– Szerinted mit jelent nőnek lenni 2022-ben?
– Először pontosítani kell. Mit jelent nőnek lenni ma, 2022-ben Európában, Magyarországon, ebben a társadalomban, amiben élünk. Azt gondolom, hogy nem feltétlenül sikerült jó irányba elmozdítani mindazt, amikért a nők küzdenek. Szerintem most ott tartunk, hogy a nők elérték, hogy ugyanúgy működhessenek, mint a férfiak – persze, minden szempontból kevesebb elismerésért –, emellett általában a gyereknevelés, a háztartás is mind ugyanúgy rájuk hárulnak. Rövidebben, az elvárás tehát az, hogy férfiként is helytálljon a nő és nőként is helytálljon a nő, és ha egyik irányba elbillen a mérleg, akkor azonnal a másik oldalt kérik rajta számon; vagy a társadalom vagy a család, néha egyszerre mindkettő. Arról nem is beszélve, hogy eleve olyan ritmusban és rendszerben kell működnie a nőnek is, ami nem a természetes – tehát többek között a holdciklusokhoz kötődő – működésmódja, hanem egy olyanban, amit ugyancsak férfiak építettek fel racionális, versengő, harcias mentalitással. De ha valaki úgy gondolja, hogy jó irányba haladunk, akkor nézze meg közelebbről a fiatalabb generációt és a gyerekeket.
– Mit jelent számodra a zene, és hogyan kapcsolódik össze a költői éneddel?
– Egy jelenet jut eszembe a múltamból, ami tökéletesen leírja, hogy mit is jelent számomra a zene. Nekem mindenképpen nagyon fontos az, hogy az érzelmeimet, a belső világomat valamilyen módon, nemcsak megjelenítsem, de meg is éljem. És míg a versírás inkább a megjelenítése, szublimálása az érzelmeknek, addig az éneklés, illetve a hegedű egy közvetlen átélése azoknak, abban a pillanatban, amikor épp felcsendülnek a hangok. Versíráskor nem szerencsés, ha az embert túlzottan az érzelmei irányítják, viszont a zenében ez lehet egy kifejezett előny is. Régen nagyon sok sportversenyre jártam, annak ellenére, hogy rettenetesen izgulós vagyok. Részt vettem egy atlétika versenyen is, ahol előjöttek ezek a kellemetlen, minden energiát leszívó érzések. Ezért aztán fogtam a hegedűmet és elkezdtem gyakorolni. És egyszerűen azt vettem észre, hogy megnyugszom. Mostanában is voltak sajnos feszült időszakaim, és az egyik nap beugrott egy dal, amit elkezdtem énekelni a kisfiamnak. A végére nemcsak ő nyugodott meg, hanem én is.
Ami még talán idekapcsolódhat, volt a karnagyomnak egy mondása, amit nagyon furcsán fogalmazott meg, de valahogy így szólt: „süssön át a lelketek, ragyogjon át a lelketek!” Azt hiszem, hogy az előadóművészetnél talán ez legfontosabb a szakmai kompetenciákon túl.
– Dalszövegírással próbálkoztál már esetleg?
– Olyan már volt, hogy megzenésítették a verseimet, de én – kifejezetten erre a célra – talán egy vagy két szöveget írtam meg úgy, hogy azok lehetnének akár dalszövegek is. Tervben van, hogy ilyesmivel is próbálkozzam. Ami még talán ide kapcsolódik, hogy nemrég beadtam egy pályázatot opera szövegkönyv írásra. Remélem, hamarosan lesz aktualitása és mesélhetek róla bővebben.
– Mit adott hozzá az anyaság a költészetedhez?
– A gyermekemmel való foglalkozás egy nagyon jó keretet ad a mindennapjaimnak. A gondolataim ugyanúgy rendeződnek el a kötött formákban – egy strukturáltabb rendszerben –, mint ahogy az egyéb kis dolgaim a mindennapjaimban. Egy keretrendszer sokszor inkább egy mankó, egy segítség, mint nehézség. Ráfeküdtem, hogy a kötött formákat gyakorolgassam. Amikor már belejöttem és nem kellett skandálnom az időmértékes formákat sem, rájöttem, hogy óriási szabadságot ad, hogy ezeket tudom. Jól bele lehet rendezgetni a formákba a gondolataimat és rengeteg mindent segít letisztítani is. Érdekes, mert hogyha az ember minden szempontból megkötések közé van szorítva, akkor talán könnyebben eszébe jutnak olyan megoldások, amik egyébként nem jutottak volna az eszébe. A megkötések, amennyiben nem kényszerekről beszélünk, sokszor fölszabadítanak bizonyos energiákat. Ezen kívül elmondhatatlan, hogy mennyi mindent kapok és tanulok nap mint nap a kisfiamtól, ami beépül az írásaimba, akkor is, ha nem témaként jelenik meg a gyermek.
– Tervben van a második köteted. Helyet kapnak benne a kötött versek is? Illetve milyen formákkal próbálkoztál eddig?
– Már nagyjából – mennyiségben – megvan a második kötet. Van négy szonettem, illetve jó pár időmértékes verselésű költeményem, amelyekről azt gondolom, hogy szépen összeálltak. A Kortársban ezekből megjelent egy szonett és három időmértékes. Novemberben pedig én voltam a hónap szerzője az Irodalmi Jelenen. Ott szerepeltek terzinák és szabadversek is. A második kötetem ívét főként ezek a versek fogják adni.
– Az Instagram oldaladon számos más dolog mellett az utazás is fel van tüntetve, mint számodra fontos tevékenység. Milyen országokba, városokba jártál, milyen tapasztalataid voltak, melyek voltak a kedvenc helyeid?
– Ez most nekem egy nagyon kedves kérdés, mert nagyon régóta nem tudok utazni amiatt, hogy van egy hároméves kisfiam. A Covid-járvány alatt, a korlátozásokból adódóan, szinte senki nem ment sehova, ezért nem is tűnt föl annyira, hogy régóta nem utaztam. Az elmúlt egy évben azonban, ezt már óriási hiányként élem meg sajnos. Ugyanis az utazás nekem nagyon-nagyon sokat adott. Fölsorolhatnék jó pár országot; Európán belül főleg kórussal utaztunk. Róma, Barcelona, Madrid, Párizs. Voltunk Tbilisziben, Grúziában. Továbbá voltam még Lanzarotén, Brazíliában, Ugandában és Egyiptomban is. Ezek mind-mind nagyon fantasztikus élmények voltak. Amit esetleg kiemelnék ezek közül, az Uganda, ugyanis ott olyannyira más minden, hogy az idő is sokkal lassabban telt, akárcsak a gyerekeknek. Arra jöttem rá akkor, hogy azért telik nagyon lassan az idő a gyerekeknek, mert még minden új számukra, nem a gondolataikban élnek, hanem abban a pillanatban, ami épp körülveszi őket. Én mindezt újraéltem Ugandában. Feloldódtam a pillanatban. A legnagyobb börtönünk szerintem a saját elménk, illetve a saját gondolataink, és hogyha ebből ki tudunk lépni, mondjuk egy utazás alatt, akkor az hihetetlen üdítően tud hatni.
– A kisfiaddal tervezel a közeljövőben utazni?
– Amíg neki egy homokozó is másfél óráig érdekes, addig miért utaznék el vele a világ másik felére? Ilyen esetben úgy érezném, hogy szándékosan bebeszélem magamnak, hogy az én igényeim az ő igényei is, pedig neki egyáltalán nincs szüksége arra, hogy tíz órát utazzunk egy repülőn.
– Ha már az utazásnál tartunk, akkor te ugye Kolozsvárra és Bécsbe is ellátogattál Erasmussal. Ezek az időszakok mit jelentenek, vagy mit jelentettek számodra? Kolozsvárról többet tudunk, Bécsről már jóval kevesebbet. Mesélj kérlek mindkettőről!
– Nagyon-nagyon más volt a két tapasztalat. Nem azért, mert nagyon más volna egymáshoz képest a két Erasmus program, vagy ez a két város. Az élethelyzetem volt akkoriban nagyon más. Főként azért, mert Bécsben én már vártam a kisfiamat. Várandósan voltam kint Erasmussal, ami egy igencsak vicces, nehéz és egyben merész helyzet is volt.
– Miért pont Bécs? Oda volt lehetőséged kimenni?
– Én oda szerettem volna kimenni akkor is, amikor Kolozsvárra sikerült. De sok szempontból Kolozsvár jóval többet adott az életemhez, sokkal inkább a magaménak éreztem. Nagyon érdekes embereket ismertem meg. Ott tudtam fotót is tanulni egy kicsit a Sapientián, aminek nagyon örültem. És talán azért is éltem meg akkora szabadságnak, mert én előtte egy-két hétnél tovább nem laktam máshol, csakis otthon. Ott önállósodtam talán először igazán. Bécsben sokkal erősebb volt a magány. A bulizási lehetőségeket – vagy mindaz, amiről mondjuk az Erasmus szólhatna – az állapotom miatt nem tudtam kihasználni. Lett viszont egy nagyon jó barátnőm kint, aki egyébként egy magyar lány. Szerencsés voltam, mert ő elég régóta odajárt az egyetemre, nagyon sok mindent meg tudott nekem mutatni. Mindemellett találtam egy nagyon szimpatikus vallási közösséget is, ahova többnyire fiatalok jártak, és velük jobban megtaláltam a közös hangot, mint az egyetemi társasággal. Talán azért, mert egyetemi társaság nem is nagyon volt. Valamilyen szinten persze érthető, hiszen hatalmas az Universitat Wien, sok nemzetiségű diákkal. Mindkét Erasmus esetében most már azt emelném ki, hogy nagyon sokat tanultam magamról, illetve arról, hogy bizonyos helyzetekben hogyan tudok helytállni.
– Az utóbbi időkben többször is szóba kerültek különböző körökben a szekértáborok, illetve az íróközösségek. Hogyan látod a mai fiatalok viszonyulását ezekhez a kérdésekhez?
– Most olvastam a Helyőrségben a Sánta Attilával készült interjút. A sorozatot Farkas Wellmann Endre indította el Zalán Tiborral, aki nagyon fontos dolgokat fogalmazott meg. Igaz az, hogy szekértáborok vannak, és naivitás lenne úgy tenni, mintha nem lennének vagy nem befolyásolnák a fiatalok megítélését, bár szerintem egyre többen kezdik ezeket a feszültségeket feloldani – elsősorban magukban – és nagyon bízom benne, hogy le fog esni a legtöbbek számára, hogy nem vagyunk még csak egymás opponensei sem, ellenségei meg pláne nem. Ez az egész rendszer javarészt nélkülünk lett olyan amilyen, és nekünk nem kötelességünk folytatni az árokásást. Akkor lehet egy nagyon jó légkört kialakítani, ha mindenki megpróbál szakmailag, előítéletek nélkül együttműködni, illetve akkor, ha megfelelni sem próbál sehol, senkinek, kizárólag saját magának. Érdemes hozzátenni, hogy sok esetben tényleg csak besodródnak a fiatalok egy-egy ilyen szekértábor (vagy a szekerek kerekei) alá, néha még azelőtt, hogy egyáltalán bármiféle rálátásuk lenne a nagyobb folyamatokra. Engem például személy szerint egyáltalán nem érdekelnek ezek a folyamatok, csak azért kezdtem velük foglalkozni, mert muszáj volt. Jó lenne, ha ennyire azért mégsem kéne… A betagozódások szerintem nem annyira tudatos döntések, legalábbis a tizenéveseknél még biztos, hogy nem. Az is lehet, hogy valaki fiatalon besodródik az egyik közösségbe és aztán egyszerűen ott marad, mert ott szocializálódott és a másik oldal is oda könyveli el. Jó lenne, ha lehetne átjárás, függetlenség, „belgaság”, ami szerintem a rendszer merevsége miatt javarészt illúzió. Aki magát belgának tartja, azt mások biztos, hogy nem.
– Továbbra is az írással szeretnél foglalkozni, vagy vannak esetleg más terveid is, főként megélhetés szempontjából?
– Az nem reális, hogy az ember ma Magyarországon, csak irodalomból akarjon megélni, főként fiatal költőként. Az érvényesüléshez biztos, hogy sokkal nagyobb pofa kell, mint ami nekem van. De én eleve személyiséghasadt állapotnak élném meg, ha íróként erőteljesen próbálnám magamat előtérbe helyezni. A menedzsment és az írás különböző szakma, és bár tudom, hogy itthon szükség lenne a „nyomulásra” is, mert nálunk ezek a dolgok nem működnek organikusan, nekem ez valahogy mégsem megy. Az olvasóközönséggel való találkozás persze mindenképp fontos. Valószínűleg több lábon kell állni. Én fotózok is, most ezt a vállalkozást indítom újra éppen. Megélhetés szempontjából ebben sokkal nagyobb perspektívát látok. Még azon is gondolkozom, hogy grafikát tanuljak hozzá. Biztos nehéz lesz, de igyekszem majd ezeket összeegyeztetni.
– Nagyon színes egyéniséged van, sok mindennel foglalkozol és sok minden érdekel téged. A fotózás, a zene és az irodalom, mind ott van az életedben, mégis úgy tűnik, mintha a költészet lenne a te legközelebbi társad. Miért pont a költészet, és miért került előtérbe a többihez képest?
– Őszintén? Igazából azért alakult így, mert amikor leérettségiztem, akkor az ELTE-re való bejutást biztosra vettem, ami aztán meg is valósult. Akkor még nem tudtam, hogy milyen kompetenciák kellenek ahhoz, hogy mondjuk egy MOME-ra fölvegyenek, és lehet, hogy egy kicsit gyávaság is volt, pontosabban kishitűség, hogy nem mertem megpróbálni egy alternatívabb utat. De egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, a költészet gyerekkorom óta nagyon fontos számomra.
– Most már későnek érzed elkezdeni ezt?
– Nem, egyáltalán nem érzem későnek. Így utólag levontam a konzekvenciát, hogy muszáj, hogy az embernek bátorsága legyen belevágni olyan dolgokba is, amikről nagyon keveset tud. Ha most kezdhetném újra, akkor talán grafikus vagy fotós lennék, esetleg a kettő együtt... nagyon sokszor azt érzem, hogy ezek a művészeti ágak néha már önmagukban nem feltétlenül elegek. A zenei képzettségemet viszont jelenleg nem tudom „hasznosítani”, így sokkal inkább luxusnak számít az életemben. Mindemellett úgy gondolom, hogy az irodalomban, a költészetben, ami számomra lényeges, végigvittem, illetve viszem továbbra is.
– Hogyan szoktál kikapcsolódni? Mi az, amit szívesen csinálsz, amikor nem a kisfiaddal foglalkozol vagy éppen dolgozol?
– Találkozom a barátaimmal, a családtagjaimmal, beszélgetek velük, ülök a Dunaparton vagy a Balaton mellett és bámulom a vizet, napozom, biciklizem és közben hangoskönyvet hallgatok, feljegyzetem a gondolataimat és térképet rajzolok belőlük, leírom, hogy mit álmodtam, úszom, olvasok... A nővéremnek nemrég kislánya született, velük is nagyon szívesen töltöm a szabadidőmet. Tulajdonképpen elszöszölök a saját kis világomban azokkal az emberekkel együtt, akiket az ilyesmi világok szintén érdekelnek. A fotózás is abszolút kikapcsolódás számomra. Persze, ha az ember át akarja élni a pillanatot, akkor nem jó, hogyha van a kezében egy fényképezőgép, de hogyha magát a fényképezés folyamatát éli át, akkor kikapcsol. Az is felszabadít többnyire, ha a kisfiammal vagyok, de nyilván minden szülő tudja, hogy ez nem mindig pihentető.
– Az előző interjúdban azt mondtad, hogy „amit az utamnak tekintek, annak csak egy szelete az irodalom”. Mi akkor a te utad?
– Az ember legnagyobb műalkotása az élete. És nem a mit, hanem a hogyan. Mostanában, ami foglalkoztat, az az, hogy akármilyen élethelyzetben, akármilyen pillanatban is vagyok, próbáljam meg azt legalább elfogadni. Ez nagyon fontos akkor, amikor a kisfiammal vagyok, mert ő pontosan érzi, hogy mikor mosolygok, mert úgy érzem, hogy mosolyognom kéne, és mikor mosolygok, mert tényleg jó kedvem van. Őt nem lehet átverni. Úgyhogy nagyon jó szűrő az ő tekintete. Azt gondolom, hogy az az utam, hogy tanuljak a hibáimból, illetve megtanuljam értékelni mindig éppen az adott pillanatot, abban jelen lenni, lehetőleg egy jó lelkiállapotban, egy szeretetteli lelkiállapotban, mert akkor az mindenképp át fog sugározni a környezetemre is. Ha harmóniában működöm, tudok adni és figyelni másokra.
– Milyen voltál kislány korodban, milyen volt a személyiséged és hogyan alakult át azóta?
– Ezen nagyon sokat gondolkodtam az utóbbi időkben. Covid alatt sokszor éreztem iszonyatosan bezárva magam. Sokat voltam kettesben a kisfiammal, illetve egyedül. Ezért ezekben az időszakokban nagyon sokszor magam elé képzeltem egy gyerekkori fotót magamról. Amikor futottam, nagyon sokszor feszegettem a határaimat, hogy mennyit bírok – akár két fokban is – edzeni. Ilyenkor ezt a képet képzeltem magam elé, ami mindig segített, hogy ne álljak meg. Az embernek igazából nem kell megváltoznia, hanem azokat az energiákat, erőket kell magából előhúznia, kibontakoztatnia, amik már eleve benne vannak. Amikor próbálgatjuk az utunkat megtalálni, akkor az egy jó kiindulópont, hogy tulajdonképpen hogyan működtem gyerekként? Ugyanis ebben nagyjából benne van minden. Ami jól áll nekünk, a hozzánk illő szakma, a megfelelő időbeosztással, ritmussal.
– Milyen jövőbeli foglalkozást képzeltél el magadnak gyermekkorodban?
– Sokáig azt gondoltam, hogy zenész leszek, de utólag visszagondolva nem biztos, hogy erre vágytam. Kacérkodtam a gondolattal, hogy hegedűs legyek és lehettem volna állítólag, ugyanis akik tanítottak azt mondták, hogy abszolút meg van a kompetenciám hozzá, de én úgy éreztem, hogy van, ami jobban megy. Amikor kiálltam szerepelni, akkor mindenki azt kérdezte, hogy „hűha ez a kislány pályára megy?” De nem tudtam jól olvasni a kottát, lassan tanultam meg a darabokat, a felkészülési idő így lehet, hogy nekem hosszabb volt, mint másoknak, akik pályára készültek. Az izgulások miatt szólista nem igazán lehettem volna, de zenekarban valószínűleg jól tudtam volna működni. Egy idő után fölmértem, hogy szólista valószínűleg nem leszek, zenekari zenész meg nem akartam lenni. A legjobbá szerettem volna válni, úgy akartam hegedülni, mint a világ legjobbjai. Persze idővel rájöttem, hogy ez nem fog sikerülni. Hogyha el tudtam volna fogadni, hogy másodhegedűs legyek, akkor más lett volna a helyzet. De nem, én nem vagyok másodhegedűs, semmilyen élethelyzetben.
