Ilyés Krisztinka: „Ha az ördög létezik, nem a rockerek között kell keresni”

– „Az elsőtől az utolsó hangig belehal mindenbe, ami rettenetesen fontos, ha nem egyenesen a legfontosabb a zenében.” Ezt a gondolatot Tátrai Tibuszról mondtad egy korábbi interjúdban. Én laikus zenekedvelőként viszont ugyanezt gondolom, a zene akkor lesz, lehet ránk hatással, ha rátok, zenészekre már valamilyen formában hatott. De mit jelent pontosan ez a folyamat? Milyen formában tudod elérni azt, hogy hasson a zenéd önmagadra és a zenehallgatókra is?

– Érdekes a kérdésfelvetésed, mármint az, hogy milyen módon érem el, hogy hasson rám a zene, mert valóban van olyan szituáció, amikor el kell ezt érni. Hasonlít kicsit a színészek helyzetére: ott is hiába van egy nagyon jó karakter, egy nagyon jó szerep, attól még nem biztos, hogy a színész aznap, abban a hangulatban van, mint akinek a szerepét el kell játszania. Ez ugyanígy megvan a zenében is, vagy bármilyen előadó-művészetben. Ha a dalszövegeket vesszük példaként, azok is fogódzóként szolgálnak, az ember el tud rajtuk gondolkodni. Segítenek abban, hogy az adott dal szellemiségét átvegyük. Ezt nyilván nem úgy kell érteni, hogy ez minden koncerten, minden egyes dalnál, minden másodpercben működik.  Egyébként tényleg vannak olyan szituációk, amikor hagyni kell magunkat, hogy tudjon ránk hatni a zene, de az esetek nagy százalékában nem igényel különösebb erőlködést, hanem jó esetben megtörténik magától.

– Az előbbi idézetből az is kiderül, hogy a technika csupán egy kis részét teszi ki a zene valóságának. Mire van még szüksége egy együttesnek, zenésznek, hogy jól tudjon teljesíteni?

– Az, hogy miként tud jól teljesíteni magához képest az ember, nagyon összetett dolog. Úgy érzem, nem hagyhatom említés nélkül a professzionális zenészeket, és most ezt nem feltétlenül minőségjelzőként használom, hanem akik tényleg ebből élnek, folyamatosan ezzel foglalkoznak. Ők nyilván rutinból oldják meg ezeket a helyzeteket, tudják azt, hogy mik azok a körülmények, amik kellenek ahhoz, hogy jól érezzék magukat, és ennek köszönhetően jól tudnak majd teljesíteni is. És ez van, amikor könnyen megy magától, máskor viszont meg kell erőltetni magunkat. De itt újból a klasszikus színészpéldákat tudom felhozni: sokszor mondják, annak ellenére, hogy egy színésszel valami rossz történik – meghal a kiscicája, ne adj’ isten az édesanyja – attól még a Vígszínházban az aznapi vidám darabot elő kell adnia, meg kell nevettetnie a nézőket.

Persze, ilyen szélsőséges példák ritkán fordulnak elő, de azért bárkivel megeshet az, hogy éppen bal lábbal kel fel, miközben estére koncert van betervezve. Az ötezer jegyet váltó embert viszont nem feltétlenül érdekli az, hogy nekem most rossz kedvem van. Ők szórakozni jönnek oda, azért, hogy megkapják azt, amit a zenekartól várnak, és nekünk az a feladatunk, hogy ezt mindig teljesítsük.

Szerintem viszont ez – minden agyalás nélkül – működik magától. Olyan szinten működik ráadásul, hogy több eset is volt, amikor fizikai rosszullétem ellenére is – például 38 fokos lázzal – végig fent voltam a színpadon. Nem mondanám, hogy túl magabiztos voltam, amikor elkezdődött a koncert, de a végére azon kaptam magam, hogy eszembe se jut a betegség, ugyanúgy ugráltam a színpadon, mint bármikor. Kicsit közhelyes talán kimondani, hogy a zene gyógyszer, ám én tényleg többször tapasztaltam már, és működik.

– Néhány éve arról is beszéltél, hogy rengeteg jó gitáros van világszerte, mégsem érzed azt, hogy újat tudnának adni: nincs plusz üzenet. Hogyan lehetne ezen változtatni, mi lenne a megoldás? Vagy mi az a plusz, ami egyáltalán hiányzik?

– Itt inkább az a valós kérdés, amit a végén tettél fel: nem az van, hogy nem jön át a plusz, hanem egyszerűen nincs bennük meg ez a plusz, és ez nem a gitárosok hibája, hanem a világé. A zene, mint minden más művészeti ág, mindig egy korlenyomat. Amit hallunk a rádióban, amit látunk a YouTube-on, bárhol, az van a zenében is. Amit most a fiatalok gondolnak, amilyen zenét csinálnak, azt a világ váltja ki belőlük.

Ha belegondolunk mondjuk abba, hogyan indult el ez az egész műfaj, tehát maga a könnyűzene, egy elég hosszú, csaknem százéves folyamat, és tulajdonképpen a klasszikus zenéből építkezett az egész. Aztán jött a blues, a jazz, kialakult a beatzene, a rockzene, a popzene, ezeknek különféle alfajai, és az a fontos, hogy ezek az emberek a spanyolviaszt már nem találták fel, hanem mindig a már meglévő alapokból építkeztek. Ami viszont nagy szerencse volt a pop- és rockzene esetében, nagyjából az 50-es, 60-as évektől kezdve az, hogy volt egy borzasztó komoly technológiai fejlődés. Tehát olyan új hangszerek, olyan új hangzások jöttek létre, amelyek gyakorlatilag új műfajokat tudtak teremteni. Jelenleg ilyenfajta technológiai fejlődés nincs. Van technológiai fejlődés, de egy egészen más vonalon. Ha most csak a hangszereknél, hangzásoknál maradunk, akkor azt látjuk, a mostani modern digitális technikákat arra használják, hogy ezeket a régi hangokat minél élethűbben reprodukálni tudják.

És hogy mi van most az emberek fejében? Egy borzalmas nagy katyvasz, tulajdonképpen ami a világban is történik: járványok terjednek, háborúk dúlnak, mindeközben mindenki a telefonját nyomkodja – ez pedig ilyen zenét hagy maga után.

Én annak idején, amikor kezembe vettem a gitárt, vagy ugyanígy a nálam 20-30 évvel idősebb emberek, mi a saját élményeinket fogalmaztuk meg a zenében a hangszeren keresztül. És ezek az élmények egészen mások voltak, mert mi tényleg egész nap kint lógtunk, beszélgettünk egymással. Ha megbeszéltük azt, hogy jövő héten kedden kettőkor találkozunk, akkor ott voltunk, és nem az történt, hogy előtte öt perccel küldtünk egy sms-t, hogy ,,bocs, de most közbejött valami, mégsem megyek”. Ma már ez teljesen természetes.

Szóval: miről gitározzon, énekeljen vagy doboljon vagy bármi mást csináljon egy olyan zenész, aki telefonnal a kezében nő fel? Arról fog gitározni, amit a YouTube-on lát. Azokat a zenéket meg dolgokat fogja megtanulni, amit ott lát, azokat fogja utánozni, és mi ezt halljuk ma.

– A rock mint műfaj a 60-as, 70-es években kezdett kibontakozni. Ez voltaképp gitáralapokon működő zenei világ. De azért tudjuk, hogy a gitárszólók, a zenei aláfestések mellett a dalszövegeknek is nagyon fontos szerepük van. Hogyan tudja egyik a másikat jól kiegészíteni?

– Azt gondolom, hogy a dalszövegek nagyon fontosak műfajtól függetlenül is. Bármilyen zenéről legyen szó, egy jó dalszöveg sokkal jobbá tudja tenni az adott zenét, és ez fordítva is igaz. Amikor magyar zenét hallgatok, legyen az akármilyen jó, ha rossz szöveggel hallom vagy rossz prozódiával, rossz nyelvtannal, a világból ki lehet vele kergetni, akkor is, ha a világ legjobb gitározása van benne.

Ha énekes zenéről van szó, akkor a dalszöveg legalább olyan lényegi szempont, mint maga a zene. Azért nagyon érdekes ez, mert az instrumentális zene ének nélkül is nagy hatással tud lenni az emberekre, csak az nyilván nem egy egzakt, nem egy kézzelfogható dolog. A hangszerek által is lehet érzéseket kiváltani az emberekből, ezt is meglehet tanulni, tanítani és lehet eszközként használni a zenét ugyanúgy, mint a nyelvet. Persze, ha a széles közönségre gondolunk, akik nem értenek úgy a zenéhez, őket a nyelven keresztül lehet erősebben megfogni.

A rockzenére visszakanyarodva: a rockzene alapvetően mindig is a lázadás műfaja volt. Ha a magyar rocktörténetet nézzük, akkor gyakorlatilag folyamatosan társadalomkritikát látunk benne: ilyen-olyan módon átszőtte a politika, nem feltétlen a pártpolitika, hanem egyáltalán mindig is feladatának érezte azt, hogy a kisemberek gondjától kezdve a nagy globális problémákig foglalkozzon ezekkel a témákkal. Szerintem ez valamilyen szinten a mai napig megvan.

– Te a 80-as évek zenevilágában nőttél fel. S ahogyan mondod, abban az időszakban elsősorban a rockzene tombolt, s ez főként a korabeli események lenyomatának köszönhető. A rock képes volt felnyitni az emberek szemét, képes volt valódi üzenetekkel ellátott dalokat eljuttatni messzire, illetve a lázadáson túl képviselni tudta az igazságot, a szabadságérzést is. Úgy is fogalmazhatnánk: kiállt az emberek mellett. Mi van a mai rockzenekarokkal? Ugyanaz a küldetésük, mint ami évtizedekkel ezelőtt volt?

– Nyilván most azért teljesen másképp működik minden. Politikai, meg mindenféle szempontból más a helyzet, mint ezelőtt harminc-ötven évvel. Nem merném kijelenteni, hogy feltétlenül jobb, de sok tekintetben nyilvánvalóan ígéretesebb, persze azért most is vannak problémák.

Bevallom őszintén, hogy a mostani fiatal rockzenekarokat nem annyira ismerem, mert relatív kevés időm van zenét hallgatni furcsa, ellentmondásos módon. De ha mondhatok olyan zenekart, akik bár nem fiatalok, de mai napig aktívak, akkor a Tankcsapda szerintem abszolút ezt a vonalat képviseli.

– Negyven-ötven év alatt nemcsak a zene, hanem alapvetően maga az emberi gondolkodás is átalakult. De milyen irányba változott a zenehallgató közönség?

– A közönség alakulása és változása is egy összetett dolog. Már az utóbbi 30-35 évben is érezni lehetett ezt, de azt is, milyen sokat változtak eleve a zenehallgatási szokások. Ez megint a technológiai fejlődéssel és átalakulással függ össze: mi még annak idején kazettákat hallgattunk – ez mondjuk külsőség. Viszont érdemes arról beszélni, hogy a technológia fejlődése hogyan változtatta meg a közönséget…

Annak idején, ha zenét akartunk hallgatni, meg kellett venni egy zenekar lemezét vagy kazettáját. Utána leültünk és meghallgattuk a kedvenc zenekarunk következő lemezét. Vagyis: rászántunk egy órát, hogy végighallgassunk 10-12 új dalt, és utána rongyosra hallgattuk azt a kazettát. Most, ha csak a tanítványaimra gondolok, mondjuk az elmúlt 15-20 évben, egy dalt alig képesek végighallgatni nyugodtan. Belehallgatnak, kiválasztanak egy részt, hogy ez tök jó, s már ugranak a következőre, és tíz-tizenöt másodperces darabkákat mutogatnak… Ma már tényleg ez a zenehallgatás.

A rengeteg fesztivál megint csak ezt erősíti, vagy ezt próbálja reprodukálni éles helyzetben, élő zenekarokkal: az emberek szívesebben mennek fesztiválokra, mint mondjuk egy adott koncertre, pont azért, mert nem egy zenekartól kíváncsiak másfél-két órás programra, hanem kell nekik a pörgés. Kicsit belehallgat ebbe is, abba is, itt is játszik egy kedvence, ott egy másik – és így rakja össze a zenehallgatást a szórakozással.

– Te Pokolgép-, Osszián- és Moby Dick-dalokon nőttél fel. Tőlük is sorolhatnánk bőven, de sokszor mondjuk, például a Bikini zeneszámaira is, hogy örökzöldek. Mit jelent ez pontosan? Ma is ugyanolyan érvényesnek tekinthetők a 80-as, 90-es években megírt és énekelt dalok?

– Azt gondolom, hogy igen. És az is egyértelmű, hogy a mostani dalok miért nem feltétlenül lesznek ilyen könnyen örökzöldek… A dalok témáján és nyelvezetén múlik minden. Ha a Bikini-dalokra gondolunk, akkor azoknak a nagy része a szerelemről, csalódásról, kicsit a politikával átszőtt társadalomkritikáról vagy helyzetjelentésekről, szórakozásról, italról szólnak, csupa olyan dologról, amik a hétköznapi embernek a mindennapjait jelentik. Ha pedig a dalszövegek nyelvezetét figyeljük meg, rájövünk, hogy olyan szövegírókról beszélhetünk, akiknek van némi közük az irodalomhoz…

Nyilván egyáltalán nem az a célom, hogy beleálljak a mostani szövegírókba vagy a mostani fiatalokba, de ha példaként vesszük Fluor Tomit – aki egyébként egy zseni – és az általa kreált dalszövegeit, megértjük, hogy miért nem tud örök érvényű maradni. A szövegeit gyakorlatilag az adott év aktuális trendjeiből építi fel. A hashtag, yolo szavak használata abban a pillanatban nagyon trendinek tűnhetett, most már viszont tulajdonképpen ciki leírni őket. Tehát azzal, amivel fel tudott építeni egy borzasztóan gyors karriert, azzal gyakorlatilag le is zárta az ügyet.

Ilyen értelemben most nehezebb dolguk van a fiataloknak, mert az interneten használt és alakuló nyelv, nemcsak Magyarországon, hanem világszinten is, tényleg borzasztó gyorsan változik.

– Gyerekkorod zeneélményeit elsősorban édesapádnak és édesanyádnak köszönheted. Az ő támogatásukkal tanultál fuvolázni, majd gitározni, viszont több vallomásodból is kiderült, hogy kisfiúként még dobos szerettél volna lenni. Miért pont a gitár a megannyi hangszer közül?

– Szerintem nagyjából azért, mert a szüleim nem vettek nekem dobot. És persze beláttam, hogy otthoni körülmények között könnyebben kezelhető hangszer: a gitárt le lehet halkítani, a dobot nem igazán. Mondhatnánk, hogy a kényszer hozta így, de ezt túlzás lenne így száz százalékban kijelenteni. A gitár mindig is nagyon közel állt a szívemhez, megelőzte a dobot. De a dob is a mai napig ott van: imádok vagy imádnék dobolni, ha tudnék, csak nincs rá igazából időm, meg lehetőségem, de magát a hangszert nagyon-nagyon szeretem.

– Azt hiszem, azért is mondhatjuk azt, hogy te vagy az ország egyik legkiemelkedőbb gitárosa, mert nemcsak a hangszerrel bánsz jól. Mint minden, a zene is akkor működik igazán jól, ha megértjük a belső működését, ha a létezés hajtókerekei mögé látunk. Te hangmérnökként is próbálod megfejteni a hangzás titkait.

– Abszolút. Ráadásul érdekes, hogy mostanában például ez is kezd kicsit összemosódni, olyan értelemben, hogy gyakorlatilag a klasszikus nagy, high-tech stúdiók még nem, de a kisebbek kezdenek eltűnni. Ma már mindenkinek van házi stúdiója, mindenki otthon dolgozik. Annak idején a Kőbányai Zenei Stúdióban tanítottak nekünk külön stúdiótechnikai gyakorlatot meg stúdiótechnikai ismereteket. Ott külsősként belenézhettünk abba, hogyan is működik mindez. Most ott tartunk, már komolyan tanítani kell a gyerekeknek azt, hogy tényleg mi és hogyan működik… Mert már egyszerűen szükséges a több. Ha csak egy gitárosra gondolok, neki már nem elég az, ha jól tud gitározni: neki kell a felszerelését összeraknia, értenie kell hozzá, tudnia kell, hogyan fog tudni azzal dolgozni. Ha ma egy zenekar felvételt készít, az esetek nagy százalékában nem az történik, hogy elmennek egy stúdióba, ahol egy vezető hangmérnök segítségével elkészítik a felvételt, hanem otthon kell mindenkinek felvennie a maga részét, és ilyen módon egy kicsit mindenkinek muszáj hangmérnöknek is lenni.

– „Ma már sajnos kevesen ülnek le kifejezetten zenét hallgatni, az mégis folyton körülvesz minket. Mindenhol szól: a munkahelyen, utazás közben, a bevásárlóközpontban stb. Szinte soha, sehol nincs csend, és ez nagy baj. A folyamatos zajban ugyanis nehéz meghallani az értelmes hangokat” – mondod. A mai világban tényleg nagyon nehéz lehalkítani a környezetünket. Mit javasolsz, hogyan lehetne mégis tenni ellene?

– Először is az kellene, hogy az embernek kialakuljon az igénye arra, hogy a zenét egy másik polcra helyezze, mint ahol alapból van. Időt kell szakítani a zenehallgatásra. Ha az ember komolyan gondolja, hogy a zenéből a művészetet, a mögöttes tartalmakat is meg szeretné látni, akkor az sajnos nincs ingyen. Egyébként nem is feltétlenül a tudatosság ennek a titka, hanem a kíváncsiság. Az utóbbi 15-20 évben engem a legsúlyosabb zenei élményeim otthon értek, internetezés közben. Tehát ugyanúgy szörfőzgettem, mint bárki más, azzal az apró különbséggel, hogy nemcsak úgy a zenékre nyomkodtam, hanem mindig volt valami téma, amin elindultam. Elolvastam például egy adott ember életét, abban pedig rátaláltam arra, hogy milyen zenék hatottak rá. Így jutottam el egyszer Björköt hallgatva John Cage-nek a 4 perc 33 másodperc című darabjához. Életem egyik legsúlyosabb élménye ez volt, amit eddig zenehallgatás közben átéltem. Szóval igazából, hogyha az ember szán egy kis időt rá, akkor olyan élményekben lehet része, amiket lehet, hogy még egy koncerten sem tud(na) megtapasztalni.

– Minden zeneműfajnak megvan a maga stílusa: nemcsak a fellépők, zenészek, de a közönség is szereti a „testén” viselni a zenét. S bár nem uniformis, de a rockereket legtöbbször a szegecses bőrdzsekikről, acélbetétes bakancsokról, tetoválásokról, illetve a két végletről: a kopasz fejről vagy a kifejezetten hosszú hajról lehet felismerni. Ehhez az öltözékhez milyen életstílus jár?

– Ezek a dolgok is teljesen elmosódtak. Az én gyerekkoromban tényleg ez volt, amit mondasz, hogy az utcán megláttunk messziről egy embert fekete bőrdzsekivel, hosszú hajjal – s tudtuk, hogy ez egy rocker. Tíz évvel ezelőtt viszont megtapasztaltam azt is, hogy nem mindig van ez így. Még a belvárosban laktam, és lementem egy üzletbe, az eladó egy szakállas, hosszú hajú emberke volt, és még mosolyogtam is magamban, hogy de jó, végre valakivel egy nyelvet beszélünk… Gyanús volt, hogy furcsa zenéket hallgat, legalábbis a kinézetéhez semmi köze nem volt. Megkérdeztem tőle, hogy a főnök teszi-e be a zenéket, célozva arra, hogy rockernek nézem, erre kiakadt és kikérte magának – attól, hogy hosszú haja van, még nem rocker. Egyébként, ha megnézzük a nagy sztárokat: a legnyálasabb popelőadók is már tele vannak varrva, meg borzalmasan keménynek próbálnak mutatkozni. A kép meg a hang már nem igazán van szinkronban…

Van egy ismerősöm, aki a Meshuggah együttes énekesét ismeri személyesen. Az már nem rock, az egy elég súlyos arcletépős metál zenekar... A lényeg viszont, hogy az énekes egy nagy darab kopasz, agyontetovált csávó, és mégis az élete középpontja az ő kiscicája, akivel otthon sorozatokat néz.

– Az is érdekes, hogy van, aki a hétköznapjait is a fent emlegetett öltözékben éli, viszont van, aki csak adott összejövetelekre, koncertekre veszi fel. Ők lennének az álrockerek?

– Nyilván vannak olyan emberek, akiknek mondjuk a rockzene tényleg olyan szinten az életük alapja, hogy az életük minden pillanatában ki akarják fejezni ezt. Ez inkább emberfüggő, sok mindenen múlik, hogy ki milyen módon akarja közölni, vagy akarja-e közölni egyáltalán a világgal azt, hogy ő milyen zenét szeret. Ismerek olyan embereket, akik tudom, hogy élnek-halnak a rockzenéért, de nap mint nap vászonnadrágban járnak. No meg van az a mém James Hetfieldről, a Metallica énekeséről: a képen az énekes és egy rajongója látszik. Az utóbbi szegecses bőrdzsekiben, az előbbi pedig a hawaii ingben, rövid gatyában, szandálban megy épp bevásárolni.

– A rock valahol a szabadságot is jelképezi. A legtöbb metál rockzenét kedvelő ismerősöm motorozik, s némelyikük konkrétan egy-egy motorosbanda tagja. Ha az irodalmat, filmvilágot, de a valós életet is nézzük, olyan, mintha a rockzenéhez nemcsak a dallam és a dalszöveg tartozna, hanem maga ez az életvitel. A – főként metál – rockzenét hallgatókra viszont azt is mondják: durva, erőszakos emberek. Mit gondolsz erről?

– A rockerek inkább olyanok egy kicsit, mint a természetben azok a növények és állatok, amelyek nagyon feltűnők, nagyon ijesztő színűek, kinézetűek, miközben ezek nagy része valójában azért néz ki úgy, hogy ne egye meg a fölötte álló ragadozó, a megjelenésével próbálja meg elijeszteni őket. Tapasztalataim szerint a rockerek között sokkal kevesebb agresszív ember van, legalábbis így a személyes ismerőseim között, mint egyéb más zenehallgató közösségekben. Sőt ha most visszakanyarodunk magához a zenei részhez, ahhoz, hogy a zene valóban milyen hatással van az emberre, akkor azt látjuk és tapasztaljuk, hogy a legkeményebb metál rockzenékhez képest is, a pop- és elektronikus zenék sokkal durvább agressziót váltanak ki pszichésen az emberekből. Erre vannak konkrét kimutatások is. Ha az ördög létezik, azt nem a rockerek között, nem a rockzenében kell keresni.

A párom, főleg korábban, nagyon sokat járt több tízezres, nagy koncertekre. Ott elég gyakoriak a pogók, de tudni kell, hogy abban a pillanatban, hogy valaki földre kerül, azonnal tízen ugranak oda és állítják fel, emelik ki, segítenek. Ami kívülről ilyen nagyon extrémnek, őrültségnek látszik, amögött valójában egy nagyon érdekes, nagyon is szeretetteljes rendszer van.

– Az ilyen közösségek ellenében is sokan mondják azt: egyre kevésbé menő rockot hallgatni. Ezt részben bizonyítottad te is azzal a Facebook-posztoddal, mellyel a szólózenekarod koncertközönségének hiányára reagáltál. Hogyan lehetne zenehallgatókat a rock irányába terelni? Vagy a rockzene tényleg egyre kevesebb helyen ér el a közönséghez?

– Kicsit szétválasztanám a két dolgot. Egyrészt, az ominózus Facebook-posztomat nagyon sokan félreértették. Sokan azt gondolták, hogy én azon sértődtem meg, mert a koncertemre ilyen kevesen jönnek el. Egyáltalán nem erről volt szó, sokkal kevesebb ember előtt is játszottam már sértődés nélkül… Arról volt szó, hogy a Facebookon akkor még friss funkcióként működött az, hogy az eseményeknél be lehetett jelölni, hogy „ott leszek” a koncerten, vagy „nem leszek” ott a koncerten. Egyébként érdekes, hogy – nem az én posztom hatására, de – rá körülbelül egy-két hónapra jelent meg az a funkció, hogy „érdekel” az esemény.

Nálam azért csúszott félre a dolog, mert az egy olyan koncert volt, amit meghirdettünk, és nyilván figyeltük, hogy általában az eseményekre, akik jelölik azt, hogy ott lesznek, azokból kábé mennyien szoktak ott lenni valójában, és akkor így ebből az arányszámból én arra következtettem, hogy akkor ez egy teltházas buli lesz valószínűleg, amire érdemes kihívni egy stábot, koncertvideót készítünk stb. És tulajdonképpen vidékről nem kevés pénzért odarendeltem egy stábot, hogy örökítse meg a koncertet, és azt tapasztaltam, hogy fele-harmada annyi ember volt ott, mint ahányan bejelölték, hogy ott lesznek. És igazából csak azzal volt a baj, hogy nem tudtam hova tenni az egészet. Aztán kiderült, hogy sokan csak az emlékeztető miatt jelölik be ezt az opciót, s ha épp idejük engedi, akkor el is mennek az eseményre…

A kérdésed második részére pedig a válaszom: az embereket nem kell a rockzene felé terelgetni, mert szerintem a rockzene köszöni szépen, jól van és jól működik. De a tapasztalataim azt bizonyítják, hogy a mainstream médiában, nagyjából az elmúlt 10-12 évben, mintha módszeresen irtani akarnák a rockzenét. Közben meg több tízezres teltházas rockkoncertekre látogathatunk el nap mint nap.

– Jelenleg a Kőbányai Zenei Stúdióban tanítasz. Mi a legfontosabb, amit minden diákodnak megpróbálsz átadni?

– Alapvetően a zene szeretetét – és tudom, hogy közhelyesen hangzik, de itt egy picit többre gondolok, mint ami általánosságban emögött lehet: a zene és a hangszer szeretetét, tehát a hangszeren való játék szeretetét próbálom átadni.

Az egyik legtanulságosabb évem a Covid-időszak alatt volt: az online térben a gitárórák időtartama alatt nyolcvan százalékban pszichológus voltam. A konkrét tananyag helyett inkább arról beszéltünk, hogy mi értelme van egyáltalán a zenének, a zenélésnek. A gyerekek motivációhiányban szenvedtek, ők maguk is meglepődtek, hogy az a tűz, az az érdeklődés, ami bennük volt, alábbhagyott. Nekem az volt a feladatom, hogy megpróbáljam megerősíteni, illetve feléleszteni bennük azokat az érzelmeket, hogy miért is kezdtek el zenélni, miért kezdtek el gitározni.

– Te is itt tanultál régebben. Ugyanezt a támogatást kaptad a tanáraidtól?

– Teljes mértékben. Nagyon sokat tanultam Póka Egontól is, aki akkor az iskolánk igazgatója volt, de rengeteget fejlődtem a tanáraimnak, főtárgytanáraimnak, Babos Gyulának, Tornóczky Feri bácsinak köszönhetően. Ők sajnos mind meghaltak. A zene szeretetét, egymás szeretetét és tiszteletét tanították és adták át nekünk. Az iskolában, mindenesetre a gitárosokkal sikerült kialakítanunk egy olyan közeget, ahol nincs, legalábbis a szónak csak a jó értelmében véve van rivalizálás, de ez nem versengés.

– Néhány éve hunyt el Póka Egon, akinek a neve szorosan kapcsolódik a Kőbányai Zenei Stúdióhoz. Őt Magyarországon az egyik legjobb basszusgitárosként ismerték. Hogyan emlékszel rá?

– Leginkább úgy emlékszem rá, hogy imádott mindenkit, és imádta, amit csinált. Ilyen szempontból nagyon nagy példakép volt. A most kialakult helyzetről pedig nagyon sokat beszélünk az iskolában. Aki ismerte közvetlenül vagy csak a munkásságán keresztül, azt tudja, hogy ő egy kőbányai rockzenész volt. Ezen nincs mit szépíteni. Volt egy nyers, száraz, kemény stílusa, de ettől függetlenül ez nem abban nyilvánult meg, mint amilyen rágalmakkal illetik őt. Velem is volt kemény, volt, hogy sírva mentem haza egy beszélgetésünk után, de nem azért, mert rosszat akart nekem, hanem azért, mert őszintén elmondta a véleményét valamiről, ami nekem lehet, hogy abban a pillanatban nem esett jól, de mindez gondolkodásra késztetett. Viszont az egészen biztos, hogy az a közösség, amit létrehozott, mind a tanári közösség, mind pedig a diákok tekintetében, egyedülálló. A nap 24 órájában bármikor, bárkinek, bármi problémája akadt, az irodája ajtaja mindig nyitva állt, mindig be lehetett hozzá menni, és ha tudott, akkor segített, és nagyon sokszor segített.

– A legismertebb együttes, amelyben gitározol, minden bizonnyal a Bikini. Sokan viszont nem tudják, hogy az European Mantrában is játszol, de említhetjük a még kevésbé ismertet: az Ocean Hillst. Bár mindhárom a rock műfaján belül mozog, vannak különbségek. Mennyire (volt) nehéz mondjuk egy Bikini-koncert után egy Ocean Hills próbára bemenni? Nehéz az átállás?

– Engem tulajdonképpen pontosan ez éltet. Bár most sajnos pont egy olyan időszak van, hogy sem az Ocean Hillsszel, sem pedig az European Mantrával nincs igazából aktivitás, de van egy viszonylag friss zenekarunk, az Albus, amivel valamiféle instrumentális fúziós jazz-hiphop-rock féleséget játszunk. Nekem mindig szükségem volt ezekre az ellenpontokra, meg szélsőségekre. Imádom a Bikini-koncerteket, amikor több ezer ember előtt programzenét kell játszanom, tehát előre megírt dalokat, fix sorrendben, satöbbi. De utána borzalmasan jó érzés lemenni egy klubba, és 100-150 embernek zenélni. Teljesen más a kommunikáció, más az egésznek a hangulata, máshogy kell a hangszerhez nyúlni. Nekem mindig szükségem volt mindkettőre. Soha nem okoz problémát a kettő összehangolása, sőt ha bármelyik nem lenne, nagyon hiányozna…

– Kereken tíz éve jelent meg a War and Peace című szólólemezed. Akkor még azt mondtad, az élet értelmét valahol a jó és a rossz együttműködésén keresztül lehet megtalálni. Most mit mondasz: mi az élet értelme?

– Mostanában annyira sok minden kavarog a fejemben, annyira nehezen tartom a lépést a világgal, hogy jelenleg a főmottóm: életben maradni és jól érezni magam. A jó és a rossz kapcsolata egy eléggé lerágott csont, de nem véletlenül lett ez a címe a lemeznek, bevállaltam, hogy egy közhelyszerű címe legyen. Ez egy olyan alaptéma, ami mindig foglalkoztatott: én egy fura ember vagyok, furcsa dolgokon szeretek gondolkodni, olyanokon, aminek semmi köze nincs a hétköznapi élethez. Én mégis szeretek ilyeneken agyalni, az egyik pedig a globális jó és rossz örök harca. Nagy eséllyel azért is csinálom ezt, hogy a saját helyemet megtaláljam a világban.