Mr. Big és az Aerosmith tagjai hívnak egyszerre, hogy csatlakozzak a bandájukhoz. Ugyanakkor azt gondolom, hogy mindent megkaptam, amire gyerekként vágytam. Nagyon sokszor volt lehetőségem nagyközönség előtt játszani, és ugyanennyiszer érezhettem a színpad felé áradó szeretetet, ami hetekre, hónapokra is fel tudott tölteni. Most is nagyon lelkesen várom a következő dózist. Remélem, sokan tartanak velünk december 9-én, az MVM Dome-ban, a Beatrice 45. szülinapi koncertjén.