– A Kulter.hu oldalán megtalálható egy rövid ismertető rólad, aminek az utolsó két mondata a következő: „Kedvenc írásjele a kettőspont. De ez még változhat.” Változott már? Illetve miért éppen ez a kedvenced?
– A gimnáziumi magyartanárom azóta már tett rá kísérleteket, hogy meggyőzzön: szép a kettőspont, de a pontosvessző százszorta szebb nála. Igaz, hogy az is mutatós „értelmiségi nyelvpiercing”, és amikor csak tehetem, használom is, de egyelőre maradtam a kettőspontklubban. Persze a kedvencválasztásnál számomra az is döntő érv, hogy milyen az adott írásjelek nyelvújítás-korabeli neve. És ebben azért a kettőspont – pardon, popont – magasan veri az összes társát.
– Ha jól tudom, az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója vagy, előtte pedig magyar alapszakon szereztél diplomát. Miért ezt a szakirányt választottad, és mennyiben függött mindez össze azzal, hogy te költő is vagy?
– Egészen kis korom óta foglalkoztat az irodalom, szóval már viszonylag korán sejtettem, hogy majd később is ez lesz az irányom. Ebben a legtöbb tanárom is megerősített, és a gimnázium végére egyértelművé vált, hogy az egyetemen magyar szakra megyek. Itt a középkori és kora újkori szövegek keltették fel leginkább a figyelmemet; a BA-s szakdolgozatomat Tinódiról és a korszak részegségirodalmáról írtam. Minorként filmelméletet és -történetet vettem fel – nem ritka, hogy nagyon eltérőnek tűnő témákra és területekre vagyok egyszerre kíváncsi –, így alkalmam nyílt több különböző korszak művészeti, műfaji viszonyait is megismerni. Az alapszak után majdhogynem biztos volt, hogy az irodalom- és kultúratudomány mesteren fogom folytatni a tanulmányaimat, maradva a régi magyaros vonalon. Sőt, ezt a két képzést szinte egyként, összeforrva képzeltem el magamnak már akkor is, amikor még a BA-n voltam. Közben szerettem volna jelentkezni az SZFE-re is, esetleg párhuzamosan végezni a két egyetemet, de mikor 2021 telén aktuális lett volna, ez már nem volt opció. Most a 16. századi városdicséretekkel foglalkozom, Skaricza Máté egyik városleíró verséről készül a szakdolgozatom, én pedig közben doktorizni készülök, és pszichológia szakra is tervezem beadni a jelentkezésemet. Mindemellett a Free SZFE kurzusaival is egyre gyakrabban szemezgetek, ezeken is szívesen kipróbálnám magam, és úgy hiszem, rengeteget tudnék tanulni. Többnyire tudatosan próbálom elválasztani egymástól a tudományos igényű irodalomkutatást és azt, hogy szépirodalmat is írok. Számomra a kettő másfajta figyelmet igényel, van, hogy szinte érzem is, ahogyan más-más részeit aktiválják az agyamnak. A két munkafolyamat is nagyon eltérő; másképpen olvasok verset, ha „meg akarom fejteni”, és másképpen, ha mondjuk inspirálódni szeretnék belőle, és természetesen máshogyan, ha én írom. Ez az elkülönítés látszatra könnyűnek is tűnhet az általam vizsgált és az általam írt legtöbb szöveg időbeli távolsága miatt, de persze így is van, hogy visszahat egymásra a két dolog. A dolgozatokban, tanulmányokban hajlamos vagyok túl „irodalmiasan” fogalmazni az érthetőségre törekvés helyett, és néha a kutatott szövegek témái vagy eszköztárai is észrevétlenül átszivárognak a verseimbe. Így történhetett az is, hogy a sok, részegségtípusokat és az ittas ember tulajdonságait listázó katalógusvers olvasása során és után az én írásaimban is meghonosodtak a felsorolások.
– Hogyan alakítja az intézményes oktatás az irodalomról való gondolkodásmódodat? Érzékelhetők az elsajátított tudáshálók az írásaidban is?
– Az egyetem első percétől kezdve úgy érzem, hogy a látóköröm egyre csak tágul és tágul. Azóta is euforikus érzés az irodalommal ilyen szinten körülvéve lenni; nemcsak az irodalomról, hanem irodalomban gondolkodni. A legfontosabb dolog, amit megtanultam, hogy miként olvassak tudatosabban. Mára már bármit is olvasok, átgondolva teszem; odafigyelek magamra és a benyomásaimra, becsatornázom a gondolataimat és összevetem az előzetes ismereteimmel is egy-egy szöveg befogadása közben. Egyfajta céltudatosság is járul ehhez; például tudom, mit kell olvasnom, ha motiválni akarom magamat, ha próbálok megnyugodni, ha padlón vagyok, ha segíteni szeretnék valakinek, ha nehéz megélni adott szituációkat, vagy ha éppen az íráshoz kell inspiráció. Ezáltal talán magamat is könnyebb kibetűznöm. Szerintem valamilyen módon minden olvasható – nem csak a szó szoros értelmében vett irodalmi művek –, és ezért igyekszem mindig keresni a nyelvivé tétel lehetőségeit, váltogatni a különböző olvasási formákat, vagy akár személyre is szabni azokat. A szakirodalmakkal, teoretikus munkákkal való foglalatoskodás amúgy meglepően inspiratív a saját versek szempontjából is. Olykor azt érzem, hogy egyes írásfolyamatok során tulajdonképpen lefordítok magamnak lírára elméleteket, hipotéziseket, vagy adaptálom bizonyos részeiket. Ez lehet még egy olyan pont, ahol találkozik a tudományos érdeklődésem a szépírói intencióimmal. De hasonlóképpen próbálom adaptálni a kedvenc film noirjaimat, népmeséket, fotográfiákat, képzőművészeti alkotásokat, fizikai élményeket, mulatós dalokat vagy akár egy áramszünetet is. Számomra ez mind-mind összefügg a nyelviesítésre és az átfordításra való törekvésekkel.
– Nemcsak az egyetemen, de az Előretolt Helyőrség Íróakadémián is foglalkozhattál írással/irodalommal, tulajdonképpen ez az, ami téged folyamatosan körülvesz. Hogyan járultak hozzá ezek az intézmények a személyiségfejlődésedhez, és mit tartottál/tartasz a leghasznosabbnak a tanulmányi éveid alatt?
– A leghasznosabb talán az, hogy megtanultam: ha sehol sem találok egy könyvet vagy egy filmet, amire nagy szükségem lenne, biztosan van egy ismerősöm, akinek megvan és kölcsönadja, vagy meg tudja szerezni nekem. Mindenképpen szeretnék eljutni odáig, hogy én legyek az az ember, akihez ilyenekkel lehet fordulni.
– Mikor kezdtél el írással foglalkozni? Milyenek voltak az első próbálkozások?
– Körülbelül négyéves koromban. Igaz, akkor még nem írtam le az így megszülető költeményeket. De a szüleim úgy gondolták, hogy ezeket is érdemes lehet megőrizni az utókornak, ezért több hangfelvételt is készítettek arról, ahogy előadom a freestyle „verseimet”. Ez az egyik ilyen performanszom, melynek utólag A természet címet adtam:
https://youtube.com/shorts/GN0ZtznZEgw?feature=share.
A kérődző teknős persze nem az eredeti felvétel része, azt jó tizenöt évvel később én rögzítettem a Fővárosi Állat- és Növénykertben, de úgy gondoltam, hogy tökéletesen illik a vers mondanivalójához.
– Mi szerettél volna lenni, ha nagy leszel? Összefüggött ez az irodalommal, a művészetekkel?
– Óvodás koromban nagyon tetszett a szemétszállító hajókon dolgozók életpályamodellje. De később akartam lenni énekes, színész, sárkány, szurikáta, kém, vőfély, főszerkesztő, műkorcsolyázó, filmrendező, denevér, görög isten (főleg Hermész), kocsmatulajdonos, divattervező, boszorkány, sommelier, barista, nyelvész, szerelmes, varjú, dramaturg, macska, nagymama, pszichológus, húg, detektív, irodalmár, tenger, boldog, denevér és étterem/ételkritikus is, aki általános iskolai menzák fogásait értékeli. Azért is jó az irodalom, mert nem kell választanom ezek közül, írás közben mindegyik lehetek, sőt még az is, amire előtte nem is gondoltam volna. Izgalmas napjaim és munkáim vannak – meg különben is, jó, ha az ember minél több lábon áll és minél több szerepbe próbál belehelyezkedni.
– Milyen témák foglalkoztatnak, amelyeket a költészetedbe is szívesen beépítesz?
– Az eltérő családi kapcsolatok mint különböző áramkörök. Híres, elfejtett és sosem volt karakterek újraértelmezése. Gyermekkori emlékek és viselkedésminták nagykorúsítása. Bolygók születése. Traumák – ahogyan nagyanyáink főzték. Soha nem fogyó szennyes. Szakállas nők és fiatal istenek. Titkos állat- és növényfajok. A tárgyak élete. Az erdők architektúrája. Senki által sem hitt hiedelmek. Vízben oldódó mitológiák. A deformáció esztétikája. És mindenekelőtt a test mint természetes élőhely, a tér mint (idegen)test. Szóval csak a szokásos.
– Mi a legmaradandóbb olvasásélményed? Kitől és melyik irodalmi mű határozta meg leginkább a gondolkodásodat, életedet?
– Képtelen lennék csak egy ilyen művet említeni. Minden életszakaszomban más és más gyakorolt rám nagy hatást, mindig bővült és bővül a „legmaradandóbb”-kategória. Amikor még nem tudtam olvasni, akkor például Lázár Ervin Öregapó madarainak a nagypapáméknál talált, 1981-es kiadása volt az egyik legmeghatározóbb könyv a számomra, mert találtam benne egy meglehetősen horrorisztikus illusztrációt a tövisszúró gébics munkásságáról, és a kötet minden lapja elég furcsa, fanyar aromát árasztott – az az illat a mai napig elkísér. Amikor már olvastam is, a szerzőtől a Négyszögletű Kerekerdő és a Manógyár is erőteljesen formálta a világképemet: mindenhol különös élőlényeket kerestem, és újra kosztümdizájnoltam az erdei szereplőgárdát (azóta is Vacskamatival tudok azonosulni leginkább). Alsó tagozatban nagyban hozzájárultak életfilozófiám kialakításához a Rosszcsont Petik és a Geronimo Stiltonok, valamint Kiss Ottó Csillagszedő Máriója és természetesen a görög mitológia. Ehhez a létértelmezéshez később hozzáadódtak Jacqueline Wilson regényei, az Időfutár-sorozat, Diane Wynne Jonestól A vándorló palota, Petőfitől a János vitéz, és egy kétes ponton még a Szent Johanna Gimi is. Kosztolányi Dezső életműve új korszakot jelentett önértelmezésem szempontjából, és ugyanebben az időben egzisztenciális szinten hatott rám az Ifjúsági Magazin egyik lapszáma is, amelyből megtanulhattam, hogy hogyan küzdjem le a náthát egy nap alatt trendi házi praktikák segítségével. Ez a tudás mindmáig elkísér. Éles váltásnak tűnhet, de szervesen épült be világlátásomba Jean Cocteau Les Enfants Terribles-e és természetszerűen melankolikus jellemem bizonytalanságait fokozta a Semmi is Janne Tellertől. A teljes kiüresedéstől való félelmeimre balzsamként hatott az első találkozásom Bertók László verseivel, és Babits Mihály, Weöres Sándor és Pilinszky János művei ekkor is a segítségemre siettek. A kortárs líra legkurrensebb ügyeibe, mint sokaknak, úgy nekem is Simon Márton költészete volt az egyik kapudrog, és ahogy elkezdtem írótáborokba és műhelyekre járni, úgy egyre szélesedett ez a kép is: megismerkedtem többek között Kemény István, Parti Nagy Lajos, Németh Zoltán, Áfra János, Závada Péter, Fodor Ákos, Borbély Szilárd, Mesterházi Mónika, Nádasdy Ádám, Deres Kornélia, Peer Krisztián, Tóth Krisztina verseivel. De ezt a sort még nagyon hosszan tudnám folytatni. Emlékezetesek számomra az első szépirodalmi folyóiratok, amelyeket a kezembe vettem: ezek az Újforrás és az Alföld régebbi lapszámai. A regényolvasmányaim közül nagyon sokáig hatása alatt voltam (vagyok?) Virginia Woolf Orlandójának, Bodor Ádám Sinistra körzetének és Závada Páltól a Jadviga párnájának is. Az egyetemi feladatok és a kutatások kapcsán mindig kifejezetten tanulságosak és nem kevésbé szórakoztatóak Jacques Le Goff és Szilasi László munkái. Kikapcsolódásként pedig gyakran lapozgatok különböző antológiákat (pl. Udvariatlan szerelem, Francia költők antológiája, Test és lélek, stb.) és Pálóczi Horváth Ádámot, valamint a Régi Magyar Költők Tárát. Néhány éve egy nagyon jó estén, a Csernobil-sorozat végigbingelése után felváltva olvastam az eredeti Shreket és Stirlitz-vicceket. Ez is egy maradandó élmény lett. Nemrég kaptam meg Irene Vallejo Papirusz című könyvét is, és úgy érzem, ez szintén „hatásos” lesz.
– Melyek a kedvenc „hazai ízeid”, és melyik másik ország gasztronómiája vonz?
– A családomban sokféle ételt készítünk és eszünk; fontos szerepet játszanak az étkezések a közös dinamikánkban. A szüleim, a nagyszüleim rengeteget sütnek-főznek, az öcsém pedig séfnek (is) készül. Ugyan én nem vagyok olyan jó, vagy legalábbis aktív szakács (a tartármártásom és a szendvicseim viszont verhetetlenek), nekik köszönhetően rengeteg különleges ízt és fogást megismerhettem már, és mindig előállnak valami újjal is. Éppen ezért is nehéz elválasztanom, hogy mi az, ami ezek közül „hazainak” vagy éppenséggel „külföldinek” számít. Internacionális konyhánk van, és minden, ami itthon készül, az számomra hazai, otthonos. Sok alapanyagot ráadásul magunknak termelünk meg; kevés íz fogható a kertünkben nevelt paradicsoméhoz, paprikáéhoz, padlizsánéhoz, cukkiniéhoz, fügééhez vagy eperéhez – talán csak a nagymamám házi kenyeréé.
– A verseid tükrözik a személyiségedet, a világodat vagy jobb szeretsz elhatárolódni önmagadtól a szövegeidben?
– Tükrözik, persze: anyám egy rózsabogár, a nagymamámmal nagypapák haját húzgáljuk játékból, háztartási gépek neveltek fel, egy beteg bálnában élünk, és az év nagy részében egy vasárnapiebéd-szellem lakik a fagyasztónkban. És amúgy egy kölykedző szájberfarkas vagyok… De viccen kívül: természetesen erős a kapcsolat a verseim és a világom, a hétköznapi tapasztalásaim között, de talán nem érvényesíthető ilyen egyértelműen a referenciális olvasat. Szerintem a személyiséget és a személyességet szerzőként nem is lehet teljes mértékben leválasztani a szövegekről, és azt sem hiszem, hogy ezt így kifejezetten kellene, hiszen ezek hozzátesznek akár egy saját stílus kialakulásához is. De nemcsak a hogyan, hanem már egyáltalán az is, hogy miről írunk, egyfajta lenyomata a személyiségünknek. A személyességnek és a személyiség megmutatásának azonban különböző fokozatai és módjai lehetnek, és úgy vélem, hogy ezekkel érdemes kísérletezni. Én például ritkán írok saját, konkrét élményekről és életeseményekről, de szeretem versekben rögzíteni azokat a meredekebb asszociációkat, amelyek a mindennapi gondolkodásomat is jellemzik – gyakran éppen a szövegek jelentik azt a terepet, ahol ezeket igazán kibonthatom, a végletekig vihetem őket. Tehát leginkább talán a belső, gondolati és még mélyebb világomat tükrözik a versek.
– Milyen a természethez, élőlényekhez való viszonyulásod? Hogyan látod önmagad, illetve az emberiséget ebben a folyton vitatott természet-ember kapcsolatban?
Azt mondtam már, hogy kölykedző szájberfarkas vagyok…? Szóval nagyon izgat és nem kevésbé aggaszt is a probléma. Egyrészt a természet-ember viszonyt nem tartom olyan dichotómnak, mint amennyire sokan hajlamosak ezt állítani még manapság is. Többek között ezt szemlélteti az is, hogy az ember is sajátos biomokba szerveződik – ezért is érdekel annyira a városok helyzete, sok településen ugyanis egyszerre lehet utópisztikus és disztópikus részeket, területeket, épületeket találni, ami megmutatja az emberi és technológiai fejlődés több lehetséges végletét. Másrészt azáltal, hogy – amikor épp nem Budapesten vagyok, vagy utazok valamerre –, egy alföldi város legszélén élek, pusztával, szántóföldekkel és autópályával körülvéve, akarva-akaratlanul is mindig emlékeztet rá a környezetem, hogy mennyire rá vagyunk utalva a természet erőire. Múlt nyáron például akkora volt az aszály, hogy több fánk kiszáradt; a tőlünk pár száz méterre lévő táblákon pedig ki sem nyíltak a napraforgók. Lehet, hogy ez elsőre nem mindenkinek tűnne olyan vészesnek, de én előtte nem nagyon tapasztaltam ilyet. Rémisztő volt, ahogyan az is, hogy milyen alacsonyan állt a Duna vagy a Tisza-tó vízszintje. Ezért is nyomaszt annyira a környékünkre tervezett akkumulátorgyár kérdése is. Szerintem a jelenleginél többször kellene hagynunk, hogy a természet is alakíthassa a saját infrastruktúráját. És ne tegyünk úgy, mintha nem tudná „visszavenni” az irányítást, amikor csak akarja. Néha a leginnovatívabb lépés, amit tehetünk az az, hogy kimegyünk egy erdőbe, egy mezőre, egy dombra, egy folyópartra… és élvezzük, hogy ott lehetünk; aztán úgy hagyjuk, ahogy van, hogy az utánunk jövők is azt láthassák, érezhessék, ami bennünket is körülvett.
