Kincses Krisztina: „Az önbizalom új önismereti perspektívát nyit és ezáltal csodákra képes” – Interjú Pelyvás Gergővel

2023. április 06., 09:16

Pelyvás Gergő harmadéves bölcsészhallgató, a germán nyelvek és az utazás szerelmese, de mint kiderült a falmászás és az ütős hangszerek világa sem áll távol tőle. A 2022-ben megjelent A kozmosz uborkái című novellája megadta számára a tökéletes flow-élményt, amely egyben számos családi szállóigét is eredményezett. S bár az alkotás folyamatát (is) némileg beárnyékolja a maximalizmusból fakadó szorongása, az írással esze ágában sincs felhagyni, ugyanis ahogyan ő fogalmazott: „nem álmodok, hallgatok végig egy történetet vagy ülök végig egy jóízű beszélgetéssel eltöltött családi ebédet anélkül, hogy a fejemben ne születne hozzá skicc egy esetleges novellához”.

Pelyvás Gergő/Fotó: Pelyvás Zsolt

– A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója vagy. Miért éppen ezt a kart választottad, illetve milyen kutatási területen vizsgálódsz?

– Valóban, jelenleg harmadéves bölcsészhallgató vagyok és a hatodik félévemben járok (mindig rácsodálkozom, milyen eszméletlen sebességgel repül az idő…). Fő szakirányom az angol és holland nyelvű pedagógia, amely egy osztatlan tanárszakos képzés, tehát reálisan vizsgálva a helyzetet ennyi szemeszterrel a hátam mögött sem járok még csak félúton sem a tanulmányaimmal – döbbenetes… A szakirányom specifikus mivolta kétfajta eshetőségre enged következtetni: annak idején vagy sziklaszilárd határozottsággal tudtam, hogy mit szeretnék tanulni, vagy egyáltalán nem. Rám ebből az utóbbi vonatkozik. Szerettem az angolt és a néderlandisztika volt az egyetlen tanszék, amely képes volt átlag felett felkelteni az érdeklődésemet a Debreceni Egyetem nyílt napján. Hogy a kellemest a hasznossal összekombináljam, külső tanácsra mindkét nyelvet egyszerre választottam és kézzelfogható(bb) keretbe fogtam őket a pedagógiával. Azt persze sosem vagyok rest elmesélni, hogy eredetileg mit sem sejtve a mellékhelyiséget kerestem, amikor is egy csapat holland szakos révén végül a főépület negyedik emeletén kötöttem ki egy tájékoztatón. Bár a mosdóra épphogy csak sikerült időben kijutnom, cserébe megtaláltam, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Noha egyáltalán nem könnyű párhuzamosan három szakot vinni, a tapasztalataim rendszeresen igazolják, hogy távolról sem a legrosszabb döntést hoztam meg. A szakdolgozatírás számomra még időben némiképp messzebb van, ezért is érdekes megtapasztalnom, hogy a körülöttem végezni készülő alapszakosok már az utolsó leütött – szóközök nélküli – karaktereket számolják. Ennek ellenére már pedzegettem párszor a szakdolgozatom témáját. Jelenleg egy közép-európai alapokon nyugvó kutatásban tervezek részt venni, amely a múlt rendszer keleti blokkjának holland nyelvű irodalmával foglalkozik. Jómagam ennek a hazai vonatkozásait vizsgálnám, amelyből aztán – többek között – akár egy szakdolgozat is kiforrhat.

– Te hogyan vélekedsz a humántudományokról (humanities) való sztereotíp gondolkodásmódról? Miben látod ennek a tudományágnak a létjogosultságát, fontosságát 2023-ban, Magyarországon?

– Legtöbben szeretünk és tudunk is a szakmánkról beszélni, de legyünk őszinték, ha egy barátokkal eltöltött poharazás folyamán csak arról esik szó, nos, azt nem feltétlenül nevezhetjük sikeres estének. A bennünket életben és emberként megtartó könyvek, versek, novellák, filmek, sorozatok, videójátékok és festmények mögött bölcsészek ezrei munkálkodtak és munkálkodnak mindmáig. Soha nem tagadnám, hogy a világot az orvosok, mezőgazdászok, mérnökök, informatikusok, közgazdászok és a különböző szakemberek kemény munkája és hozzáértése viszi előre és tartja fenn olyannak, amilyen, bölcsész beállítottságúak nélkül viszont valószínűleg ők is feladnák. Hajlamosak vagyunk lenézően nyilatkozni azokról a szakterületekről, amelyek nem feltétlenül szülnek azonnal szemmel látható eredményt. Gondoljunk azonban bele, mi lenne az emberrel enélkül az elvontság nélkül – ezt még csak felemlegetni is tragikusan unalmas. Merek továbbá arról ábrándozni, hogy a napjainkban különösen is sokat tárgyalt mesterséges intelligencia fejlődése a különböző monotonitással járó munkakörök ellátásával felértékeli az absztrakt gondolkodást igénylő humán területek jelentőségét – ahogy mondtam, merő ábránd, de hátha… Értem és nagyon szeretem a humort, de reménykedem benne, hogy egyszer hazánkban is eljuthatunk arra a pontra, amikor is ha valaki izzadó tenyérrel bevallja, hogy bölcsésztanhallgató, nem a jól ismert gyorsétteremlánchoz fűződő poén lesz az első kapott reakció. Ez a sztereotípia tapasztalatom szerint egyébként egyre kevésbe helytálló: többnyire azok a bölcsészek nem szoktak tudni elhelyezkedni a munka világában, akik igazán nem is akarnak vagy próbálnak. Aki nem veszi komolyan a szakját, annak kartól és szakterülettől függetlenül is lehetnek és lesznek is karrierrel kapcsolatos nehézségei. Annyit még azért hozzátennék, hogy tanárszakos hallgatóként úgy érzem, számomra ez az egész kérdéskör külön árnyalatot nyer. Eltekintve attól, hogy milyen elképesztően kontraproduktív a magyarországi tanárképzés, és hogy jelenleg milyen küzdelmek zajlanak a szakma méltóságának megőrzése végett, úgy vélem, hogy ez az a terület, amelyre mindig és mindenkor – korszaktól és ideológiától függetlenül – szükség lesz. Ha létrejöhet egy világ, amelyben nincs szükség olyanokra, akiket az emberi lélekkel való bánni tudásra képeznek ki, élni sem biztosan érdemes.  

– A Helyőrség.ma oldalán három prózai műveddel találkozhat az olvasó, az első két itt publikált alkotásod még 2020-ban, a legutóbbi pedig 2022 májusában jelent meg. Egészen nagy kihagyásokról van szó. Hogyan működik nálad az alkotófolyamat, illetve hogyan van jelen most az írás, az alkotás az életedben?

– Hajlamos vagyok bizonyos helyzeteket és tevékenységeket rendkívüli maximalizmussal megközelíteni, és sajnos az írás varászlatos alkotói folyamatát is ezzel a fajta örökletes görcsöséggel élem meg. Eleve azzal a szorongással ülök le írni,  hogyha valami nem lehet azonnal tökéletes, hozzákezdenem sem érdemes és merő időpocsékolás. Olykor aztán szembe megyek ezzel az érzülettel és megszületik egy-egy történet, amely át-átcsusszan ezen az irreális szűrőn. Nagyon szeretek és szeretnék írni, de sajnos rengeteg mentális síkon jelen lévő kört le kell futnom, mire egyáltalán hozzáláthatnék. Szívből remélem, hogy lesz ez egyszer másképp is. Az egyetem különben terápia ilyen szempontból: néha három különböző nyelven kell szoros határidőkre esszéket, reflexiókat és esetenként kreatív munkákat produkálnom, amelyek akarva-akaratlanul is kizökkentek ebből a kényszerességből. Ha azonban mind a határidővel, mind a témával szabadjára vagyok eresztve… nos, azt az alkotás élménye is megsínyli.

– Te ráleltél már életed uborkájára? Mesélj kérlek erről, illetve néhány szóban a 2022-ben megjelent A kozmosz uborkái című novelládról is.

– Kígyóuborkát ugyan még nem találtam, de egy-egy kisebb csemegeuborkát azért sikerült összegyűjtenem az utóbbi két évtizedben. Sokszor abban sem vagyok biztos, hogy „az uborka” egyáltalán létezik-e – lehet mindannyian csak az apróbbakat gyűjtögetjük és tesszük el savanyúságnak. Igyekszem nyitott szemmel járni, de be kell vallanom: sokszor halvány lila gőzöm sincs, mit csinálok. Szerintem ezzel mindenki így van, ez az élet egyik komikus szépsége. A novella egyébként viszonylag gyorsan – kettő, talán három nap leforgása alatt – született. Ahogy hozzákezdtem, csak úgy ömlöttek a sorok, bármely nemű előzetes vázlat nélkül. Ez volt a tökéletes flow-élmény, amelyet máig megmosolygok, ha visszaemlékezek rá. Az „úgy vigyázzon rá, mintha a tulajdon hímtagja volna” és az „Interspur” azóta családi szállóigévé váltak, amit én sikerként bátorkodok elkönyvelni.

– A Facebook-oldaladon számos tevékenység van feltüntetve. Beszéljünk kicsit ezekről is. Az utazás, illetve a nyelvtanulás némileg összefügg, milyen országokba látogattál már el eddig, s melyik ország kultúrája, nyelve vonz téged a legjobban? Miért?

– Nem bírok sokáig egy helyben megülni, ezért relatíve sok irányba igyekszem elmozdulni – ilyenkor gyűjtöm és élem fel a csemegeuborkákat. Noha nyelvek terén csak a magyart, az angolt, a hollandot és a németet beszélem – legalábbis próbálom beszélni –, utazásaim során sokszor elvonatkoztatok ezektől a nyelvterületektől (ha az angolt mint napjaink egyik lingua francáját nem vesszük számításba). Legemlékezetesebb utazásaim Angliához, Skóciához, Németországhoz, Olaszországhoz, Lengyelországhoz, Szlovákiához, Csehországhoz, Szerbiához és Ciprushoz kötődnek. Valahol családdal, míg máshol barátokkal vagy az Erasmus+ révén fordultam meg. Olyan ország is akad, ahova a szerelem vezetett ki. Szép dolog az utazás és hatalmas kaland, amely alkalomról alkalomra – néha akár észrevétlenül – hozzáad egy árnyalatot az ember lelki világához. Jelenleg kilátásban van egy csehországi út, amely a korábban említett kutatáshoz kapcsolódik, valamint egy kéthetes belgiumi nyári egyetem. Bizakodom továbbá hollandiai és ausztriai ösztöndíj-lehetőségekben is – remélem a legjobbakat. Nyelvek terén egyébként elsősorban a germán család foglalkoztat, ezekből mindenképp belekóstolnék még egybe-kettőbe. Kiégésprevenció végett szívesen tanulnék még valamilyen újlatin (francia vagy spanyol) és távol-keleti (indonéz) nyelvet. Ilyen téren fontos, hogy az ember ne legyen telhetetlen, hiszen ezt a tudást nem elég megszerezni, fenn is kell tartani. Mostanság igyekszem arra koncentrálni és azt tökéletesítgetni, ami a diplomám megszerzéséhez és a szakmai elinduláshoz szükséges – ami több ettől, az hobbi és szeretném úgy is kezelni.

– A zene sem elhanyagolható témakör ebből a szempontból. Kíváncsi lennék, hogy milyen típusú zenéket hallgatsz, illetve arra is, hogy te magad hogyan mozogsz ebben a világban? Komolyan foglalkozol a zenével vagy csupán szabadidős tevékenység a számodra?

– Szeretném azt hinni, hogy az életkorom előrehaladtával a zenei ízlésem is érik. Ettől eltekintve szinte bármit szívesen meghallgatnék, amit a jelen pillanatig valaha is élvezettel hallgattam. Szeretek a különböző hangulati állapotaimhoz adott műfajokat és előadókat társítani. Ebből fakad, hogy a cseh grindcore-tól kezdve a blueson és a retrón át a kortárs francia pszichedelikus rockig elég sok mindenbe belekóstoltam már – mondanom sem kell, távolról sem elégbe. A táncolás is közel áll a szívemhez. Bár egy percig sem állítom, hogy tudok is, minden adandó alkalommal igyekszem azt a köröttem lévők véleményére mit sem adva, százszázalékos beleéléssel művelni. Ha módomban áll, szeretek szánni a szabadidőmből arra is, hogy újfajta előadókat és szubzsánereket kutassak fel, amely tevékenységben az internet hatalmas segítséget nyújt. Ha kincsre akadok, az mindig sikerélménnyel tölt el. Nyitott vagyok tehát szinte bármire. Jómagam próbálkoztam már zongorával, gitárral és szájharmonikával, de valahogy az ütős hangszerek világa fogott meg a legjobban; a mögöttük rejlő, matematikával rendszerbe szedett ösztönösség és az olykor brutalitással összetévesztett, valójában anatómiai és fizikai szabályszerűségeken alapuló finomhangoltság. Mindig csodálattal konstatálom, hogy egyes, tőlem fényévekkel tapasztaltabb zenészek milyen végletekig képesek elvinni a dobolás művészetét. Jelenleg egy Beeldenstorm (magyarul Képrombolás) nevű duó tagja vagyok, amelyet közösen viszünk egy gitáron játszó szaktársammal. Nemrég léptünk fel a Made in Debrecen fesztiválon, amit mindketten hatalmas élményként tartunk számon. Ezzel együtt reménykedem benne, hogy a zenélés megmarad számomra hobbinak. Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék annyi energiát belefektetni, amennyit ez a szakma igényel, illetve tartok tőle, hogy sokat veszítene az élvezeti értékéből, ha a hobbi egyik pillanatról a másikra megélhetéssé alakulna át. No meg a füleimet is féltem…

– Melyek voltak az első irodalmi művek az életedben, amelyeket olvastál, szerettél és még hatottak is rád? Ezek (is) sarkalltak téged arra, hogy te is kipróbáld magad íróként?

– Szüleim és nagyszüleim révén már egészen kicsi koromtól kezdve rengeteg mondókát és népi történetet ismerhettem meg, amelyekre aztán rásegítettek a különböző mozgókép alapú mesék is. Vannak Cartoon Network- és Minimax-műsorok, amelyeket mindmáig ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel nézek vissza. Ilyenek például a magyar népmesék, az Arthur, a Szamuráj Jack, a Ben 10 vagy a Tini Titánok. Szintén gyermekkoromtól kezdődően töltenek be fontos szerepet az életemben a különböző videójátékok és a hozzájuk fűződő kitalált világok és kreatív narratívák, továbbá mivel nincs szerző, akit a mozi és a sorozatok világa ne inspirálna, így én is közéjük tartozom. Ha a szívemre kellene tennem a kezem, azt mondanám, hogy távolról sem olvasok vagy olvastam eleget. Ennek ellenére emlékszem, hogy alsós koromban sportot űztem belőle, hogy az osztálytársaimtól minden nap kölcsönkértem egy-egy Geronimo Stilton-kötetet, amit csodálatukra még ugyanazon nap vissza is adtam, kiolvasva. Nem fogom tudni felmutatni a spanyolviaszt, hiszen én is egy vagyok azok közül, akiket leginkább J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura trilógiája inspirált írásra. Nyolc-kilencéves, tehát még javában alsós voltam, amikor karácsonyra megkaptam, és szenteste napjától kezdve alig bírtam letenni, iskolába is elvittem és betegen is azt olvastam. Az innen nyert lelkesedésnek köszönhetően aztán már képtelen voltam bármilyen irodalmat is úgy fogyasztani, hogy ne töprengjek el rajta, vajon miként tudnám beépíteni az olvasottakat az én szerény munkásságomba.

– Mikor és melyek voltak az első próbálkozásaid az írás terén, hogyan élted meg az esetleges kudarcokat, nehézségeket vagy éppen a sikereket, pozitív visszajelzéseket?

– Az első próbálkozásaim az általános iskolai fogalmazásórákhoz kötődnek. Itt hajlamos voltam öncélúan hosszú és tekervényes történeteket írni, amelyek azonban valahogyan mindig pozitív hatást váltottak ki. Visszaemlékezve azt mondanám, hogy egyetlen írást sem vettem sohasem félvállról és ennek meg is volt az eredménye. Kudarcként leginkább azt tudnám megemlíteni, amikor a kicsi Gergő legelső történetének újraolvasása során ráébredt, hogy egyedi ötlettel előállni és abból értékelhetőt alkotni nem is olyan egyszerű feladat. Ez azonban nem is kudarc, sokkal inkább egy tanulságos lecke, amellyel minden önmagát az alkotás magasztos céljára elszánó sorstársam előbb vagy utóbb, de mindenképp szembesül.  

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Várhatunk tőled még több szépirodalmi művet is vagy inkább más területen próbálnád ki magad?

– Az írással sohasem tervezek felhagyni, mert érzem és éreztetik is velem, hogy megtaláltam magam benne. Ez – amennyiben lehetőségem nyílik rá – a publikálásra is vonatkozik. A sok más egyéb terület mellett, amellyel szembe kerültem, kerülök vagy fogok kerülni, ragaszkodom hozzá, hogy ez mindig teret élvezzen az életemben. Annál is inkább, mert úgy érzem, ez már a részemmé vált: nem álmodok, hallgatok végig egy történetet vagy ülök végig egy jóízű beszélgetéssel eltöltött családi ebédet anélkül, hogy a fejemben ne születne hozzá skicc egy esetleges novellához.

– Mi az, amit csak kevesen tudnak rólad, ám a te életedben fontos szerepet tölt be?

– Heti egyszer falmászásra járok és komfortosabban érzem magam angol nyelvi közegekben. Az előbbi merő hobbi, önként vállalt szenvedés, kellemest a hasznossal összekapcsoló stresszlevezetés, míg az utóbbit az elmúlt évek tapasztalatai és fáradságos tanulmányai szülték. Azt hiszem, mindkét állításról elmondható, hogy azért élvezem őket annyira, mert általánosságban elmondható, hogy a befektetett munka szülte sikerélmény révén az ember nem csak testileg-szellemileg fejlődhet, de felülkerekedhet a szorongásain és ami még ennél is több, önbizalmat kovácsolhat. Márpedig jól tudjuk, hogy az önbizalom új önismereti perspektívát nyit és ezáltal csodákra képes.

– Mi a legkedvesebb elfoglaltságod a hétköznapokban?

– Az igazat megvallva nehéz lenne csupán egyetlen visszatérő motívumot megemlíteni. Szeretek többször visszaaludni, mielőtt felkelek, a kedvenc ingemben lenni, meglepődni, hogy vajon mi az aznapi menü a menzán, ebéd közben, Magyar népmeséket nézni, magánórákat tartani, egy új szót megtanulni, teljesen véletlenül összefutni egy kedves ismerőssel a campuson, villamoson utazni, a park füvén mezítláb mászkálni, tacskót látni vagy sétáltatni, instanttésztát csinálni, a szaunában izzadni, dobolni, falat mászni… noha ezekből minden nap más és más valósul meg, azt hiszem, a nagy léptékű sikerek és elismerések mellett az ilyen apróságok visznek bennünket előre.

– Mit olvastál, néztél, hallgattál utoljára? Tudnád ajánlani másoknak is?

– Egy amerikai irodalommal kapcsolatos szemináriumra olvastam legutoljára a The House on Mango Street (A ház a Mangó utcában) című könyvet Sandra Cisnerostól. Negyvennégy pároldalas, egymással nem összefüggő, de ugyanahhoz a témához kötődő vignettákból felépülő olvasmány. Viszonylag rövid, ezért könnyen felvehető és letehető, azonban nehéz kérdéskört taglal: egy, az Egyesült Államokban szegény körülmények között nevelkedő, átlag feletti értelmi és érzelmi intelligenciájú, tizenkét éves latin-amerikai kislány életének különböző epizódjaiba enged bepillantást. Mindenképp ajánlom, azoknak is, akik fejleszteni szeretnék angol nyelvtudásukat. Külön örülök, hogy most kerülhet sor az interjúkérdések megválaszolására, ugyanis így megemlíthetem a legfrissebb, pár nappal ezelőtti moziélményemet. A Dungeons and Dragons (Betyárbecsület) című filmről van szó, amely jócskán felülmúlta az elvárásaimat. Nevezhetjük bűnös élvezetnek és jól megérdemelt kikapcsolódásnak is, de tény, hogy régen jöttem ki ilyen elégedetten a moziteremből. A film nem vette magát túl komolyan, rendkívül kreatív narratív elemek és megoldások egész tárházát sorakoztatta fel, szépen volt fényképezve, a karaktereket pont annyira árnyalta, amennyire az a kontextushoz szükségesnek bizonyult, libabőrkeltő volt a zene, káprázatos a látványterv, és nem utolsó sorban felmutatott tanulságot is. Úgy juttatta eszembe, hogy milyen érzés volt kisgyermekként lelkendezni és nevetni egy mesefilmen, hogy közben legalább ugyanannyira a fiatal felnőtt énemet is szórakoztatta. Bár többnyire nem szívlelem a könnyed mozikat, úgy vélem, több ilyen történetet kellene mozivászonra vinnünk minnyájunk lelki egészsége érdekében. Korosztálytól függetlenül, tiszta szívvel ajánlom mindenkinek. Zeneszámok közül az utóbbi időben a SLIFT nevezetű, francia pszichedelikus noise-rock együttes Unseen című, legfrissebb EP-jét hallgattam végig többször is. Bár maga az együttes az underground zenei színteret gazdagítja, az általuk képviselt muzikalitást általánosságban véve is forradalminak tartom. Karcos gitártónus, torz dobhangzás, elmosódó ének, egyedi albumborítók és elfeledett, mélyűrbéli regékről értekező dalszövegek – olyan, mintha az egészet valójában a Voyager-űrszonda közvetítené. Kihagyhatatlan!

Legfrissebb hírek
2024. február 21., 09:14
2024. február 20., 12:58
2024. február 20., 12:56
2024. február 20., 10:27
Legnézettebb