Kincses Krisztina: „A zene a lelkünk hangszeren keresztüli interpretálása” – Interjú Bordás Józseffel

2023. december 04., 09:21

„Próbálom továbbadni azokat a tapasztalatokat, amelyeket az évek során felhalmoztam, de a szívem mélyén a mérleg nyelve egyértelműen középen áll” – meséli Bordás József, aki a dobolás mellett a könnyűzene népszerűsítésére is ugyanúgy feltette az életét. A Kőbányai Zenei Stúdióban végzett dobművész még Jávori Vilmos szárnyai alatt sajátíthatta el az oktatás különféle formáit, s ami a mesternél még csupán ösztönös cselekedet volt, az a tanítványnál már kiforrott, tudatosan alkalmazott pedagógiai eszközzé vált. Kőbányai éveihez köthető az univerzális zenészlét elsajátítása is; többek között erre épült magániskolája, a Bordás Dobiskola is, melynek híressé vált filozófiája így hangzik: „Nem dobosokat, hanem zenészeket képzünk.” Az elismert dobművész kiváló pedagógiai érzékkel szólítja meg a fiatal generáció zenélni vágyóit, újító módszereit már megannyi tanár alkalmazza, így főként erről, rocklegendákról, a rockzene jövőjéről, de még a popprodukciókban megbúvó rockzenészekről is szót ejtettünk beszélgetésünk során.

Bordás József/Fotó: Mezey Gábor

Ha rákeresünk a nevedre, akkor nagyon sok mindennel szembetaláljuk magunkat: Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett dobművész, Artisjus Zenetanári díjas zenepedagógus, zeneszerző, a Nemzetközi Dob Mánia tábor megalapítója, a Rajkó-Talentum Konzervatórium dob tanszakának vezetője, a Házhoz megy a Zenede Oktatási Centrum ügyvezetője, illetve nyolc évig voltál a Magyar Jazzszövetség vezetőségi tagja, amiből három évig alelnökként képviselted a műfajt. Hogyan tudsz mindenhol helytállni úgy, hogy mindemellett férj és családapa is vagy? Mi adja az erőt és a lelkesedést a mindennapokhoz?

– Én zenész családból származom, édesapám tánczenész volt, aki eleinte nem szerette volna, hogy zenész legyek, mert bizonytalannak tartotta a megélhetést, éppen ezért világéletemben bizonyítanom kellett, hogy a Jóisten valóban erre szánt engem. Ebből adódóan mindig volt bennem küzdési vágy, voltak rövid és hosszú távú céljaim az életben, és egy idő után természetesen a szüleimnek is sikerült bizonyítanom, ők is belátták, hogy ez az én utam. Voltak emberek, akik hittek bennem, voltak, akik nem, de én mindig is a saját utamon akartam járni; így van bennem egy olyan szintű szakmai maximalizmus, ami arra ösztönöz, hogy ha valamit kitalálok, akkor azt az ötleteléstől a megvalósításon át egészen az elszámolásig véghez vigyem. 

 

– Két blokkra osztottam a zenei működésedet, amelyek persze nem elválaszthatók egymástól, de az átláthatóság kedvéért van az a Bordás József, aki egy kitüntetett dobművész, zeneszerző, aki különböző produkciókban vesz részt, és van az a Bordás József, aki zenepedagógus és megannyi módon próbálja segíteni a könnyűzene megismertetését, illetve megszerettetését a fiatal generációkkal. Melyik éned az erősebb, melyikben van nagyobb munka? Ha választanod kellene a kettő közül, melyik felé billenne a mérleg nyelve?
– Az elmúlt években mindig azt vallottam, hogy dobművész vagyok, aki mellette tanít. De most, hogy 45 éves elmúltam, be kell látnom, hogy egy életpályán, egy szakmai életúton különböző időszakok vannak. Volt olyan tizenöt év az életemben, amikor kilenc zenekarban játszottam; egyik turnébuszból szálltam át a másikba, a sportarénától elkezdve a Müpa-nagyszínpadon, illetve a városi rendezvényeken át egészen a külföldi turnékig, ájulásig doboltam, de mellette mindig ott volt a tanítás. Ahogy telt az idő, jöttek az újabb generációk, és a populáris produkciókban elkezdték átvenni az én korosztályom helyét az alattam lévő korosztályok, akik most a harmincasok, majd az azalattiak és most többek között az én volt növendékeim azok, akik a headliner zenekaroknak a dobosai. Ez alatt az idő alatt volt olyan zenekarom, amelyik húsz éve üzemelt és üzemel, és folyamatosan prosperál, de az elmúlt tíz évben a közmegítélés szerint lehet, hogy már átbillent a mérleg. Tehát ha most kiszállok a buszból, megérkezem egy helyszínre, és odajön hozzám valaki az én Artbeat signaturált dobverőmmel, amit a hangszerüzletben vásárolt, azt fogja mondani, hogy „Tanár úr, megtisztelő lenne, hogyha aláírná”. A megszólítás átment tehát „tanár úrba”, mert valóban workshopokat, előadásokat tartok, több ezer gyermeknek tartottuk meg a Házhoz megy a Zenede Oktatási Centrum interaktív előadásait, a jövő évben lesz immár tíz éves az erdélyi workshopom, ami elképesztően jó érzés, hiszen nagyon fontos számomra a határon túli magyar gyermekeknek a képzése. Próbálom tehát továbbadni azokat a tapasztalatokat, amelyeket az évek során felhalmoztam, de a szívem mélyén a mérleg nyelve egyértelműen középen áll.

Amikor Amerikában turnézom a zenekarommal, akkor nagyon zenésznek érzem magam, amikor Csíkszeredán a Dob-Ban fesztiválon bent van 40-50 dobos egy workshopomon, és minden figyelem a mondanivalómra összpontosul, akkor nagyon tanár úrnak érzem magam, és amikor épp a kisfiammal focizok vagy zongorát gyakorlunk, a lányom néptáncelőadásán ülök, vagy a nagyfiam koncertjén csápolok az első sorban, akkor pedig nagyon apukának érzem magam. Úgyhogy ezek a szerepek percenként változnak. Sokszor szokták kérdezni az ehhez hasonló beszélgetéseknél, hogy akkor mi a titulus, mit írjunk ki? És amikor elkezdem sorolni az elismeréseimet, a projektjeimet, sokszor felszólítanak, hogy állj, ez sok. Úgyhogy már csak annyi a válaszom, hogy tudod mit? Legyen csak Bordás József.

 

Több interjúdban is elmesélted már, hogy a zene, azon belül is a dobolás utáni vágy egészen fiatalon, körülbelül tízéves korodban jelentkezett. De mikor kezdted el érezni azt, hogy a tanítás is ugyanennyire a te utad és van hozzá affinitásod?

– Mindig is hangoztattam, és amióta nincs köztünk, még jobban hangoztatom Jávori Vilmos munkásságát, ő volt a nagybetűs mesterem. A Kőbányai Zenei Stúdió megalapításában Póka Egonnal közösen vett részt. Ebben az iskolában tanultam, és rengeteget köszönhetek Vili bácsinak. Szeptemberben bekerültem az iskolába, Eszei Jenő bevett a zenekarába, elkezdtem koncertezni, és még a féléves vizsga előtt vagy talán közvetlenül utána Vili bácsi közölte, hogy elmegy Svájcba Hacki Tamáshoz hét napra, ezért jövő héten én helyettesítem őt. Mondanom sem kell, meglehetősen furcsa helyzet volt, amikor a felettem lévő dobosévfolyam hozzám járt be dobórára, ezért aztán elég hamar megosztó figurává váltam az iskolában, de ugyanígy a szakmában is. Volt, aki felnézett rám, volt, aki megvetett és voltak irigyek. Ez talán most is így van, de a művész szakma sajnos ilyen. Vili bácsi tehát egészen hamar bedobott a mély vízbe, illetve nála az volt a mondjuk azt, hogy a rend, hogy face to face oktatás van: egy tanár, egy növendék; de mindig volt bent a teremben két-három szék vagy egy fotel arra az esetre, ha esetleg valakinek nincs órája, be tudjon ülni hozzá figyelni. A Rajkó Talentum Szakgimnáziumban ugyanezt viszem tovább, ugyanúgy elvárom én is, hogy ha lyukasórája van a növendéknek, akkor üljön be és nézze, ahogy tanítok. Ennek két oka is van, hiszen az a növendék, aki figyeli a tanítást, tanul is belőle, aki meg épp a feladatot próbálja megoldani, annak van egy közönsége, amely talán segíthet a lámpaláz leküzdésében. Szerintem Vilinél ez még nem volt tudatos, nálam viszont már egyértelműen az, és amikor elmegyek turnézni, akkor már többek között az én növendékeim ülnek be a helyemre tanítani.

A növendékeim túlnyomó részét főként a dobtáborokban fedeztem fel. A tábor alatt ugyanis van lehetőségem megfigyelni a tehetséges gyermekeket, és az utolsó nap, amikor kimegyünk a hangosságból, és leülünk egy lépcsőre, felkérem őket, hogy jöjjenek és dolgozzunk együtt. Így volt ez például László Zsolttal, egy székelyudvarhelyi fiúval, aki a hívószavamra összecsomagolt, beköltözött egy kollégiumba, és félretett mindent azért, hogy zenélhessen. Zsolt azóta koncertező művész, zenetanár, és feleségével, gyermekével Budapesten élnek. A Zenede turné stábtagja, és nap mint nap látom azt a szeretetet, ahogyan a gyermekeknek átadja a tudását. Ilyenkor messziről figyelem és igen büszke vagyok rá.

 

Ha már említetted a dobiskolát, beszéljünk egy keveset a mottójáról is: „Nem dobosokat, hanem zenészeket képzünk.” Kifejtenéd ezt? Illetve hadd csatoljam hozzá azt a kérdést is, hogy az univerzális zenész, specifikusabban az univerzális dobos víziójához van ennek köze? Honnan jön ez az elképzelés és miért tartod hatékonyabbnak, jobbnak, mint azt, ha valaki kizárólag egy műfajban mozog?

– Ez ismét a Kőbányai Zenei Stúdióhoz vezet vissza. Póka Egonhoz, Babos Gyulához, Fogarasi Jánoshoz, Tornóczki Feri bácsihoz, illetve Jávori Vilmoshoz, azokhoz, akik megalapították ezt az iskolát. Nekik az volt a víziójuk, hogy a növendékek univerzális zenészekként lépjenek ki az intézmény kapuin. Póka Egon is a sokoldalúságban hitt, és megkövetelte tőlem, aki jazzdobosnak indultam, hogy adott esetben Jimi Hendrixet is el tudjak dobolni. Viszont a mai youtuber zenészek vagy azok, akik az elmúlt pár évben nem művészképző iskolákból kerültek ki, már teljesen másképp gondolják ezt. Póka Egon vallotta, hogy egy és ugyanazon dobfelszerelésen meg kell tudnunk találni a hangzást, hogy egy rockzenében hogyan kell dobolni, és mik azoknak a stílusjegyei, csakúgy, mint a latin vagy a popzenében. Egyébként az utóbbi tíz évben a popzenének a kísérete is megváltozott; ha megfigyeled, a hangszerelések nagy része a háttérben ugyanis rock. Ilyen Beyoncé, Adele és számos világsztár kísérete, de nem is kell messzire mennünk, hiszen a Wellhellónak például metál-, illetve rockzenéből érkező dobosa van, és nagyon jól szól a banda vele. Hasonlóan más popzenekarokhoz, ahol most főként torzítós gitáros, rockos hangzások dominálnak a háttérben. Az univerzális zenész tehát az, aki egy idő után össze tudja tenni a különböző stílusokat, aki képes merítkezni mindegyikből. Számomra is meglepő volt, amikor négy évvel ezelőtt összeraktam a Rocklegendák Zenede műsort, ugyanis soha nem gondoltam volna, hogy valaha Metallicát, Deep Purple-t vagy Dire Straitst fogok dobolni, és hadd mondjam el, extázisban ömlik rólam a víz, miközben játsszuk, annyira jólesik.

De alapjában véve ez a mondat, hogy „Nem dobosokat, hanem zenészeket képzünk”, arról is szól, hogy a zenetanulásnak az egyik fő momentuma a technikai képzés, de a léleknek és a muzikalitásnak is ugyanúgy jelen kell lennie benne. Azt szoktam mondani, hogy kevés a fociban gólt rúgni, ha a pályát nem tudod végigfutni lihegés nélkül. Mint a sportban, úgy a zenészlétben is kondícióra van szükség. Azonban az elmúlt évtizedekben nagyon sokan gondolták úgy – akár még dobtanárok is –, hogy a dobolás csupán annyit jelent, hogy megtanulunk 230 kottát és halálra gyakoroljuk a kézrendeket. Míg a dobórákon sosem merültek fel olyasfajta kérdések, hogy „Mi a kedvenc dalod? El szeretnéd dobolni?” „Melyik a kedvenc zenekarod?” stb. Úgy gondolom ezek elengedhetetlen elemei az oktatásnak.

 

Hogyan zajlik nálad egy dobóra? Miben vagy újító?

– Az én dobórám úgy néz ki a magániskolában – de a Rajkóban is –, hogy először is sor kerül a számonkérésre; a diák bemutatja az órára feladott kottaanyagot, és ha valami esetleg nem megy, újravesszük, kiegészítjük. Ezután jönnek a technikai feladatok és a hangszeres válaszolgatás, amikor lényegében improvizálunk egymással, majd az óra harmadik s egyben utolsó része a zenére való játszásról szól. Legyen az Azahriah vagy Máté Péter, teljesen mindegy, hogy mi a stílus, a lényeg az, hogy a diák tanulja meg először is úgy eljátszani a dalt, ahogy azt a dobos tette, hellyel-közzel hangról hangra, és utána jöhet a plusz, ami már a növendék személyiségéből ered. A kérdés minden esetben az, hogy hol vagy te ebben? Játszd bele a dalba a saját motívumaidat, meséld el a történetedet a zenén keresztül.

 

– Térjünk át a Házhoz megy a Zenedére! Miután ellátogattok egy-egy városba, településre és megtartjátok ezt az ismeretterjesztő koncertet vagy előadást, azt követően mi történik még? A kérdés tehát arra vonatkozik, hogy miután elmentek, mi lesz azokkal a fiatalokkal, akikben feléledt a zenélés utáni vágy?

– 13 évvel ezelőtt, amikor kitaláltam a Házhoz megy a Zenedét, akkor csak egy interaktív előadás volt, amiben elmeséltem a zene történetét. Majd ez kiegészült egy újabb produkcióval, melyben táncosok mutatták be az adott zenei korszakot és annak a jellegzetességeit. Feljött a színpadra a táncos, és megmutatta, hogy hogyan járta James Brown, hogyan ment le spárgába és ehhez hasonló érdekességek. Majd az országban először én találtam ki – 2014–2015-ben a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával –, hogy leszerződve a Yamaha céggel, adjunk lehetőséget a gyermekeknek kipróbálni a hangszereket, hogy ösztönözzük őket a hangszeren való tanulásra. Ezt a struktúrát átvéve a későbbiekben több program is elindult és nagy sikerrel járják az országot. 

Később megkeresett a Petőfi Kulturális Ügynökség minket azzal, hogy csináljunk egy nagyszabású turnét, és a múlt évben indult el úgy a Házhoz megy a Zenede, hogy egy teherautónyi hangszert vihettünk magunkkal újra. Most már a második kört visszük, tavaly 60 előadásunk volt, szeptembertől pedig gyakorlatilag egészen decemberig mintegy 50 előadás kerül megrendezésre a Kárpát-medencében, amely januárban további 20-szal egészül ki Erdélyben. A helyszínekre három teherautóval érkezünk a lehető legjobb technikai felszereltséggel, majd pedig a 60 perces interaktív előadás után a gyerekek hangszereket próbálhatnak ki az előtérben. Ezzel ösztönözzük őket, hogy minél többen tanuljanak zenét, illetve kapnak egy szórólapot is arról, hogy hol vannak az országban könnyűzenei szakmai továbbképző táborok, illetve olyan könnyűzenei iskolák, ahol pop-rock zenét lehet tanulni.

És innentől kezdve ezt átadjuk az iskoláknak, az osztályfőnököknek, majd a művelődésszervezők megkeresnek minket egy fél év vagy egy év múlva, ha van rá forrás, hogy a program második felét is vigyük el. Értesüléseim szerint a Petőfi Kulturális Ügynökségnek és a Nemzeti Kulturális Alapnak számos olyan programja van még, ahol a könnyűzenei oktatásban szereplő egyéb oktatók és szervezetek hasonló előadásokat szerveznek, és én hiszem azt, hogy az alapfokú könnyűzenei képzés nemsokára úgy fog elindulni, hogy végre elismert lesz és bekerül a zeneoktatás rendszerébe.

Mi magunk is – A Magyar Kultúráért Alapítvány és a Petőfi Kulturális Ügynökség felkérésére – a következő év júniusáig további 45 településre látogatunk el a Házhoz megy a Zenedével.

 

Az alapján, amit elmondasz én azt látom, hogy igenis van jövője a rockzenének, van jövője a hangszeres zenélésnek, annak ellenére, hogy ebben a generációban már igencsak elterjedt az a módszer, hogy számítógép segítségével rakják össze a zenéket.

– Úgy gondolom, ez akkor egészséges, hogyha a kettő együtt találkozik. Egy laptop mellett soha nem fog leizzadni az ember az adrenalintól. Az a tendencia, hogy zongorabillentyű vagy húrok helyett klaviatúrán lehet zenét szerkeszteni, és lehet slágereket írni, ezt tudomásul kell venni. Nem gondolom, hogy mindenkinek mindenáron kottaolvasó embernek kell lennie. Mindig voltak és vannak olyan előadók, akik az Isten által kapott talentumukat ki tudják vetíteni a hangszerükre úgy, hogy ők csupán közvetítők legyenek Isten és a hangszer között. És van egy másik oldala is ennek; ha megnézed a mai legfrissebb zenekarokat, nem szimplán 5-6 zenész áll a színpadon, hanem van egy laptop, amiről jön nagyon sok sáv zenei alap, ami visszaadja azt a verziót, amit otthon egy számítógép klaviatúrájával elkészítenek, és aztán ott vannak a kiváló hangszeres tudású fiatal zenészek, akik hangszereikkel a színpadon megadják az élőzenei hangzást a géppel kiegészítve.

Megint csak Azahriaht tudom felhozni példaként. A szakmában nagyon megosztó személyiség, mert nagyon sokan úgy vannak vele, hogy túlságosan könnyen jött neki a siker, nem járta végig a ranglétrát. Nekem viszont meggyőződésem, hogy ez az ember egy zseni. Az Azahriah-dalok többek között számítógéppel készülnek, de a színpadon mégis hús-vér zenészek állnak és muzsikálnak, és ez szerintem így egészséges. És az, hogy a Puskás-arénában háromszor is telt házas koncertet fognak adni, elképesztő. Ezek ugyanis huszonéves fiatal gyerekek, és igen, nem voltak roadok, nem pakolták a hangfalakat évtizedekig, nem szívatták az öreg zenészek őket, ezért egy teljesen más szemléletük van, de a mai gyerekek mai nyelvén beszélnek, és vannak olyanok, akik azért kezdenek el gitározni, hogy az Introvertált dalnak az akkordmenetét el tudják játszani, amivel én már nyertem is, hiszen ők is megfogtak egy hangszert. És természetesen mindig megmaradnak azok az emberek, akik képzett zenészek akarnak lenni. Ők lesznek azok, akik elmennek a Kőbányai Zenei Stúdióba, elvégeznek egy könnyűzenei képzést, és kottaolvasó professzionális session zenészek lesznek.

 

A könnyűzene talán egészen a Kőbányai Zenei Stúdió létrehozásáig teljességgel elhanyagolt terület volt Magyarországon. Azóta sok minden változott: te magad is rendkívül sokat tettél a könnyűzene népszerűsítéséért, illetve egy újabb mérföldkő lehet a 2024-ben megnyíló Póka Egon Művészeti Akadémia is. Mit gondolsz az akadémiáról, a küldetéséről, és szerinted mennyiben és milyen módon tud majd hozzájárulni a könnyűzenében érvényesülni kívánó jövendőbeli hallgatóknak?

– Fantasztikusnak tartom ezt. Én ugyanis még láttam, amikor Póka Egon a hangszigetelő anyagot és az azt takaró filcet egyedül szögezte be a termekbe és rakta fel. Láttam azt, amikor Jávori Vili bácsi cipelte be a dobokat; ezek a nagynevű emberek a két kezükkel rakták össze ezt az iskolát és csináltak benne varázslatot. A Kőbányai Zenei Stúdió előtt a szakszervezetnek volt az úgynevezett OSZK stúdió iskolája, amelyben kiváló tanárok tanítottak, de az egy kategóriavizsgához kellett, és nem volt egy olyan szintű intézmény, mint a jelenlegi Zeneakadémiának a Bartók-konzervatóriuma. A Bartók-konzi, illetve a jazz tanszak után megjelent a Kőbányai Zenei Stúdió, és nem tudtak rögtön akadémiát csinálni, mert a klasszikus zene és a jazz-zenei lobbi az én véleményem szerint nem engedte meg ezt huszonöt évvel ezelőtt, és talán akkor még nem is ez volt a cél.

Ez egy nagyszerű tisztelgés tehát az alapító atyák előtt. Póka Egon, Jávori, Esze Jenő, Fogarasi, Babos Gyula, Tornóczki Ferenc, Gyimesi László, Solti János, és a többiek mind legendás zenészek. És hát valami elképesztő érzés volt anno, hogy ott ül velem szemben az LGT, a Hobo Blues Band, illetve Demjén Rózsi dobosa, Solti János. A kezem-lábam reszketett, ha a büfében mellettem issza a kávét vagy eszi a szendvicset. És az, hogy az iskola egyetemi szintre emelkedik, tulajdonképpen a megkoronázása a könnyűzenei oktatást alapító atyák munkásságának. Érdeklődve várom tehát, hogy mi lesz az a pluszszint, amit a Kőbányai Zenei Stúdió továbbfejlesztésére fordítanak, és szívvel-lélekkel drukkolok nekik, mellettük állok, hiszen sajátomnak is érzem ezt a küldetést.

 

– A jövendőbeli hallgatók veled is találkozhatnak majd az akadémián? Kaptál felkérést a tanári karba?

– Nem volt ilyen jellegű megkeresés.


– 2014-ben megjelent a Whiplash című amerikai filmdráma, amely a modern zeneoktatás, illetve a jazz-zenészek világát próbálta bemutatni. A történet egy tehetséges fiatal dobosról és egy meglehetősen durva eszközökkel dolgozó tanárról szól, és a kettejük kapcsolatáról. Mi a véleményed a filmről szakmai szemmel, illetve mit gondolsz, az intézményi keretek között zajló könnyű, de akár komolyzenei oktatás szempontjából mennyire mutat be releváns képet a film? Az intézményes oktatás valóban elveszi a zene, a zenélés örömét?

– A Whiplash először csalódásként ért, mert úgy volt meghirdetve magunk között a szakmában, hogy ez egy dobosfilm lesz. De ez nem egy dobosfilm. Ez a film egy dobos fiatalember szemszögén keresztül mutatta be – barokkos túlzással – a művészetoktatás szélsőséges formáját hollywoodi köntösben. Számomra a zeneoktatás, a színház, a tánc, csakúgy, mint a sport oktatása és tanulása, a kitartásról, a szorgalomról, a talentum megfelelő gondozásáról szól. Van, szép szóval fogalmazva, mindegyik területen egy kiválasztódás. A növendékeimnek, akiket felveszek a konziba, azt mondom, hogy a napi öt óra gyakorlás elengedhetetlen. Ha ez hajnal egyig tart, az se érdekel. Hiszen akik ide jönnek, azok a legjobbak közé akarnak kerülni. A középszerűségért nem éri meg csinálni; ha valaki hobbizenész szeretne lenni, arra ott van a magániskolám. Akkor azt mondom, hogy egy héten háromszor két óra is elég.

Jávori Vilmos egy ösztönös pedagógus, egy művésztanár volt, aki az élettapasztalatait adta át. De mégis tőle tanultam meg ezt a bölcsességet:

„Minden gyermekhez van egy kulcs, ami nem egyforma. Ha ezt a kulcsot megtalálod, tied a lelke, és a csillagokig elmész.” Ez az én mottóm.

Igen, volt a konziban és a magániskolámban is olyan, hogy a dobszéken ültek és sírtak a dobosaim. Nem azért sírtak, mert üvöltöttem, nem azért sírtak, mert bántottam őket, hanem a rájuk nehezedett teher miatt. Vili bácsinak volt egy fotelja, amit én utólag elneveztem vallató fotelnek. Nálam egy kanapé van, aminek a két végére kiülünk és amikor azt látom, hogy szükség van rá, dobóra helyett elbeszélgetünk a növendék lelki dolgairól. Egy ilyen beszélgetés után pedig a tanuló hazamegy, és olyan ötórás gyakorlása lesz, hogy következő nap megeszi reggelire a dobfelszerelést. Ilyenkor többet ér, hogy aznap elmarad a dobolás, mert ha foglalkozom a lelkével, az bizonyos esetekben sokkal többet segít rajta. Úgy gondolom, hogy a hangjegyeken túl ez a lényeg az oktatásban.

Visszatérve a filmre, nálam is előfordult már, hogy megfájdult a csuklóm vagy a lábam a rengeteg dobolás miatt, de hogy csak úgy folyjon a pergődobra a vérem, na olyat még soha nem tapasztaltam. Hogy vannak-e olyan tanárok, akik lelkileg zsarolják a gyereket? Hogy olyan nyomást gyakorolnak rá, hogy nem képes fejlődni? Vagy hogy nincsen érzelmi intelligenciája a pedagógusnak? Sajnos vannak. Ettől függetlenül mégis meglehetősen túlzónak találom a filmben ábrázoltakat.


Már csak egy kérdésem maradt hátra. Mit jelent neked a zene?

– A lelkünk hangszeren keresztüli interpretálását.

 

2023. december 5-én jelenik jelent meg A noirtól a rockzenéig – Magyar rocktörténet című képregény, mely a Képes Krónikák Kiadó és a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával a magyar rock hőskorát jeleníti meg a hatvanas évektől az ezredfordulóig. Ennek apropóján a Helyőrség portálon Rockhónapot tartunk, ez idő alatt több neves rockzenésszel készült interjúval várjuk a kedves olvasóinkat.
Legfrissebb hírek
2024. február 21., 09:14
2024. február 20., 12:58
2024. február 20., 12:56
2024. február 20., 10:27
Legnézettebb