Nagy Lea elképesztő nyitottsággal és érdeklődéssel lép az élet felé, „mindig szükségem van valami új impulzusra” – mondja, s ezen kijelentését az is kellőképpen alátámasztja, hogy öt évig csellózott, nyolc évig kórusban énekelt, balettozott, mindeközben pedig verseket, novellákat ír, illetve nemzetközi kapcsolatokra, sikerekre is szert tett. Tavaly szeptemberben jelent meg a harmadik, francia nyelvű verseskötete, Le chaos en spectacle címmel, amelynek elmondása szerint, nagyon jó volt a fogadtatása francia nyelvterületen. A beszélgetés során elmondta, miért is vonzódik annyira a francia kultúrához, milyen más országokba szeretne még eljutni műveivel, valamint azt is, hogy mivel foglalatoskodik mostanság, amit bár kevesen tudnak róla, de az ő életében igencsak fontos szerepet tölt be.
– A Kultúra.hu-nak adott korábbi interjúdban említetted, hogy nemzetközi téren is sikerült elindulnod a verseiddel, méghozzá a kolumbiai és a kubai nemzetközi költészeti fesztiválon. Nem beszélve arról, hogy idén szeptemberben jelent meg a párizsi Editions Du Cygne kiadó gondozásában a harmadik, francia nyelvű versesköteted, Le chaos en spectacle címmel, és más nemzetközi jelenléted is volt. Mindig is cél volt számodra a nemzetközi siker? Mesélj kérlek, milyen fogadtatása volt a harmadik kötetednek magyar, valamint francia nyelvterületen?
– Tudatosan soha nem volt célom, csak igyekeztem teret adni a lehetőségeknek, és nyitottnak lenni a világra. A művészetekben elsődleges célom a közvetítés, és boldoggá tesz, ha ehhez sikerül befogadást találnom. Öröm, ha mindez nemcsak magyarul, hanem különféle nyelvekre lefordítva történik meg. Eddig sikerült bevonzanom azokat a dolgokat, amelyek foglalkoztatnak és fontosak számomra. Érdekessége a helyzetnek az, hogy magyarul még nem jelent meg a kötet, jelenleg kiadásra vár a kiadómnál, de már nem kell sokat várni rá. Francia nyelvterületen sok pozitív kritika és visszajelzés jelent meg különböző francia lapokban, amelyek váratlanul értek, hiszen erre nem lehet felkészülni pályakezdőként. Októberben volt a párizsi könyvbemutatóm, amely különleges és megfogalmazhatatlan érzésekkel töltött el, nagyon kellemes fogadtatásban részesültem. Novemberben Budapesten is bemutatták a Nyitott Műhelyben, a fordító, a kiadóvezető és a borító készítőjének Sinkó István a jelenlétében, illetve Sinha Róbert és Danics Dóra énekesnő francia dallamaival kiegészülve a megzenésített verseimmel. Sikeres és nagyközönségű magyar bemutatót tudhatunk a hátunk mögött, amely francia és magyar nyelven zajlott.
– Mely országokba szeretnél még eljutni a műveiddel?
– Minden kultúrára nyitott vagyok, szeretek világot látni, utazni, folyamatosan érdekel minden. A szüleim Vajdaságból származnak, a nagyapám pedig horvát. Második otthonomként tekintek Horvátországra, tehát célom, hogy a verseimmel ezen a nyelvterületen is jelen lehessek. A nagymamám Vajdaságban volt magyartanárnő, aki műfordítással is foglalkozott. Verseim nagy részét ő fordította le. Jelenleg a horvát kéziraton dolgozunk. Továbbá érdekel a szerb, a macedón, az olasz, spanyol, de izgatnak az északi germán nyelvek is, mint a például a svéd vagy a norvég. Szeretem, ha egy nyelv „éneklő”.
– Mikor ismerkedtél meg a francia nyelvvel és minek a hatására döntötted el, hogy a harmadik köteted francia nyelven íródjék?
– A francia nyelvhez bár sok közöm nincs, de vonzódom a dallamának erejéhez, a francia kultúrához, művészethez. Kislánykoromban álmodoztam arról, hogy Párizsban éljek és megtanuljam a nyelvet. S bár a francia nyelvet azóta sem beszélem, de más módon, másképp „beleitta magát a mondataimba”, jelen esetben a verseimbe. Yann Caspar fordította a harmadik kötetemet, amely magyarul a Kiállított káosz címet viseli, franciául pedig Le chaos en spectacle. 2019-ben voltam kint Párizsban egy irodalmi kerekasztal-beszélgetésen és felolvasáson – akkor ismertem meg a francia kiadómat, az Editions Du Cygnet, aki 2021-ben ellátogatott Budapestre egy irodalmi est kapcsán. Ekkor kaptam a felkérést és a lehetőséget, hogy megjelenjen a könyvem franciául.
– A francia nyelv mellett a francia kultúra is ugyanúgy közel áll hozzád? Mi az, amit a leginkább kedvelsz ebben a kultúrában, társadalomban?
– A dallamos nyelvük mellett az életteli, nyitott, sikkes, fesztelen mentalitásuk az, ami miatt beleszerettem a francia társadalomba, kultúrába. Ezt először a filmeken keresztül tapasztaltam meg, nagy rajongója vagyok például Sophie Marceau színésznőnek, akinek majdnem az összes filmbeli alakítását láttam, kezdve a La Boumtól, (Házibuli 1-2), de épp ilyen nagy „szerelem” Brigitte Bardot, Eva Green vagy Marion Cotillard. Előnyben részesítem a régebbi filmeket is, mint az Utolsó tangó Párizsban című felkavaró drámát Bernardo Bertoluccitól, vagy ugyanúgy tőle az Álmodozókat, és még sorolhatnám. A francia képzőművészet szintén nagy hatással van rám, elsőként Edgar Degas festőművésszel ismerkedtem meg gyerekkoromban, aki balerinákat festett. Tizenhárom évig jómagam is balettoztam, így mindig is közel álltak hozzám a fényképszerűen ábrázolt festményei. Furcsa érzés volt múlt tavasszal élőben is látni az egyik balerina bronzszobrát, amely a Kis 14 éves táncoslány címet viseli. Azelőtt mindig csak képeken nézegettem ezt a szobrot, amelyet egy fiatal belga táncosról mintázott meg Degas, színezett viaszból készült, és igazi hajjal, hajpánttal és szövet balettszoknyával díszítették. A francia zenét „ZAZ”, azaz Isabelle Geffroy énekesnő szerettette meg velem először, s azt hiszem pontosan az ő stílusa, megnyilvánulása és ízlése az, amit a francia embereken is látok. Kislánykoromban mindig próbáltam fonetikusan megtanulni a dalait és leutánozni a stílusát. 2019-ben a Budapest Parkban szerencsére volt lehetőségem élőben is meghallgatni.
– Számos irodalmi rendezvényre voltál már hivatalos, többek között Juhász Annával való beszélgetésre, egy közönségtalálkozóra a gombaszögi nyári táborban, de voltál már az Írórezidencia vendége, valamint a csíkszeredai könyvvásárra is ellátogathattál. Mit jelentenek számodra ezek a rendezvények? Fontosnak tartod, hogy egy író/költő folyamatosan jelen legyen a köztudatban? Már csak azért is érdekes ez a kérdés, mivel a régebbi korokban talán nem volt ennyire sorsdöntő az állandó – fizikális – jelenlét, megjelenés egy-egy írói karrier szempontjából. Miért van erre olyan nagy szükség ma?
– Azt gondolom, hogy nemcsak napjainkban, de korábban is épp ilyen fontos volt a fizikai jelenlét, a kapcsolattartás. Fontosak a szakmai barátságok, a kommunikáció, a megjelenés, enélkül nem csak az érvényesülés, de a szakmai fejlődés is igencsak nehéz. Már az ókorban a fiatal tanoncok is a mestereiktől tanultak a legtöbbet, s így van ez ma is. A fizikális jelenlét egy fiatal esetében nem csak a szereplésről szól, a fellépésekről, hanem a tanulásról, arról, hogy megismerd a fiatal és idősebb költőtársaidat, legyenek mestereid. Később ezeknek a szakmai barátságoknak a megtartása lesz a cél. Figyelj oda másokra, hogy rád is odafigyeljenek. Visszajelzéseket nehezebb kapni, ha a fiókodnak írsz, és nem jelensz meg, nem látod a szakma működését. A fellépések, a jelenlét pedig egyfajta visszaigazolást ad arról, hogy hol tartasz a karrieredben, fontos, hogy az olvasók tudjanak rólad, megismerjenek. Enélkül nehezen működik a motiváció, mert nem tudod, hogy jók-e az irányaid. Lehet mindezt úgy is csinálni, hogy nem vagy jelen, ergo nem vagy benne a köztudatban, de akkor el kell dönteni, hogy az írás a hobbid vagy a hivatásod.
– Szintén a fentebb említett interjúdban utaltál arra, hogy talán a negyedik köteted már novellákból fog összeállni. A versírással párhuzamosan mindig is foglalkoztál prózai művek alkotásával is? Valóban közel áll hozzád a prózai világ vagy csupán egyfajta elvárás, hogy egy alkotó a költemények után, egy újabb szintre lépjen? Mondjuk novellák terén, ami tulajdonképpen megképezi a hidat esetleg a regényírás felé is.
– Elvárás sosincs bennem, az írás számomra egy nagy játék, amit komolyan lehet venni. Verseket tizenhat éves korom óta írok, aztán észrevétlenül kezdtem el hosszabb prózaverseket írni, amelyekből novellák lettek. Elkezdtem publikálni ebben a műfajban is, s elkezdett izgatni, hogy a verseim témáját történetekké, hosszabb cselekménysorokká alakítsam át. Kialakult bennem ennek a két műfajnak a váltogatása, amely életszituációtól függ, hogy melyiket érzem komfortosabbnak. A novella már egy magasabb szint, sokkal nagyobb odafigyelést, megformálást és türelmet igényel. Azt érzem, hogy három verseskötet után valami mást akarok, elindult bennem egy történet, amelyet szeretnék novellákon át kibontakoztatni.
– Hogyan tudnád jellemezni elsősorban saját magadat, és ezzel együtt a költészetedet is?
– „Zuhanás, miben szállni kell / sebesség és égtájak nélkül”. (Pilinszky János)
– Szerkesztőként dolgozol, emellett írsz és igyekszel a legtöbb irodalmi rendezvényen is részt venni. Mennyi idő marad a képzőművészetre és hogyan van most jelen ez az életedben?
– Párhuzamosan igyekszem a költészetet és a képzőművészetet művelni, úgy érzem akkor vagyok teljes, ha mindkettő jelen van az életemben. Élethelyzet függő, hogy épp melyikre van szükségem, és persze attól is függ, hogy mennyi időm van rá. Verset megtudok írni a villamoson vagy útközben is, festeni már nem ilyen egyszerű. Tavaly óta egy tematikus portrésorozatot festek, nagyobb vásznakra, mint az eddigi képeim, s ha ezzel elkészülök, tervben van egy kiállítás is a közeljövőben.
– Mit adott neked 2022, amiért a leghálásabb vagy, és milyen elvárásaid vannak ebben az évben?
– Új kapcsolatokat, szakmai fejlődést, sok utazást, örömöt, fájdalmat, tapasztalatokat, kihívásokat, zajt, csendet, új verseskötetet, fellépéseket, zenét, új fejezetet az életben, inspirációt, terveket, tanulást, önbizalmat, várakozást, feszültséget és megnyugvást: épp ezt várom ettől az évtől is.
– Van esetleg háziállatod? Ha van, mi a neve és milyen hatással van az életedre? Ha nincs, milyen állatot tudnál elképzelni magad mellett, aki több szempontból is hozzá tudna adni valami pluszt az életedhez?
– Eddig két állat volt nagyon fontos az életemben, két hófehér kacagó gerle, akik jobban tudtak szeretni bárkinél, kisembereknek neveztem őket, és nagyon hiányoznak. Grazban kaptuk őket egy bűvésztől kislánykoromban, miközben a két testvérem utcazenélt. A kottaállványra ültettük őket, tizenöt évig velünk éltek, aztán egy véletlen miatt elrepültek.
– Számodra a zene és a költészet elválaszthatatlan társnak számít? Milyen zenéket szoktál hallgatni, amikor alkotsz és milyeneket, amikor ki szeretnél kicsit kapcsolni?
– Nem elválaszthatatlanok, de sokat köszönhetek neki. Rengeteg versemet írtam komoly- vagy akár könnyűzenére. Versciklusok születtek meg egy-egy előadó miatt, segített az írásban. A zene akkor is jelen tud lenni az írásnál, ha nincs bekapcsolva. A szabadversnél például épp olyan fontos a ritmus, a hangzás, az ütem, mint a kötött formájú versekben. Öt évig csellóztam, nyolc évig kórusban énekeltem és magánének szakra jártam, a balettel pedig minden évben felléptünk a szolnoki szimfonikus zenekarral. Nagyon meghatározó lett ez a fajta zenei kibontakozás a költészetemre nézve. Tizenöt-tizenhat évesen elővettem Chopint, Kodályt, Vivaldit, Bachot, Bartókot, Debussyt, vagy a mostanáig kedvenc zeneszerzőmet, Kryztof Pendereckit. A zenéjükből született meg a vers, a zenéjük története írta meg az én verseimet is. A csönd épp olyan kikapcsolódást és elmélyülést tud adni, mintha nem hallgatnék semmilyen zenét. Volt időszak, amikor éjszaka tudtam a legjobban alkotni és hajnalig hallgatni a kedvenceimet.
– Mi az, amit nem sokan tudnak rólad, és esetleg eltörpül a költői éned mellett, de te nagyon szereted?
– A páromnak köszönhetően elkezdtem falat és sziklát mászni, persze egyelőre még csak nagyon kezdő szinten. Szeretem a határaimat feszegetni, erőt ad. Érdekel a média világa, az újságírás, ebbe is belekezdtem az elmúlt időszakban, és tervezem komolyabb szinten művelni. Mindig szükségem van valami új impulzusra, szeretem az életet egy nagy játékként felfogni, kellő tudatossággal.
