Kincses Krisztina: „L’art pour l’art – az egyetlen megengedhető öncélúság” – interjú Leczo Bencével

2023. január 24., 10:37

Leczo Bence egykötetes szerző, újságíró, de ami még ennél is izgalmasabb, szereti a vonatokat. 2021-ben jelent meg A falu összes férfija című novelláskötete, amelyben sok más mellett a természet és az ember viszonya is megjelenik. Főként ezen az íven haladva beszélgettünk az említett kapcsolat különféle megnyilvánulásairól, de szóba került még az alkotó első (még megírásra váró) története, az irodalmi díjak és irodalmi élet, a közösségi média által kondicionált instaversek, majd az interjú végéhez közeledve az is kiderült, hogy a költő milyen más művészeti ágban alkotna még szívesen. 

2021-ben váltál egykötetes szerzővé A falu összes férfija című műveddel, melynek, elmondhatjuk, nagyon jó volt a fogadtatása. Hogyan gondolsz vissza a munkafolyamatra, illetve a novellák megírására?

– Gondolom, mint minden első kötetnél, a saját hang keresése jellemezte. Meg akartam találni azt a fajta narrációt, az olyan elemeket, amelyek között otthonosan mozgok, és ahonnan el lehet indulni kísérletezni.

– A novelláid több ponton is láttatják a természet és az ember viszonyát. Manapság – és már egy jó ideje – minduntalan arról szól a krónika, hogy az ember uralja a természetet és kíméletlenül meg is mutatja az általa vélt felsőbbrendűséget. A történeteidben szereplő természet azonban nem engedi elhitetni magával az emberrel sem, hogy ez valóban így van. Akár a novelláidra reflektálva, akár személyes elképzeléseidre hivatkozva, mit gondolsz, ki ural kit ebben a viszonyban, és milyen következményeket von maga után ez a hierarchia vagy ennek az elképzelése?

– Nem hiszem, hogy felsőbbrendűség vagy az azzal való kérkedés bujkálna az emberi motivációk mögött. Ha steril módon nézem, a természet és az ember viszonya a mozdíthatatlan test és a fékezhetetlen erő találkozása ­– azzal a különbséggel, hogy mindkét félnek van mozgástere. A természet mostani hátrálását látjuk például az őshonos állatfajok élőhelyének drasztikus csökkenésénél vagy éppen a Kárpát-medence vízgazdálkodásánál is. Nem a legyőzhetetlen megzabolázásaként tekintek ezekre a folyamatokra, hanem a legemberibb tulajdonságok megnyilvánulásaként, aminek köszönhetően képesek vagyunk túlélni. A végtelen adaptációs képesség vezet oda, hogy szépen lassan magunkévá teszünk minden létezőt a Földön. A nyilvánvaló vagy rejtett, a természet részéről érkező válaszok miatt pedig nem féltem az emberiséget: ahogy mindenhez, a megváltozott körülményekhez is képes lesz alkalmazkodni. Egy életteret elpusztító kataklizmán és saját magán kívül nincs ellenfele az embernek. Az már csak puszta szerencse, hogy bármennyire is szeretjük tagadni, az ember nemcsak pragmatikus, de morális lény is – ezért nem tettük még autópálya-hálózattá a bolygót. Meg mert drága lenne. Nehéz megmondani, hogy ki ural kit, de ahogy az emberiséget, úgy a Földet sem féltem. Jobb szó híján divatos trend a klímaszorongás, de még ha a tevékenységünk meg is változtatja a klímát, az sem jelenti a Föld végét. A bolygó 65 millió évvel ezelőtt egy százhetven kilométer átmérőjű aszteroida becsapódását is túlélte. Az ember meg majd adaptálódik. A kérdésre válaszolva: mintha egyenrangú felek küzdenének folyamatosan – végül az egyik győzni fog, de inkább az időtávlatokból, mint az erőviszonyokból adódóan.

– Gyakran felteszik íróknak/költőknek azt a kérdést, hogy mikorra tehető az első találkozásuk az irodalommal, illetve mikor kezdték el maguk is művelni ezt a mesterséget. Azonban én arra is kíváncsi volnék, hogy mikor jött el – ha egyáltalán eljött – az a pillanat, amikor te magad is érezted, hogy jó vagy ebben?

– Az első KMTG-s eseményem egy tanévnyitó volt. Kiállt elénk Orbán János Dénes, és hangzatos szavakat mondott. Akkor tudatosult bennem, hogy basszus, belőlünk – belőlem is – írót akarnak „csinálni”. Korábban nem is feltételeztem, hogy számomra is elérhető lenne a pálya, csak írtam, engedelmeskedve egy belső igénynek. Azóta persze rájöttem, hogy minden alkotói életmű mögött két dolog rejtőzik: a tehetség, ami adott, nincs vele mit kezdeni, és a befektetett munka. Előbbi dolgában nem nyilatkozom, a franc se tudja, mennyi adatott, amikor majd odaát elszámolunk a Jóistennel, kiderül, hogy mennyi volt az annyi, de hozzáadott munkában igyekszem minél többet fejlődni. Ha előveszek egy öt vagy két évvel ezelőtti írást, látom, mennyit fejlődtem. Néha esetlennek, sutának tűnnek a korábban leírt sorok, máshogy írnám meg, más szemszögből, más gondolatokat közvetítve. Két magyarázata lehet: a szakmai, mesterségbeli fejlődés, illetve az, hogy változik az ízlésünk. Emiatt jónak vagy sohasem érezheti magát az ember, vagy éppen az adott pillanatban, mindig: előbbi több alázatot és tanulási vágyat szül.

– Mi volt életed első nagy története?

– Most elég jól ellébecolok a morálisan szürke vagy ahhoz közeli karaktereimmel, akik esendők, mindenféle banális dolgok bonyolítják az életüket, néha nagyra vágynak és elbuknak, néha nem, és akkor is. Nehéz rajtuk fogást találni, a szűklátókörűség és a következmények nem megfelelő felmérése írható a számlájukra, mégis gyakran szánalmasnak érzem őket. Tizenhárom-tizennégy évesen meg akartam írni Az admirális című orosz film megnézése után az orosz polgárháború azon verzióját, ahol a fehérek nyernek. Fiatalon az ember még sokkal egyszerűbbnek, fekete-fehérnek látja a világot, de úgy gondolom, a megírandó történet magva nem változott. Évtizedek múlva szeretnék írni az emberiséget leginkább foglalkoztató kérdésről, a jó és a gonosz harcáról.  

– Hogyan kommunikálsz a természettel? Milyen közös élményeitek vannak? Ez talán bizarr kérdés, de szerintem izgalmas – főként ma –, hogy ki hogyan gondolja el ezeket a viszonyokat: az ember pozícióját a természetben, illetve fordítva, a természet helyét a társadalomban. 

– Szeretek túrázni – de gondolom, nem ez volt a kérdés. Nem tudom a világot csupán kiterjedt valójában értelmezni, ott van mögötte az ősi mozgatóerő, benne pedig az ember. Ha a természetre gondolunk, hajlamosak vagyunk az embert kifelejteni belőle, pedig ez lehetetlen. Eleve saját viszonyomban vizsgálom – nem tudom kihagyni belőle az emberi tényezőt. Habár nagyon szeretem a kiégett gondolkodókat, mint Emil Cioran, és a kiégett prózát is, mint Raymond Carver vagy Tar Sándor, és jelenleg én is próbálok ilyen kondíciójú műveket alkotni, ennél optimistább a világszemléletem. Hiszek abban, hogy a Jóisten mindannyiunknak adott egy utat, amihez a legjobb feltételeket biztosítja. Ezzel lehet dacolni, mást csinálni, csak akkor, divatos szóval élve, boldogtalanok leszünk, és annyi az önmegvalósításnak. Valami ilyesmi a természethez fűződő viszonyom. Abban, hogy a természetet nem tudom vagy akarom ember nélkül értelmezni, valószínűleg szerepet játszik, hogy közvetlen környezetünket ismerjük, számunkra nem rejt vad, öntörvényű, emberfeletti lényeket az erdő, megszerezhetővé vált a tudás. Nincsenek felfedezésre váró kontinensek, ha akarom, egy éjszaka alatt megismerem Dél-Afrika politikai helyzetét, kis túlzással élve a mélytengeri fajok egy részét meg három amazóniai törzset leszámítva. Persze el lehet menni, meg lehet nézni, de ez már egészen más, felhígított verziója a felfedezésnek. Más tapasztalatai alapján utazunk, megnézzük a Tripadvisort, úti beszámolókat olvasunk, mi az, amit érdemes megnézni. Uniformizáltuk a felfedezést, és az illúziójában élünk. Ez a csalódásom lehet az oka, hogy inkább az ember, és az embert irányító erők érdekelnek, mintsem steril módon a természet.   

– Idén te is megkaptad a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat. Mit jelent neked ez a kitüntetés, illetve az ehhez hasonló díjak mennyiben befolyásolják az írói énképedet?

– A Móricz Zsigmond-ösztöndíj hatalmas elismerés. Ehhez azonban hozzátartozik, hogy nem hiszek az irodalmi életben, szerintem ilyen nem létezik. Politikai ambícióval rendelkező írók, költők játszótere az egész, és elveszi a figyelmet az alkotásról. Habár régi örökség, a szekértáborokban sem hiszek, és abban sem, hogy az írót íróként meg lehetne ítélni művein kívül bármi más alapján. L’art pour l’art – az egyetlen megengedhető öncélúság. A díjakat pedig mindig egy kurzus adja a sajátjainak. Radikális eset, de nézzük meg a szocializmus Kossuth-díjasait! Nádasdy Ádám tolmácsolásában ismerjük Kónya Lajos történetét, aki három éven belül két Kossuth-díjat is kapott. Ilyen sorai vannak: „Pártom, te nyitottál olthatatlan vágyat bennem, hogy birtokba vegyem a hazámat, / hogy úgy tekintsek egy textilkombinátra, / miként a költészet legfelsőbb fokára.” A díjakkal az a baj, hogy valakik mindig adják, az ember pedig képtelen arra, hogy objektív legyen. Ebből kifolyólag nincs elfogulatlan díjátadás, az mindig valamilyen narratívába illeszkedik, ahogy a szerző személye is ennek felel meg. Nem azt akarom mondani, hogy érdemtelenül díjaznak alkotókat, hanem azt, hogy mindenki a sajátjait részesíti előnyben. A két kurzus legjobbjai pedig soha nem mérettetnek meg. Hogy ennél rosszabb vagy jobb-e a közízlésre hagyatkozni és az alapján rangsorolni az irodalmat, mindenki maga döntse el. Szerintem az sem célravezető. Az alkotásra soha nem kapunk valódi visszajelzést – talán majd az út végén, amikor minden értelmet nyer, és elérhetővé válik a tényleges objektivitás.

– Milyen változásokat, akár újításokat vélsz felfedezni a fiatalabb generációk írói tevékenységében, alkotásmódjában, az irodalomhoz való viszonyulásukban?

– Nem hiszem, hogy egy korszak szereplői bármi relevánsat tudnának mondani az időszak szellemi, kulturális és irodalmi irányzatairól, de ha mindenképpen kellene, két tendenciát látok. Az egyik a közösségi média által kondicionált, instaversnek nevezett jelenség, amelynek a lényege a gyors, felfogható, egyszerű tartalom, nincs különösebb szimbolika vagy felfedezésre váló jelentés. A másik pedig a posztmodern után szükségszerűen következő eszmélés, amikor rájövünk, hogy lehet úgy élni, hogy mindent semmibe veszünk, csak nem érdemes. Szóval vannak kapaszkodók, az elesettek történetének bemutatása, és egyáltalán annak gondolása, hogy az irodalomnak küldetése van, az irodalom eszköz. Rosszabb esetben ez a kettő összefonódik.  

Mi az újévi fogadalmad és/vagy milyen célokat tűztél ki magadnak az új esztendőre?

– Nem hiszek a külső kényszer hatására meghozott fogadalmakban, annak valami belső igényt kell kiszolgálnia, emiatt nem is szoktam fogadkozni újévkor. A célok általánosak: jobb emberré, jobb alkotóvá válni, és sokat olvasni. Az mindig segít.

– Mivel töltöd a szabadidődet?

– Egyszer, egy végigmulatott éjszaka után egy kárpátaljai költővel ültünk a kocsma teraszán, és jobb híján a hobbikra terelődött a beszélgetés, mire lefagytam. Mert ha megkérdezik, akkor azt mondom, hogy írok, és jól jön, mert az érdekes. De ha épp az írásról beszélgetünk, vagy egy költővel ülsz szemben, akkor illik mást mondani. Szeretem a vonatokat.

– Ha varázsütésre bármilyen más művészeti ághoz lehetne tehetséged, akkor melyiket választanád és miért?

– Szobrász lennék szívesen. Botrányos a kézügyességem, és nincs kapott vizuális szépérzékem. Persze ha szobrász lennék, valószínűleg írni akarnék.