Kincses Krisztina: „Prózai alkat vagyok, némi költői lélekkel, ami tökéletes arány a dalszerzéshez.” – Interjú Berta Zsolttal

„Nehéz elhinnem, hogy van Isten, majdnem olyan nehéz, mint azt, hogy nincs.”

– Mit jelent számodra a zene?

– Kellő időben a kellő hangokat. De most komolyan: inkább fogyasztó vagyok, mintsem előadó, bár sokan gondolnak rám zenészként is. A helyzet viszont az, hogy eleve szövegíróként kerültem a zenei szakmába, s ilyen minőségben tanultam meg kicsit muzsikálni is. Ahogy egy fizikusnak is meg kell tanulnia számolni. Később, szerzőtárs híján, elkezdtem a dalszövegeimre magam kitalálni a zenéket, és ezek, úgy gondolom, a célnak megfeleltek, olyanok, mint amikről eszembe jutnak, vagy juttatnak nálam nagyobb formátumú dalszerzőket is. Így aztán a zene számomra dalszerzőként munkaeszköz, fogyasztóként pedig pont az az éteri, isteni, nagyszerű dolog, ami mások számára is.

– Mikor, hogyan és miért fogalmazódott meg benned egy úgynevezett irodalmi album létrehozásának a terve?

– Nem fogalmazódott meg, ahogy soha semmilyen alkotásfélét nem határozok el előre. Soha nem áll szándékomban létrehozni valamit. Tehát a miértről halvány fogalmam sincs. Nincs szándékom, csak gondolataim, érzéseim vannak, amiket hagyok megfogalmazódni, megformálódni. Nem erőltetem, csak nem állom útját. Amikor tudatosul bennem, hogy csinálok valamit, akkor már vastagon benne vagyok, akár egy dalról, egy egész albumról, akár egy regényről van szó. Ilyenkor kicsit meglepődök, hogy tulajdonképpen mi a fene is történik, de aztán nem foglalkozom vele, csinálom tovább. Az új albumom, az És így tovább, és így tovább is így született. Írtam néhány ilyen fél-, egyperces dalt, amelyek mintha nagyon rövid, még egy rendes dalnál is rövidebb összefoglalói vagy szinopszisai lennének egy-egy témának. Szerelemnek, barátságnak, Istennek, az emberi történelemnek, a környezetszennyezésnek, akárminek. S ahogy agyalgattam rajta, hogy ezek a szemernyi kis versikék kifejezik-e, amit ki akartam fejezni, valahogy fejben tulajdonképpen kisprózákat, szabadverseket, ritkábban rímeseket fogalmaztam meg, sőt végül egy hosszú, rímtelen verset is, ez utóbbit a legrövidebb dal elé, ami mindössze négy szó. Ezeket aztán le is írtam, s a dalok elé biggyesztettem. Előfordult, hogy egészen laza kötődése lett a prózáknak a dalhoz, tulajdonképpen logikailag nem is mindig tiszta a kapcsolat, de az érzéseket tekintve, a születésükkor rendben valónak tűntek. Olyanok, mint az impresszionista festmények. Nem a valóság, hanem a valóság keltette benyomás elevenedik meg a vásznon. A líra és a próza kicsit szerepet cseréltek, mert a dalok, vagyis a kvázi versek lettek egyértelműek, tisztán érthetőek, az előttük álló prózák pedig ködösebbek, inkább az érzelmekre, mint gondolatiságra apellálóak. 

– Íróként és dalszerzőként mindkét műfajban alkotsz, de mégis inkább a próza a világod. Mit nyújt a próza, ami a lírából hiányzik?

– Fordítva is feltehetnénk a kérdést, de fölösleges. Más munkához más szerszám való. Ez inkább alkati kérdés. Egy költő a prózájában is költő marad, egy író a lírájában is író, hiába művelik sokan mindkettőt. Csak nagyon kevesek tudnak mindkét műfajban igazán jót, egyáltalán érvényeset alkotni. Sőt, csak az egyikben is kevesen képesek rá a vállalkozók közül. Én prózaírói alkat vagyok, s még azon belül is az a földszagú, hétköznapi dolgokról, a világ kézzelfogható dolgairól mesélő típus. Akárcsak egy sebész a pszichiáterhez képest. Levágta, levágta. Bár nem tagadom, hogy magam is keresem az életben és így az írásaimban is az anyagon, a testen, a puszta ösztönökön túlmutató dolgokat, de valahogy mindig oda kanyarodok vissza, hogy azokat a biológiai értelemben vett életben találom meg, s az emberi lélek mozgatórugói is mind abból fakadnak. Vagyis hétköznapi romantikára vagyok hajlamos. A többi persze hit kérdése, vagy egy logikus gondolatmenet keltette érzés. Ahogy ezen a lemezen fogalmazok: „Nehéz elhinnem, hogy van Isten, majdnem olyan nehéz, mint azt, hogy nincs.” Ez például egy Ady-versről jutott eszembe. Mert az is van a lemezen, egy szintén nyúlfarknyi. Szóval prózai alkat vagyok, némi költői lélekkel, ami tökéletes arány a dalszerzéshez. Mert a jó dalszöveg tartalmilag közelebb áll a prózához, mint a vershez, a szerkezetét, ritmusát, szótagszámát illetően pedig egészen más tészta. Ezért születik versekből ritkán jó dal. A rímekhez meg van érzékem, ami a dalszerzéshez is fontos, de tudom, hogy nem vagyok költő. Ezt jobb – és ritkább – esetben érzi magáról az ember. Én dalszöveg- és prózaírónak érzem magam, hát mindenkinek jobb, ha ennél maradok.

– Miből táplálkoznak ezek a szemernyi prózák és fikarcnyi dalok, illetve mennyire koncepciózus a szerkesztés? Előre elképzelt, megkreált történetek szerint álltak össze a művek, vagy ez a – minden szinten – szabad hatást keltő egység a munkafolyamatban, a szövegek írása közben is megmutatkozott?

– Minden, amit csinálok, a személyiségemből, a tapasztalataimból és persze mások rám gyakorolt hatásából táplálkozik. Előbbi kettő evidens, az utóbbi tagadhatatlan. Előre ritkán tervezek el valamit, először valami kis kezdeménynek kell megszületnie, az szüli meg bennem a koncepciót. Ha úgy tetszik, előbb az ihlet, az isteni sugallat jön, fogalmam sincs, hogy honnan, és sokszor magam is értetlenül bámulok néhány sort. Aztán, ha nem hagy nyugodni, akkor befejezem, és többnyire meg is értem. Egyszer csupán azért írtam meg egy kisregényt, mert kristálytisztán bevillant, ahogy az első feleségem a Vigadónál leszállt a kettes villamosról, és a szél magasra emelte a szoknyáját. Olyan erős és szép mozgókép pergett le erről a fejemben, hogy le kellett vésnem néhány mondatban. Nem tudtam, miért, de aztán folytattam. Nem ezzel kezdődik végül a regény, de ez indította el. A minap meg padlót nyomtam Pomáz és Szentendre között, mert kedvem támadt a napsütésben felsétálni egy dombra. Mire bámészkodva felértem, úgy mellékesen a fejemben született egy dal a dombtetőről. 

„Ennél magasabbra már nem vágyom

Nekem ennél messzebb nem kell látnom

Itt van a kenyerem, a kutyám, a szeretőm

Itt ülök, fenn a dombtetőn…”

Egy sort kellett csak hozzáírnom később a kocsiban. Ki tudja, honnan jönnek ezek a dolgok? Olyan, mint amikor kinyitod a postaládádat, és találsz benne egy névtelen levelet. Hát ezt meg ki írta? Na, ez a lemez is valahogy így fogant. A szabad hatás pedig azt hiszem, belőlem fakad, vagyis egyrészt a fegyelmezetlen, néha kissé zavaros gondolkodásomból, másrészt abból a tudatos törekvésemből, hogy amit létre akarok hozni, azt általában nem kényszerítem rá egy útra, hanem hagyom, hogy menjen, amerre akar. Hiszek benne, hogy így találja meg a saját természetes útját, ahogy a víz is a sziklák repedéseiben csorog lefelé, csak lassan csiszolva, tágítva azokat, s nem váj mindjárt széles, új medret. Valahogy így képzelem a természetes fejlődést, ami nem erőszakolja meg az irodalmat, vagy úgy általában bármelyik művészetet. Néha viszont új járatot fúrok, de akkor valamiért nagyon hiszek abban az új járatban. Ilyenkor születnek a meghökkentően új vagy legalábbis szokatlan dolgok, amik azonban nem feltétlenül jók.

– A lemezen huszonkét dal és huszonkét rövid szöveg jelenik meg. Ez a szám és ez a szövegegyüttes a 2022-es év összefoglalójaként szolgál?

– A szám igen, a szövegegyüttes nem. Utóbbi inkább általában az emberről beszél. Ja, és egyszer a kutyáról, de persze akkor is az ember és a kutya kapcsolatáról. Persze az emberről lehetne akárhány ezer ilyen rövid dalt írni, de egy lemezre elég ennyi. Valóban azért álltam meg 22-nél, mert 2022-t írtunk, amúgy lehetett volna huszonhat is. De lehet, hogy a huszonkettő is sok. Hiszen ezek a rövidke dalok ezekkel a rövid prózákkal, tulajdonképpen kísérletek, és aki kísérletezik, az a fogyasztóval kísérletezik, márpedig akkor ez emberkísérlet. Az pedig tartson minél rövidebb ideig, ha már egyáltalán muszáj.

– Milyen volt az új album fogadtatása? Milyen kritikai megjegyzéseket kaptál eddig?

– Igazi kritikát még nem írt róla senki, se jót, se rosszat, legalábbis nem tudok róla. Pedig szívesen olvasnám. A szokásos marketinglózungokat elmondhatnám én is, hogy „nagyon jó a fogadtatása, az emberek nagyon szeretik, számtalan a pozitív visszajelzés, mindenkinek ajánlom” stb. De az igazság az, hogy aki elmondja nekem a véleményét, az azért mondja el, mert az éppen pozitív, és ez rendben is van. A negatív vélemények viszont nem nagyon jutnak el az alkotóhoz, mert azt inkább elhallgatjuk, akár tapintatból, szeretetből, vagy a konfliktuskerülés érdekében. Ismerősként óvják az alkotót, ismeretlenként pedig nem akarnak ajtóstul rontani a házba. Végső soron ez is rendben van, hisz nem vagyunk szociopaták, ugye, illetve nem mindenki az. Így azonban nem lehet alapozni az áradó dicséretekre sem, és én nem is teszem. Tudom, hogy vannak, akik nem szeretik a lemezt, vagy rossznak találják. Ez a kettő sem ugyanaz. Éppen ezért lenne szükség a valódi kritika műfajának feltámadására. Olyan kritikusokra, akik fröcsögés, rosszindulat, irigység és gúny nélkül is meg tudnak fogalmazni helytálló, éles szemű, fülű kritikákat, és így akkor is hitelesek, amikor dicsérnek. Nem írnának sem csupán haverságból, sem csupán rosszindulatból, vagy esetleg kilövési parancsra. Nekem három-négy olyan emberem van, aki őszintén megmondja, mit gondol a dolgaimról. Kontrollnak csak őket használom.

– A Kultúra.hu-nak adott interjúdban a következőket olvashatjuk: „Csak a forma lehet újdonság, friss: vagyis a stílusunk, az eszközeink… a személyiségünk. Igazából az maga az irodalom.” Ennek apropóján és ezen meggyőződés által vezérelve jött létre az És így tovább, és így tovább című albumod is? Stílusában, illetve formájában egyedi munkának tekinthető ez, vagy már összefuthatunk hasonlóval magyar nyelvterületen is?

– Ahogy az eddigi szavaimból is kitűnik, én nem törekszem semmire, nem vezérel semmi. Most magamat ismétlem, és persze még sokakat: lehetnek szándékaink, de hiába, adni csak magunkat tudjuk. És egy kicsit azt, azokat, akik már belénk ivódtak, akik a húsunkká, vérünkké, talán a lelkünk, szellemünk egy darabjává váltak. Ez az elegy hoz létre dolgokat, nincs ráhatásunk, mit és miképpen. Az idézett mondat előtt, ha jól emlékszem, arról beszéltem, hogy nincsenek olyan gondolatok, amit még ne gondolt volna rajtunk kívül már sok millió ember, függetlenül attól, hogy leírta, elénekelte, megfestette volna. Amilyen formába öntjük a gondolatainkat, érzéseinket, azok vagyunk mi, az lehet kicsit más, mintha valaki más formálta volna meg. De olyan nagyon még az se.

– Nyilvánvaló, hogy mindig az aktuális befogadónak kell eldöntenie, hogy mit gondol az adott műalkotásról, ezért arra kérlek, próbálj meg elvonatkoztatni attól, hogy ez a saját albumod és úgy mondd el, hogy miben is látod ennek a munkának az egyediségét.

– A dalok rövidsége mindenképpen ilyen, bár kétlem, hogy ne kísérleteztek volna már ezzel mások is. Az album készülése közben egy barátom egyébként megjegyezte, hogy a dal nem véletlenül alakult az évszázadok során olyan hosszúságúvá, amilyen általában, vagyis két-három-négy perc. Ugyanis az az a hosszúság, ami az ízléses építkezéshez kell, amiben van felvezetés, csúcspont, lecsengés, s a többi. Ez a lemez ezzel a hagyománnyal szembemegy, így könnyen lehet, hogy kulturális zsákutca. Ellenben az is könnyen lehet, hogy a modern kor legújabb tünete, vagy forradalmi útkijelölése, ami a semmire rá nem érő ember igényeit szolgálja, vagyis a nagyon elfoglalt emberét. Lehet, hogy ez egy új faj. A Homo izé… behavazottus. Nem tudom latinul. Na, ez az ő lemeze.

– Mit gondolsz, van „küldetésed”,vagy úgy általában az embernek? Ha igen, mi az?

– Remélem, nekem nincs ilyen, mert akkor azt végre is kéne hajtani. Nem hiszek benne, hogy bárkinek lenne születésétől fogva küldetése. Csak késztetésünk, belső kényszerünk van, ami nem hagy nyugodni, ami küldetésért kiált, de a küldetést – szerencsés esetben – a világtól, egymástól kapjuk. Vannak dolgok, amiket meg kell csinálni. Sajnos ezek a legritkább esetben ugyanazok, amikkel amúgy szívesen foglalkozunk. Jézus talán nem foglalkozott volna szívesebben továbbra is az emberek tanításával, az igehirdetéssel vagy akár Mária Magdolnával, mint hogy egy kereszten, borzalmas kínok között megváltsa az embereket? De úgy gondolta, ez a dolga, elfogadta, hogy a világ állapota ezt a küldetést mérte rá, s nem tért ki a feladat elől. Pedig megtehette volna. De az küldetés volt, nem pedig belső késztetés. Ne becsüljük már le Jézus áldozatát ennyire. Az nekem igen kényelmesnek tűnik, hogy a küldetésünket azonosítjuk azzal, amit a legszívesebben csinálnánk. Persze tudom, hogy sok kortárs művész ezt megteszi. De a küldetésnek nem véletlenül az a neve, hogy küldetés, vagyis hogy valaki, valakik küldenek. Mások, nem pedig mi magunk. Vagyis tehetjük éppen azt, amihez kedvünk van, de könyörgöm, ne nevezzük küldetésnek. Mert akkor a… Paris Hiltonnak is küldetése van, vagy bármelyik magyar szilikoncelebnek. Az írás annak küldetés, aki annak minden tartozékát utálja, magát az írást is, és azt is, hogy írónak tartják. Mert már az sem küldetés, ha kínlódva végigcsinálod az az előbbit, mert annyira áhítozol az utóbbira. Akkor azt is magadért teszed, a magad parancsára. Nem hogy nem parancsolták mások, de még csak nem is kérték. Nekem nem sugallja a világ, hogy olyan nagy dolgot vigyek végbe, ami már küldetésnek nevezhető. Sőt azt se, hogy valami kicsit. Igyekszem hasznos lenni, vagyis annak a kevés embernek, aki olvas, hallgat, örömet szerezni, mivel immár csaknem elhiszem, hogy ügyesen mesélek történeteket, jól, szívhez szólóan fogalmazok meg egy-egy dalt. Ennyi nekem bőven elég, ráadásul – bevallom – élvezem is. Épen ezzel él vissza a könyvipar, ennek segítségével zsákmányolják ki az írókat. Amúgy meg ugyanaz a feladatom, ami mindenkinek. Tőlünk telhetően a legkevésbé rossznak, gonosznak, gyengének lenni, vagyis minél közelebb jutni a jézusi modellhez, tekintet nélkül, hogy hívők vagyunk vagy sem. Ó, én ebben már sokszor elbuktam, még a törekvést illetően is. Erről is írhatok például.

– „Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon”, mondta Kodály Zoltán. Egyetértesz Kodály kijelentésével? Hogyan és mennyiben volt támaszod a zene és az irodalom életed során?

– Minden tiszteletem mellett ez így egy kicsit zavaros. Nem aranyozza be minden tevékenységünket, főleg nem, amikor éppen bajokon vergődünk át. Ha gáz van, nem feltétlenül frappáns megoldás, hogy dalra fakadjunk. Ahogy az sem, hogy töltsünk egy italt, de persze mindkettőnek megvan a maga helye. Az is igaz, hogy igencsak jó lehet, ha közben szól a zene. S főleg, ha hozzánk szól. De értem, mit akart Kodály mondani. Abban az esetben, ha már padlón vagyunk, végleg veszítettünk, a helyzet teljesen reménytelen, s tehetetlenek vagyunk, akkor tényleg eljött a zene ideje. Lehet gyógyír, akár játssza, akár hallgatja az ember. Amolyan érzelmi stimuláció. Van, hogy erőt ad, van, hogy épp ellenkezőleg, még jobban kiüt, de az is jó, olyan, mint egy újraindítás egy akadozó gépnek, amiben összekuszálódtak az algoritmusok. Segít továbblépni. A dal viszont már komplexebb dolog, hiszen ott szavak, gondolatok hangzanak el zenei kísérettel, tulajdonképpen az már önmagában a zene és az irodalom ötvözete. És az irodalommal ugyanaz a helyzet, lehet gyógyír, de kiüthet még jobban. Mint minden jó művészet. Hasson, rázzon meg, karmoljon, harapjon, nevettessen, ríkasson. Ha boldogtalanok vagyunk, segítsen kicsit, ha boldogok, akkor nyomjon le, vagyis emlékeztessen, a boldogtalanokra éppúgy, mint a magunk boldogságára, mert mindkettőt hajlamosak vagyunk elfelejteni, illetve nem észrevenni. A zenében több az ösztön, az irodalomban több a gondolat, de mindkettő egyszerre intellektuális és emocionális, olyanok, mint egy nő és egy férfi, akik külön is működnek, de igazán együtt erősek. Számomra legalábbis. Na, ez is elég zavarosra sikerült. De hát ezek éteri, szent dolgok, épp csak sejtjük, mi történik velünk, ha zenét hallgatunk vagy olvasunk. Szerintem Kodály Zoltán azért mondta ezt, mert ő történetesen zenével foglalkozott. De bármi alkalmas rá, hogy átsegítsen a nehézségeken, csak nagyon kell szeressük. Aki lovakkal foglalkozik, azt a lovak segítik át. Vagy a kutyák, ugye. Lehet ilyen a sport is, vagy a felfedezői vágy. Vagy a természetbúvárok, természetvédők, akik egész évben a berkekben, erdőkben, nádasokban, vizeken, pusztákon kódorognak a leharcolt bakancsaikban. Akár egy másik ember is lehet az. Az a lényeg, hogy imádjuk a munkánkat vagy legalábbis legyen a meló mellett valami, amit imádunk, és az ne pótcselekvés legyen, hanem valóban ránk szabott ügy, szívügy. Ha nincs ilyenünk, tegyük fel a kérdést, van-e értelme az életünknek, a létezésünknek. Ha pedig van, képzeljük el, milyen lenne, mit érne az életünk nélküle. Rá fogunk jönni, hogy az a valami, az mi magunk vagyunk, de legalábbis belőlünk egy darab. Mint Kodálynak a zene. Képzeld el, hogy Kodályból kiveszed a zenét. Mi marad belőle?

– Mit gondolsz a mai könnyűzenei generációról, illetve az egyre inkább teret hódító mainstream zenei műfajokról? Beszélhetünk-e egyáltalán ma összetartó generációkról hasonló stílusjegyekkel, vagy az új generációk egyetlen hasonló stílusjegye éppen az, hogy semmiben sem hasonlítanak és talán nem is akarnak hasonlítani egymásra?

– Tudom, hogy általában szeretik a zenéket generációkhoz kötni, de én sosem gondoltam így a zenére. Kodály mondta azt is, hogy a zene mindenkié, nyilván úgy értette, minden zene mindenkié. Az emberiségé, az emberi kultúráé. A megszülető zenékből csak a valóban időállókat visszük magunkkal hosszú távon. Ahogy az irodalomból is. S a nagyja nem ilyen. A trap a szó legrosszabb értelmében popzene, mint a diszkó, a techno, az operett vagy akár a lakodalmas rock. És hát manapság ez a mainstream, ami ritkán találkozik a veretesebb értékekkel. De azért előfordul, ahogy előfordult a hatvanas-hetvenes években. Persze minden műfajban lehet értékeset csinálni, de tagadhatatlanul vannak műfajok, amik szinte presszionálnak a gagyi, ócska, ízléstelen kivitelezésre, megoldásokra. Mert ez a műfaji sajátosságuk. Csak egy bizonyos szint fölött mondhatjuk, hogy ízlés dolga. A mainstream nagyon ritkán esik egybe az értékesebb, mélyebb dolgokkal. De azért előfordul. Manapság nem ilyen korszakot élünk. A kulturális hordozók pedig, főleg a zeneiek, mint például a rádiók, egy cseppet sem akarnak ezen változtatni, pusztán kiszolgálják a fogyasztás érdekében lebutított tömegigényt, illetve elsősorban a reklámvásárlóikat, akik elvárják, hogy kiszolgálják a tömegigényeket. Mindez pedig egymást erősíti. Az internet nemhogy alternatívát kínálna, hanem ezerszeres erővel állt bele ugyanebbe az üzletbe. Ami most tömegesen látható, az nagyon is egyforma és silány. De ez többnyire mindig is így volt. Az értékekért le kell ásni, manapság leginkább egy hatalmas szeméttelepen kell átrágni magunkat hozzá. De talán ez is mindig így volt, nem tudom, csak az internet felnagyítja a szemétdombot, pontosabban ma már a világ összes szemetét láthatjuk, mert egy helyre hordjuk. Ez torzítja az összképet vagy élesíti… Azt hiszem, inkább élesíti, ami az emberiség egészéről alkotott képünket illeti. De azt jobb volt nem látni. Komolyan. Jobb volt hinni az emberiség erényeiben. S ha emberiség alatt az emberek kisebb részét értjük, akik felhalmozták azt a sok kincset, amit emberi civilizációnak hívunk, akkor az igazságot most a kék tabletta mutatja meg Morfeusz tenyerében, s nem a piros.   

– Az és így tovább, és így tovább nem pusztán címként szolgál, de több szövegrészben is megjelenik. Mi van az és így tovább után? Mit fed el vagy minek ad új utat?

– Érzelmileg van valamiféle jövőképe, jövőüzenete a kifejezésnek, legalábbis annyi, hogy mindig lesz valahogy. De nem lesz. Azt hiszem, többször is felmerül a lemezen, hogy az emberiségnek leáldozott, éppen azért, mert képtelenek vagyunk változtatni, önmagunkon, az életmódunkon, továbbra is ugyanazokat a hibákat követjük el, háborúzunk, túlszaporodunk, pusztítjuk a velünk élő növényeket, állatokat, mérgezzük a levegőt, a vizet, a földet, mérgező ideológiákat találunk ki, hajszoljuk a pénzt, és így tovább, és így tovább. Persze ez provokáció, de elég szkeptikus, remény nélküli a részemről. Hiába van ott a másik oldalon a szerelem, a barátság, a szeretet, a jóság, az értelem, a világ szépsége, amit képesek vagyunk meglátni, a felelősségtudat, az évezredek során felhalmozott hatalmas tudás és az a kevés bölcsesség… és így tovább, és így tovább. Igazából csak sok helyen nem akartam folytatni a felsorolást, hogy teret adjak a hallgatónak is. Már akinek szórakozás, hogy továbbgondoljon dolgokat. Vagy éppen megcáfoljon. A piros tablettások… De én úgyis csak velük számolok. Nekik írok, de nem feltétlenül azt, amit hallani akarnak. Sőt még azt sem, amit én szeretnék hallani. Hanem csak ami kijön a csövön.