– Meggyőződésem, hogy életünk során akár több otthonunk is lehet, helyek és emberek, ahol és akikkel otthonosan (és biztonságban) érezhetjük magunkat. Neked melyek ezek?
– Nekem a sors eddig két otthont adott. Huszonkilenc évesen nősültem, előtte Kincseshomokon éltem a szüleimmel, azóta pedig Beregszászban lakom. Minden bizonnyal kellemes, otthonos a ház, a porta, mert harmadik éve már, hogy alig-alig hagytam el – előbb a koronavírus-járvány, utóbb a háború okán –, és még mindig épelméjű vagyok. Biztonságot viszont éppen annyit nyújt ebben a bizonytalan helyzetben, hadiállapot idején, mint az értékeinkre terített törülköző a strandon. Vagy mint a rókalyuk, aminek bármikor nekironthat két habzó szájú kopó. De inkább nem panaszkodnék – a hadviselés, a háború lélektana Radnóti óta nem sokat változott, és tőle tudjuk, mi a helyzet azzal, aki akár csak lelkesedni rest.
– A Magyar Kultúra magazin egyik sokat hangoztatott kérdése a civilizáció kriptája kapcsán, hogy „te mit tennél bele egy időkapszulába?” Most ezt a kérdést szeretném feltenni neked én is. Hogyan lássanak, értelmezzenek minket kétszáz év múlva, amikor felnyitják ezt az időkapszulát?
– Kétszáz év múlva? Szerintem örülhetünk, ha ezt az évszázadot túléljük, mert az emberiséget fizikai valójában fenyegeti veszély. De legyünk optimisták, tegyük fel, hogy valaki tényleg kíváncsi lesz mai életünkre a jövőben. Ha gonosz akarnék lenni, kinyomtatnám egy-két véletlenszerűen kiválasztott politikai vagy közéleti cikk kommentszekcióját, és hozzácsapnék néhány órányi videóanyagot a TikTokról. Komolyra fordítva: nem kívánok semmit konzerválni, az igazán értékes munkák úgyis fennmaradnak, például az Iliászt sem kellett időkapszulába zárni. A kérdésről persze azonnal eszembe jut a cancel culture cenzúrája is, de nem érzem ezt akkora veszélynek, hogy Kiplingért vagy Agatha Christie-ért kezdjek aggódni. Megóvásuk különben sem az én dolgom.
– Kárpátalján születtél és ma is ott élsz a családoddal, magyar íróként, költőként, körülöttetek pedig egy szörnyű háború tombol. Talán furcsának hathat a kérdés, de kíváncsi lennék, mit adott és mit vett el a háború tőled mint embertől és mint költőtől?
– Mint említettem, a Kárpátaljára jellemző viszonylagos nyugalom ellenére, a helyzetünk igen bizonytalan. Elvi szinten sem foglalkoznék azzal, hogy adott-e valamit a háború. Nem adhatott, mert természetéből fakadóan csak elvenni tud – szabadságot, megélhetést, életet. Én pillanatnyilag a szabad mozgásban vagyok korlátozva, szerencsére dolgozni, alkotni tudok, ez a lekötöttség azonban önmagában is sok lehetőségtől megfoszt. Egzisztenciális és szakmai értelemben is rendkívül fontos most a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíja.
– Hogyan látod a fiatal magyar írók, költők, illetve úgy általában a kultúra jövőjét Kárpátalján?
– Rendkívül borúsan. Azt, hogy mit tartogat még a jövő, nehéz megjósolni, szorítkozzunk inkább a jelen tényeire, azok beszédesek. Először is, miközben a nyilvánosságban töretlenül százötvenezer kárpátaljai magyarról beszélnek, szerény véleményem szerint kétséges, hogy maradtunk-e százezren. A tömeges kivándorlás okai ismertek. A régióban ezzel együtt lakosságcsere is történik, az ország más területeiről érkeznek menekültek, és itt keresnek új otthont, amit az is bizonyít, hogy az ingatlanárak duplájára nőttek. Így arányaiban is fogy a magyarság, magyar jellegét pedig sok olyan település is elveszítheti, amely eddig őrizni tudta. A kulturális élet visszaszorult, az elmúlt másfél évben egyetlen író-olvasó találkozón voltam. Van továbbá egy oktatási törvény, ami idén szeptembertől lép érvénybe, lényege pedig, hogy az államnyelv elsajátítása érdekében, egy bizonyos átmeneti időszak után, elsőtől negyedik osztályig csak részben, ötödiktől tizenegyedik osztályig pedig egyáltalán nem tanulhatnak anyanyelvükön a magyar diákok. Képzeljük hát el a gyerekeket, akik az otthon hallott beszéden, vagyis a konyhanyelven túl nem ismerik a magyart, és nemhogy irodalmi, de köznyelvi szövegek értelmezése is gondot okoz nekik. Körükben nyilván igény sem fog mutatkozni a magyar kultúrára, az irodalomra. Ezért vagyok borúlátó.
– A feleséged is – többek között – írással foglalkozik; van közös irodalommal kapcsolatos élményetek?
– Ha irodalommal kapcsolatos közös élménynek számít, hogy az írásnak köszönhetően ismerjük egymást, akkor igen, van. A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alapításakor barátkoztunk össze, ez a közösség adott keretet első beszélgetéseinknek. Az írás és olvasás magányos tevékenységünk, mindketten elvonulást igénylünk hozzá, de az előfordul, hogy megbeszélünk, elmesélünk egymásnak olvasmányélményeket, illetve az új írásainkat is egymásnak mutatjuk meg először. Volt már olyan ötletem, hogy írhatnánk valamit közösen, de ez egyelőre várat magára.
– Azt gondolom, hogy a művészet támaszunk lehet nehéz időkben. Hogyan van jelen mindez a te életedben? Tud segíteni a költészet vagy akár a zene, amikor minden kilátástalannak tűnik?
– Ha valamilyen megrázkódtatás ér, én nem keresek kapaszkodókat a művészetben, inkább a saját gondolataimba merülök ilyenkor. Zenét például egyébként is kifejezetten ritkán hallgatok, mert zavar a koncentrálásban, így a csendet preferálom. A nehéz helyzeteken sokkal inkább az optimizmusom segít át. Mint talán észrevetted, ez a magatartás nem arról szól, hogy naivan hiszek valami csodában, a sorsunk jobbra fordulásában varázsütésre. Inkább egyszerűen tudatában vagyok annak, hogy minden léthelyzetünknél van és lehetne rosszabb is, illetve hiszek benne, hogy minden céllal történik.
– Édesapaként és művészemberként mit tartasz fontosnak átadni, megtanítani a fiatalabb generációknak, a gyermekeknek?
– Ha ez lehetséges, akkor ezt a gondolkodásmódot. Továbbá, hogy élvezzék a művészeteket, hogy kritikusan gondolkodjanak, hogy tudják, az anyagiasság sosem jár együtt a megelégedettséggel. És egy a manapság divatos píszíhez képest ódivatú, de jóval időtállóbb magatartást, a tisztelettudást.
– Milyen témák foglalkoztatnak mostanában, amelyeket rögtön papírra is vetsz?
– A háború és az abból eredő kilátástalanság témája több versemben tetten érhető az utóbbi időben. Szinte naponta adnak hírt katonatemetésekről, ez a tény nagyon le tudja taglózni az embert, ezért derűsebb versötletek nem is jutnak eszembe. A lélek, a test és a földi valóság kapcsolatát boncolgattam utóbb, ez a kérdéskör késztetett mélyebb gondolkodásra.
– Olvastam a nagypapád által elnevezett éneklő hintáról és rögtön arra gondoltam, hogy mennyire meghatározók a gyermekkori élmények; tulajdonképpen egész életünkben végigkísérnek minket. Ti is hasonló módon próbáljátok bevezetni kislányotokat a zene, az irodalom, a művészetek világába? Ő hogyan viszonyul ezekhez a sokszínű, szerteágazó, de mégis több ponton is egybefonódó világokhoz?
– A kislányunk, Júlia, két és fél éves, cserfes, nagy dumagép, de a hangsúly nyilván még a beszédfejlesztésen, az új szavak tanulásán van nála. Nem tudom, van-e jobb módja ennek az ő korában az énektanulásnál. Nagyon sokat énekelünk, rengeteg népdalt, nótát, gyerekdalt ismer már, és a lényeg, hogy ezt játékként éli meg, örömmel ismétli utánam a szöveget, a dallamot. Márciustól pedig óvodás lett, ott is sok új dolgot fedez fel.
– Kiktől és milyen műveket olvastál utoljára, amelyeket szívesen ajánlanál másoknak is?
– Egyik mulasztásom a sok közül, amit nagyon szégyelltem magam előtt, az volt, hogy annak idején nem olvastam el az Egri csillagokat. Mi tagadás, sosem voltam kibékülve a kötelező olvasmányokkal. Bíró Szabolcs Elveszett csillagok című ifjúsági regénye került a kezembe, és úgy éreztem, hogy nem nyithatom ki, amíg ezt a mulasztást nem pótoltam. Úgyhogy jött Gárdonyi, letaglózott, nem bírtam letenni, utána pedig Bíró Szabolcs izgalmas kincskeresése szegezett a fotelhez. Legutóbb pedig Tar Sándor A mi utcánk című könyvét olvastam, nehézkesebben, szinte fejezetenként, a rögvalóságba beleborzongva. Más-más korosztálynak, de feltétlenül ajánlom olvasásra ezeket. Illetve olvasószerkesztőként van szerencsém kéthavonta töviről-hegyire átolvasni a kárpátaljai Együtt folyóirat teljes anyagát, amit szintén jó szívvel ajánlok az olvasóknak. A Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet honlapjáról minden lapszám letölthető.
– Milyen terveid, céljaid vannak alkotás terén a jövőre nézve?
– Szégyenpiac munkacímű új verseskötetem anyagán dolgozom jelenleg, lassan születnek az újabb költemények, és alakulóban van egy magáról a Szégyenpiacról szóló ciklus, ami kicsit más hangvételt és formavilágot jelent az első kötetem verseihez képest. Remélem, idén, vagy legkésőbb jövőre ez megjelenhet. Közben pedig gyűjtögetem ukrán költők háborús reflexióit, egy főként az orosz támadás témája köré épülő fordításkötetet szeretnék jövőre letenni az olvasók elé.
Vöröskéry Dóra 1995-ben született Békéscsabán. Szegeden szociális munka szakon tanult, jelenleg kultúrdiplomáciát hallgat az Andrássy Egyetemen. 2016-ban kezdte meg művészeti karrierjét a KMTG ösztöndíjasaként az Előretolt Helyőrség Íróakadémián, azóta rendszeresen publikál különböző folyóiratokban, illetve két novelláskötete jelent meg: a Magyar Írószövetség debütdíjával is kitüntetett Röpképtelen madarak (2019) és A pozitív egész számok jelentéktelenségéről (2021).
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről…
Pelyvás Gergő harmadéves bölcsészhallgató, a germán nyelvek és az utazás szerelmese, de mint kiderült a falmászás és az ütős hangszerek világa sem áll távol tőle. A 2022-ben megjelent A kozmosz uborkái című novellája megadta számára a tökéletes flow-élményt, amely egyben számos családi szállóigét is eredményezett.
Csáky Pál több száz publicisztikai írás és tucatnyi szépirodalmi könyv szerzője. Barátja, Pomogáts Béla figyelemmel kíséri és számon tartja írói munkásságát, és pár évvel ezelőtt így nyilatkozott: „Számomra ő egy olyan személyiség, akinek sikerült egyesíteni a magyar nemzet szempontjából is meghatározó két kulcsfontosságú területet, a politikát és az irodalmat.” Majd hangsúlyozta, hogy „ugyan a múltban is voltak íróknak politikai próbálkozásai, illetve politikusoknak írói ambíciói, de az egyedinek számít, ha valaki mind a két területen maradandót alkot”.
Gorondy-Novák Márton tizenöt éves korában írta első novelláját. Ez az írás abban az értelemben meghatározó volt számára, hogy örökre megtanulta: az alkotás ismereti tudást is igényel. Próbálkozott versírással és dalszövegekkel, de a novella műfaját érzi magához a legközelebb, minden idők legjobb novellistájának Kosztolányit tartja. A nagyregény megírásának gondolata – mint minden prózaírót – őt is foglalkoztatja. Idén készül debütálni első könyvével. Alkotói mivolta mellett jogász és édesapa is.
„Azt végzem el, ami magától elindul, isten tudja, kinek, minek a kezdeményezésére.” Pontosan így indult el Berta Zsolt És így tovább, és így tovább című irodalmi albuma is, mely 22 szemernyi prózát és ugyanennyi fikarcnyi dalt foglal magába, s amelyben ez a két világ, a próza és a líra tökéletesen egybefonódik (olyannyira, hogy némiképp még szerepet is cserél a kettő). Természetesen a beszélgetés fókuszában az említett alkotás állt, de sokat megtudhattunk magáról az alkotóról is, a személyiségéről, a világlátásáról, s azt hiszem, az albumban jelentkező természetesség, szabad hatás már itt, Berta
Nagy Lea elképesztő nyitottsággal és érdeklődéssel lép az élet felé, „mindig szükségem van valami új impulzusra” – mondja, s ezen kijelentését az is kellőképpen alátámasztja, hogy öt évig csellózott, nyolc évig kórusban énekelt, balettozott, mindeközben pedig verseket, novellákat ír, illetve nemzetközi kapcsolatokra, sikerekre is szert tett. Tavaly szeptemberben jelent meg a harmadik, francia nyelvű verseskötete, Le chaos en spectacle címmel, amelynek elmondása szerint, nagyon jó volt a fogadtatása francia nyelvterületen.
„Túl sok mindennel foglalkozik, és mégis rövid akar lenni” – olvashatjuk Szathmári Dominik az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oldalán található bemutatkozószövegében. Most bevallotta, hogy ez valóban így van, hiszen végzettsége szerint energetikai mérnök, mindemellett stratégiai és üzletfejlesztési gyakornok, de míg óvodás korában rajzművész volt, mostanság verseket ír és nagyszerű zongoraműveket komponál. Olyannyira, hogy nemrégiben megjelent első, First pieces című albuma is, amely hét zongorajátékot foglal magába.