– Meggyőződésem, hogy életünk során akár több otthonunk is lehet, helyek és emberek, ahol és akikkel otthonosan (és biztonságban) érezhetjük magunkat. Neked melyek ezek?
– Nekem a sors eddig két otthont adott. Huszonkilenc évesen nősültem, előtte Kincseshomokon éltem a szüleimmel, azóta pedig Beregszászban lakom. Minden bizonnyal kellemes, otthonos a ház, a porta, mert harmadik éve már, hogy alig-alig hagytam el – előbb a koronavírus-járvány, utóbb a háború okán –, és még mindig épelméjű vagyok. Biztonságot viszont éppen annyit nyújt ebben a bizonytalan helyzetben, hadiállapot idején, mint az értékeinkre terített törülköző a strandon. Vagy mint a rókalyuk, aminek bármikor nekironthat két habzó szájú kopó. De inkább nem panaszkodnék – a hadviselés, a háború lélektana Radnóti óta nem sokat változott, és tőle tudjuk, mi a helyzet azzal, aki akár csak lelkesedni rest.
– A Magyar Kultúra magazin egyik sokat hangoztatott kérdése a civilizáció kriptája kapcsán, hogy „te mit tennél bele egy időkapszulába?” Most ezt a kérdést szeretném feltenni neked én is. Hogyan lássanak, értelmezzenek minket kétszáz év múlva, amikor felnyitják ezt az időkapszulát?
– Kétszáz év múlva? Szerintem örülhetünk, ha ezt az évszázadot túléljük, mert az emberiséget fizikai valójában fenyegeti veszély. De legyünk optimisták, tegyük fel, hogy valaki tényleg kíváncsi lesz mai életünkre a jövőben. Ha gonosz akarnék lenni, kinyomtatnám egy-két véletlenszerűen kiválasztott politikai vagy közéleti cikk kommentszekcióját, és hozzácsapnék néhány órányi videóanyagot a TikTokról. Komolyra fordítva: nem kívánok semmit konzerválni, az igazán értékes munkák úgyis fennmaradnak, például az Iliászt sem kellett időkapszulába zárni. A kérdésről persze azonnal eszembe jut a cancel culture cenzúrája is, de nem érzem ezt akkora veszélynek, hogy Kiplingért vagy Agatha Christie-ért kezdjek aggódni. Megóvásuk különben sem az én dolgom.
– Kárpátalján születtél és ma is ott élsz a családoddal, magyar íróként, költőként, körülöttetek pedig egy szörnyű háború tombol. Talán furcsának hathat a kérdés, de kíváncsi lennék, mit adott és mit vett el a háború tőled mint embertől és mint költőtől?
– Mint említettem, a Kárpátaljára jellemző viszonylagos nyugalom ellenére, a helyzetünk igen bizonytalan. Elvi szinten sem foglalkoznék azzal, hogy adott-e valamit a háború. Nem adhatott, mert természetéből fakadóan csak elvenni tud – szabadságot, megélhetést, életet. Én pillanatnyilag a szabad mozgásban vagyok korlátozva, szerencsére dolgozni, alkotni tudok, ez a lekötöttség azonban önmagában is sok lehetőségtől megfoszt. Egzisztenciális és szakmai értelemben is rendkívül fontos most a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíja.
– Hogyan látod a fiatal magyar írók, költők, illetve úgy általában a kultúra jövőjét Kárpátalján?
– Rendkívül borúsan. Azt, hogy mit tartogat még a jövő, nehéz megjósolni, szorítkozzunk inkább a jelen tényeire, azok beszédesek. Először is, miközben a nyilvánosságban töretlenül százötvenezer kárpátaljai magyarról beszélnek, szerény véleményem szerint kétséges, hogy maradtunk-e százezren. A tömeges kivándorlás okai ismertek. A régióban ezzel együtt lakosságcsere is történik, az ország más területeiről érkeznek menekültek, és itt keresnek új otthont, amit az is bizonyít, hogy az ingatlanárak duplájára nőttek. Így arányaiban is fogy a magyarság, magyar jellegét pedig sok olyan település is elveszítheti, amely eddig őrizni tudta. A kulturális élet visszaszorult, az elmúlt másfél évben egyetlen író-olvasó találkozón voltam. Van továbbá egy oktatási törvény, ami idén szeptembertől lép érvénybe, lényege pedig, hogy az államnyelv elsajátítása érdekében, egy bizonyos átmeneti időszak után, elsőtől negyedik osztályig csak részben, ötödiktől tizenegyedik osztályig pedig egyáltalán nem tanulhatnak anyanyelvükön a magyar diákok. Képzeljük hát el a gyerekeket, akik az otthon hallott beszéden, vagyis a konyhanyelven túl nem ismerik a magyart, és nemhogy irodalmi, de köznyelvi szövegek értelmezése is gondot okoz nekik. Körükben nyilván igény sem fog mutatkozni a magyar kultúrára, az irodalomra. Ezért vagyok borúlátó.
– A feleséged is – többek között – írással foglalkozik; van közös irodalommal kapcsolatos élményetek?
– Ha irodalommal kapcsolatos közös élménynek számít, hogy az írásnak köszönhetően ismerjük egymást, akkor igen, van. A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alapításakor barátkoztunk össze, ez a közösség adott keretet első beszélgetéseinknek. Az írás és olvasás magányos tevékenységünk, mindketten elvonulást igénylünk hozzá, de az előfordul, hogy megbeszélünk, elmesélünk egymásnak olvasmányélményeket, illetve az új írásainkat is egymásnak mutatjuk meg először. Volt már olyan ötletem, hogy írhatnánk valamit közösen, de ez egyelőre várat magára.
– Azt gondolom, hogy a művészet támaszunk lehet nehéz időkben. Hogyan van jelen mindez a te életedben? Tud segíteni a költészet vagy akár a zene, amikor minden kilátástalannak tűnik?
– Ha valamilyen megrázkódtatás ér, én nem keresek kapaszkodókat a művészetben, inkább a saját gondolataimba merülök ilyenkor. Zenét például egyébként is kifejezetten ritkán hallgatok, mert zavar a koncentrálásban, így a csendet preferálom. A nehéz helyzeteken sokkal inkább az optimizmusom segít át. Mint talán észrevetted, ez a magatartás nem arról szól, hogy naivan hiszek valami csodában, a sorsunk jobbra fordulásában varázsütésre. Inkább egyszerűen tudatában vagyok annak, hogy minden léthelyzetünknél van és lehetne rosszabb is, illetve hiszek benne, hogy minden céllal történik.
– Édesapaként és művészemberként mit tartasz fontosnak átadni, megtanítani a fiatalabb generációknak, a gyermekeknek?
– Ha ez lehetséges, akkor ezt a gondolkodásmódot. Továbbá, hogy élvezzék a művészeteket, hogy kritikusan gondolkodjanak, hogy tudják, az anyagiasság sosem jár együtt a megelégedettséggel. És egy a manapság divatos píszíhez képest ódivatú, de jóval időtállóbb magatartást, a tisztelettudást.
– Milyen témák foglalkoztatnak mostanában, amelyeket rögtön papírra is vetsz?
– A háború és az abból eredő kilátástalanság témája több versemben tetten érhető az utóbbi időben. Szinte naponta adnak hírt katonatemetésekről, ez a tény nagyon le tudja taglózni az embert, ezért derűsebb versötletek nem is jutnak eszembe. A lélek, a test és a földi valóság kapcsolatát boncolgattam utóbb, ez a kérdéskör késztetett mélyebb gondolkodásra.
– Olvastam a nagypapád által elnevezett éneklő hintáról és rögtön arra gondoltam, hogy mennyire meghatározók a gyermekkori élmények; tulajdonképpen egész életünkben végigkísérnek minket. Ti is hasonló módon próbáljátok bevezetni kislányotokat a zene, az irodalom, a művészetek világába? Ő hogyan viszonyul ezekhez a sokszínű, szerteágazó, de mégis több ponton is egybefonódó világokhoz?
– A kislányunk, Júlia, két és fél éves, cserfes, nagy dumagép, de a hangsúly nyilván még a beszédfejlesztésen, az új szavak tanulásán van nála. Nem tudom, van-e jobb módja ennek az ő korában az énektanulásnál. Nagyon sokat énekelünk, rengeteg népdalt, nótát, gyerekdalt ismer már, és a lényeg, hogy ezt játékként éli meg, örömmel ismétli utánam a szöveget, a dallamot. Márciustól pedig óvodás lett, ott is sok új dolgot fedez fel.
– Kiktől és milyen műveket olvastál utoljára, amelyeket szívesen ajánlanál másoknak is?
– Egyik mulasztásom a sok közül, amit nagyon szégyelltem magam előtt, az volt, hogy annak idején nem olvastam el az Egri csillagokat. Mi tagadás, sosem voltam kibékülve a kötelező olvasmányokkal. Bíró Szabolcs Elveszett csillagok című ifjúsági regénye került a kezembe, és úgy éreztem, hogy nem nyithatom ki, amíg ezt a mulasztást nem pótoltam. Úgyhogy jött Gárdonyi, letaglózott, nem bírtam letenni, utána pedig Bíró Szabolcs izgalmas kincskeresése szegezett a fotelhez. Legutóbb pedig Tar Sándor A mi utcánk című könyvét olvastam, nehézkesebben, szinte fejezetenként, a rögvalóságba beleborzongva. Más-más korosztálynak, de feltétlenül ajánlom olvasásra ezeket. Illetve olvasószerkesztőként van szerencsém kéthavonta töviről-hegyire átolvasni a kárpátaljai Együtt folyóirat teljes anyagát, amit szintén jó szívvel ajánlok az olvasóknak. A Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet honlapjáról minden lapszám letölthető.
– Milyen terveid, céljaid vannak alkotás terén a jövőre nézve?
– Szégyenpiac munkacímű új verseskötetem anyagán dolgozom jelenleg, lassan születnek az újabb költemények, és alakulóban van egy magáról a Szégyenpiacról szóló ciklus, ami kicsit más hangvételt és formavilágot jelent az első kötetem verseihez képest. Remélem, idén, vagy legkésőbb jövőre ez megjelenhet. Közben pedig gyűjtögetem ukrán költők háborús reflexióit, egy főként az orosz támadás témája köré épülő fordításkötetet szeretnék jövőre letenni az olvasók elé.
„Nem számít a kényelem, mindennél fontosabb, hogy időben és épségben odaérjek, ahová elindultam” – meséli Shrek Tímea, amikor az autókról, az autóvezetésről kérdezem. Az író a kárpátaljai tömegközlekedés hiányosságaira hivatkozva – amolyan elvi kérdésként – döntött amellett, hogy beül a volán mögé. Hat éve vezet folyamatosan, azóta többször gurult keresztül az országhatáron is, otthon, Beregszászban is legtöbbször autóval közlekedik.
„Azt hiszem, ez volt az első olyan pillanat az életemben, amikor büszke voltam magamra, egy olyan kislány, aki kapott a szabadságból egy kisebb falatot” – meséli Ilyés Krisztinka gyermekkori biciklizésélményeinek egyikét. A szabadságérzet később sem múlt el, inkább csak átalakult; felnőttként, az autó vezetőülésében már a félelem és az izgalom ötvözetében van jelen, melynek vetületei talán még talán a költészetét is befolyásolják.
A Magyar Kultúra magazin legújabb, a közlekedést fókuszba helyező lapszámához kapcsolódva ismét beszélgetésre hívtunk egy kiváló írót, szerkesztőt, hogy elmesélje mindazokat az emlékeket és élményeket, amelyek az autók és a kétkerekű járművek világához kötik. Mint kiderült, bőven volt miből válogatnia, Nagy Koppány Zsoltnak ugyanis a benzingőzt hányó Oltcit és a bődületes teljesítményű Audi mellett még sok más módon is sikerült kapcsolódnia az autókhoz, a vezetéshez. Mégpedig az írásain keresztül.
,,Egyfajta világ- és létértelmezés” – mondja Farkas Wellmann Endre, amikor megkérdezem tőle: miben rejlik számára az autóvezetés lényege, s hogyan kötődhet ez a költészet univerzumához. Az autóval megtett hosszú út egy különleges csapatmunka együttes erejét bizonyítja: az ember, az Isten és a technika közös sikere.
,,Sok olyasmi van az emberi lélekben, amit az autó meg képes mutatni.”
,,Rájöttem, hogy jóval több dolog köti össze az embereket, mint ami szétválasztja őket” – meséli Szabó Zoltán, akit barátai és ismerősei becenevén, Kobraként ismernek. Kobra 2013-ban indult el BéBike nevű biciklijével egy föld körüli útra, amely az addigi kalandjai közül a legnagyobb kihívást jelentette, de mint a beszélgetés során kiderült: csak addig érdemes tekerni, ameddig boldog az ember, ezért tizenhat hónap után úgy döntött, hazatér otthonába.
Az életemet nagyon régóta megosztom a zene és a matematika között. A zene tölti ki az életemet, de nincs olyan nap, hogy ne olvassak el legalább egy verset. Tulajdonképpen matematikatanárnak tartom magam, aki itt-ott kiruccan különféle területekre. Nyelvészet, zene, és a fényképezést is ide sorolnám, mert ha kell, a Tanítókórus dokumentumfotósaként is igyekszem helytállni. Kántorkodom a zselízi templomban, és mint megrögzött pedagógus, felkészülés nélkül nem tudok sehova sem menni. Fiatalkoromban volt egy saját zenekarom, és ezek a régi zenésztársaim, barátaim arra ösztönöztek, hogy álljuk össze újra a magunk szórakoztatására, örömére.
Vitkay-Kucsera Ágota operaénekes érdeklődése szerteágazó, energiája kifogyhatatlan, énekel, tanít, előadásokat tart, a tudományok és a művészetek doktora titulust is megszerezte. Repertoárja nem korlátozódik a klasszikus zenére, operettslágereket, musicaldalokat és magyar nótákat is énekel. Az Újvidéki Művészeti Akadémia tanáraként diákjait is ugyanerre a nyitottságra neveli. A beszélgetés születésnapi köszöntő és ajándék, neki és nekünk is.
Beszélgetésünk apropóját azonban főként a névváltoztatás adta, ez évtől ugyanis – Póka Egon személye és munkássága előtt tisztelegve – már a Póka-udvar fogadja be az érdeklődő közönséget. Az interjúból az is kiderül, hogy milyen előadókra, programokra lehet számítani a hamarosan startoló Póka-udvarban, illetve hogy miképp kapcsolódik be ebbe az alapvetően zenei világba a Petőfi Kulturális Ügynökségen keresztül maga Petőfi Sándor és a reformkor.
Ha le szeretném egyszerűsíteni, három területen dolgozunk: magyar nyelven született irodalmat népszerűsítünk magyarul olvasóknak, magyar nyelvről a világ bármely nyelvére fordított irodalmat mutatunk be a világ bármely nyelvén olvasóknak, és ez fordítva is érvényes: a világirodalom alkotásait igyekszünk magyarra fordítani, vagy azok alkotóit ide csábítani.
,,Én igazán szeretek a határokon dolgozni és hibridekben gondolkozni” – meséli Bánki Beni, aki eszerint rendezte be az életét is: egyszerre kíváncsi arra, milyen módon használhatja fel az internet és a közösségi média által kínált lehetőségeket, ugyanakkor vonzza őt a költői lét magányos, alkotói világa is. Ezt a kettőt pedig ötvözve tárja rajongói elé, aminek elsődleges célja, hogy megmutassa generációjának, mennyi minden rejtőzhet egy kortárs dalszöveg, de akár egy száz évvel ezelőtt született vers sorai mögött.