– Azt már tudom, hogy amióta az eszedet tudod, írsz. De hogyan barátkoztál meg az irodalommal? Mennyiben járultak ehhez hozzá az irodalomórák az iskolában?
– Az irodalom – ez így nagyon általános, nagyon megfoghatatlan abban az életkorban, amikor elkezdtem megszeretni. A történetek, a versek már azelőtt lenyűgöztek, hogy írni vagy olvasni tudtam volna. Mikor óvodás koromban édesapám megtanított olvasni, majd az első osztályban megtanultam írni, az érdeklődésem már megvolt, csak eszközöket is kaptam arra, hogy megélhessem. Ehhez képest az irodalomórák nagy csalódást jelentettek. A felső tagozatos magyartanárom nemcsak hogy nem tudta felkelteni bennem az érdeklődést a tananyag iránt, de felnőtt fejjel úgy látom, mind pszichésen, mind szakmailag teljesen alkalmatlan volt arra, hogy tanítson, úgyhogy mire gimnáziumba mentem, úgy éreztem, az irodalomnak nem sok köze van a valódi olvasáshoz és íráshoz. Az íróktól tanultam, akiket szerettem és tiszteltem, az iskola pedig csak időpazarlást jelentett: úgy éreztem, elvesztegetek minden percet, amit egy lélekölő tanórán töltök ahelyett, hogy olvasnék vagy írnék. Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy az irodalom ne a félresikerült tanórákat vagy az íróra és az olvasóra kényszerített bilincset jelentse számomra, hanem lehetőséget arra, hogy minél több nagyszerű alkotás születhessen, és ezek minél több emberhez juthassanak el.
– Melyik volt az első fiktív, fantasztikus történet, amit olvastál és milyen hatással volt rád?
– A fantasztikummal először mesekönyvekben találkoztam, kisgyerekként, és azonnal beleszerettem. Mára elég felnőtt – vagy elég kritikus – lettem ahhoz, hogy egy sárkány vagy egy elvarázsolt fuvola önmagában ne legyen elég a boldogságomhoz, de az alapérzés nem változott: számomra egy jó mese szebbé és többé teszi a világot, és csak részletkérdés, hogy az adott mese melyik korosztálynak szól, milyen hosszú vagy milyen hangulatú. A fikció ad mélységet mindennek: borzasztóan sivárnak éreznék egy olyan világot, amiben minden az és csak az, aminek tűnik.
– Szürke gránitból faragott szfinx, krakkói sárkánycsontok és dinoszauruszok – többek között ezekkel is találkozhatunk az első kötetedben. Miért éppen rájuk esett a választásod; illetve mindig is vonzott téged ez a mitikus világ?
– Mindig is vonzott a mitikus világ, és mindig is szerettem az állatokat; a mitikus lényekben, illetve a dinoszauruszokról és más, kihalt állatokról szóló történetekben pedig ez a kettő szerencsésen találkozik, úgyhogy minden ilyen témát hozzám közel állónak érzek. Ezeknek a novelláknak azonban van egy másik vetülete is, amivel nagyon szívesen foglalkozom, méghozzá az a kérdés, hogy mennyiben változik meg a világ attól, ha másképp látjuk. Van egyáltalán egy objektíve helyesnek nevezhető nézőpont? Az számít, hogy mi van előttünk, vagy az, hogy mit gondolunk róla? A fantasztikus vagy misztikus irodalom tökéletes terep arra, hogy elgondolkodjunk ezen.
– Egyre hangosabban kong a vészharang a könyvolvasás jövőjét illetően, sokan sokféleképp vélekednek erről a problémáról. Azt viszont elmondhatjuk, hogy alapvetően az oktatás feladata volna közelebb hozni az irodalmat a fiatal generációkhoz, viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy a legtöbb esetben ellentétes eredményeket érnek el. Nyilvánvaló, hogy a probléma forrása ennél sokkal mélyebben gyökeredzik, de kíváncsi lennék rá, hogy te mit gondolsz erről, mit lehetne tenni az irodalom népszerűsítése érdekében?
– Én úgy látom, a probléma túlságosan sokrétű ahhoz, hogy egyetlen huszárvágással megoldhassuk. A könyveknek ma már nemcsak a tévével, de az okostelefonokkal és az internettel kell versenyezni: a gyermekeknek úgy kellene elsajátítaniuk az olvasás képességét és szeretetét, hogy közben a külvilág folyamatosan végtelen mennyiségű, sokkal könnyebben feldolgozható információt önt a nyakukba. Mire eljutnak az iskoláig, sokan már képtelenek pár percnél tovább figyelni egyvalamire, kiszűrni a releváns információkat egy hosszabb szövegből, vagy élénken elképzelni valamit, amiről csak szóbeli leírást kaptak. Az iskolában tehát sokszor nem is az irodalommal kellene kezdeni a tanítást, hanem az olvasáshoz szükséges képességek kifejlesztésével – ez pedig nagyon nehéz, sőt, gyakran talán lehetetlen.
Ami szerintem a legfontosabb, hogy szülőként, tanárként vagy csak az irodalmat szerető felnőttként arra kell törekednünk, hogy megszerettessük a gyerekekkel a könyveket. Azt kell továbbadnunk, hogy az olvasás nemcsak letudandó feladat, kellemetlen kötelesség vagy az információszerzés egy elavult módja, hanem ablak a világra, menedék és támasz nehéz időkben, szórakozás és ajándék könnyebbekben. Nem azon kell vitatkozni, hogy a Kincskereső kisködmön vagy a Harry Potter legyen a kötelező olvasmány, és nem azzal kell foglalkozni, hogy tudja-e a gyerek, mikor született ez vagy az az író, hanem azt kell elérni, hogy megtanuljon mélyen, élvezettel olvasni. Magától, lelkesen, és nem csak azért, mert egy felnőtt a kezébe nyomja a könyvet, vagy mert a tanár visszakérdezi a dolgozatban a tartalmát. Először erre kell megoldást találnunk, minden más csak később jöhet.
Nem tudom, mi lehetne univerzális megoldás – én azt tapasztaltam, hogy minden gyereknél más működik. Van, akit azzal lehet behúzni, hogy hozzá közel álló témákról, problémákról szóló könyvet adunk neki, van, akit a humor ragad meg igazán, van, akit a fantasztikum nyűgöz le. És amíg nem találunk egy általános módszert, ami mindenkivel megszeretteti az irodalmat, különösen nagy a szülők és tanárok felelőssége: nekik kellene ugyanis ismerni a gyermekeket, és gondoskodni arról, hogy ellássák őket olyan olvasnivalóval, ami megszeretteti velük az irodalmat.
– A múlt században kialakult olvasási mód, a close reading lett az irodalomtudomány legfontosabb gyakorlata, amely intézményesen kialakult és azóta is szilárdan őrzi a helyét, olyan szinten, hogy ma is erre a gyakorlatra próbálják meg rávenni az olvasókat. Mit gondolsz, az irodalomtudománynak mindenképp ragaszkodnia kell ehhez? Szerinted milyen más megoldások, olvasási gyakorlatok kerülhetnének szóba?
– Szerintem attól függ, hogy mi a megfelelő módszer, hogy ki olvas, mit olvas, miért olvas. Színtiszta sznobériának tartom azt a hozzáállást, hogy van egyetlen „helyes” olvasási mód – ahogy a különböző embereknek mást és mást jelent az irodalom, úgy természetes, hogy másképp fognak olvasni is. Sőt: még az egyes emberek is megváltogathatják, hogyan olvasnak. Én is máshogy olvasom azt a szöveget, amit szerkesztek vagy kritizálok, és máshogy azt, amit csak „csak” a magam szórakozására olvasok. Sokkal többet számít az, hogy az ember képes legyen alázattal, nyitott elmével és szívvel fordulni a könyv felé. Akár egy doktori értekezést akarsz aztán írni róla, akár beéred annyival, hogy „mélyen megérintett, imádtam minden sort!”, a könyv hozzátehet valamit az életedhez. A legrosszabbul sikerült szövegből is lehet tanulni, ha mást nem is, legalább elrettentő példákat. Nem az a hiba, ha gyorsan vagy lassan olvasol, nem is az, ha mindent elemzel vagy ha mindent csak elfogadsz – hanem az, ha annyira leköt a módszertan kérdése, a saját módszered felsőbbrendűségének demonstrálása, hogy szem elől veszíted a lényeget, vagyis a könyvet. Aki ebbe a hibába esik, az olyan lesz, mint a futó, aki megveszi a legújabb futócipőt, a speciális nadrágot és motiváló feliratos pólót, beszerez egy okosórát a léptei számlálására, és kirakja a fotóját a Facebookra, hogy az egész világ láthassa, milyen sportosan fest az új futószerelésében – és végül sosem talál időt és energiát arra, hogy ténylegesen elmenjen futni.
– Mit gondolsz, a való életben is körülvesznek minket a misztikumok, irreális történések? Neked volt már ilyen vagy ehhez hasonló élményed?
– Az élet tele van irreális vagy misztikus dolgokkal. Az enyém is, de bárki másé is, aki hajlandó erre nyitott szemmel járni. Az élményeimet viszont inkább megtartom magamnak – az eseményeket ugyan könnyű elmesélni, de a misztikum átadásához nem az interjú műfaját választanám.
– Hogyan érvelnél amellett, hogy az emberek egy netflixes thriller helyett inkább próbáljanak ki egy dark fantasy szöveget?
– Manapság a filmek és sorozatok készítése folyamán elsősorban az anyagi érdekek dominálnak. Nem véletlen, hogy a mozifilmek és sorozatok megdöbbentően nagy százaléka folytatás, előtörténet vagy spin-off – az elsődleges kérdés mindig az, hogy mit fognak a legtöbben megnézni, nem pedig az, hogy mitől lesz különleges alkotás az a film. Minél jellegzetesebb egy alkotás, minél inkább hajlandó kilépni a szokásos elvárások keretei közül, annál nagyobb a kockázata, hogy valakinek nem fog tetszeni – ezt pedig manapság kevesen merik bevállalni. (Nem a Netflix ellen agitálok – ez a jelenség az egész európai és amerikai filmipar átka.) Ha tehát valaki olyan történetre vágyik, ahol nemcsak egy kupac kellően kicsinosított klisét, közhelyes karaktereket és egy kiszámítható történetet kap, hanem valami eredetit, izgalmasat és elgondolkodtatót, sokkal jobban jár egy könyvvel.
– Milyen helyeken, melyik országokban jártál már életed során, illetve melyik másik országban tudnád elképzelni az életedet és miért éppen ott?
– Sok európai országban jártam, de Európán kívül még soha. Szeretek utazni, és olyan is volt, hogy hónapokig külföldön dolgoztam, de amíg emberek között vagyok, hosszú távon csak Magyarországon tudom elképzelni az életemet. Itt vagyok otthon, ez a hely, ez a nyelv, ahová tartozom – bárhová máshová mennék, egész életemben idegennek érezném magam. Az egyetlen, amit el tudok képzelni, hogy egy nap úgy döntök, mindent magam mögött hagyok, és elköltözöm valahová a világ végére, több száz vagy több ezer kilométerre mindenki mástól. Talán egy kis szigetre vagy valahová a vadonba… Ez esetben nem számítana az ország, mert nemcsak Magyarországot, de az egész emberi civilizációt magam mögött hagynám. De ez valószínűleg megmarad az álmodozás szintjén, mert túlságosan ragaszkodom a kultúránk olyan eredményeihez, mint a könyvek, a pezsgő és a csokoládé.
– Az egyik interjúdban olvasható, hogy már több regényt is megírtál, mire megszületett egy olyan szöveged, amit kész voltál kiadni a kezedből. Mi hiányzott azokból a „kidobott” munkáidból, ami viszont a Kimondatlan kívánságok című regényedben végre megvolt?
– Leginkább a technikai hozzáértés. Az írás nem csak alkotás, szórakozás vagy önterápia, hanem a hagyományos értelemben vett mesterség is, aminek meg kell tanulni a fogásait. A legtöbb korábbi írásomon – és nagyon sok pályakezdő kolléga írásain is – azt látom, hogy semmi baj nincs azzal, ahogy az író elképzeli a történetet, de rengeteg apróság félresiklik, amikor aztán az elképzelt eseményeket papírra veti. Túl kell lépni az olyan kezdő hibákon, mint például a gyakori szóismétlés vagy a magyartalan mondatok, meg kell tanulni hitelesen átadni egy adott érzést, hangulatot, érzékletesen bemutatni egy személyt vagy egy helyet. Hűen kell érzékeltetni az árnyalatokat: hogy az erőszak nem egyenlő az erővel, az érzelgős az érzelmessel, a szabadosság a szabadsággal, és hogy az alázat és a gyalázat pedig legalább olyan messze van egymástól, mint az igazság és a gazság. (Így jobban belegondolva ezt mindenkinek meg kellene tanulnia, nem csak az íróknak.) És akármilyen tehetséges is valaki, ehhez szüksége van gyakorlatra is.
Mivel sokáig nem mutattam meg senkinek az írásaimat, rengeteg szövegem volt, amit később visszaolvashattam, nem egy reménybeli író szemével, a boldogság rózsaszín ködében, amiért sikerült írnom valamit, aminek van eleje és vége, hanem olvasóként, mintha először látnám a szöveget. És akkor már nem az kötött le, hogy „hú, a kedvenc szereplőm őrült menő ebben a jelenetben”, hanem, hogy „hú, ez a mondat milyen erőltetett”, vagy „upsz, ezt elfelejtettem leírni, pedig később hivatkozni akarok rá”. Ez segített abban, hogy levetkőzzem a kezdő hibáimat – és bár a tökéletességtől még fényévekre vagyok, nagyon sokat fejlődtem, amióta elkezdtem írni.
– Van vagy volt olyan személy az életedben, aki mentorodként egyengette az írói pályafutásodat?
– Sokan biztattak és támogattak, de két személy van, akit különösen szeretnék kiemelni. Az első a gimnáziumi latintanárom, Zeke Szilárd. A latin nyelv ismerete és szeretete mellett neki köszönhetem azt is, hogy megtanultam fordítani, ami az írói fejlődésem szempontjából legalább olyan jelentőséggel bírt, mint amikor a saját történeteimet írtam: nem csak a klasszikus műveltségem és a nyelvi ismereteim gyarapodtak ugyanis, de akkor sajátítottam el az a precizitást, ami egy jó regény megírásához nélkülözhetetlen. A második Nagy Koppány Zsolt, akit a KMTG keretei között ismertem meg. Ott a hagyományos értelemben a mentorom és a tanárom volt, így szakmai szempontból is sokat köszönhetek neki. Emellett ő mutatta meg nekem az irodalmi élet közösségi oldalát: neki köszönhetem, hogy íróként ma nemcsak egyetlen, elszigetelt alkotónak látom magam, hanem megismerhettem a közös alkotás örömét is.
– Mennyire tartod reálisnak azt, hogy egy író ma, Magyarországon csupán a szövegeiből éljen meg?
– Nem nagyon. Egyrészt Magyarország és a magyar nyelven olvasók nagyon kis piacot képeznek – e szempontból hatalmas hátrányban vagyunk az angol, kínai, spanyol és más, világszerte nagy tömegek által beszélt nyelveken alkotó írókhoz képest.
Másrészt – és ez nem országspecifikus, és nem is csak az irodalomra érvényes – mindig is nagyon nagy kockázatot vállalt, aki íróként próbált megélni. A művészet bizonytalan megélhetés. Sem a szorgalom, sem a minőségi munka nem garancia arra, hogy a művész befut; válság esetén a művészet hamar a nélkülözhető dolgok listáján végzi (és ehhez nem kell egy világháborúhoz hasonlóan szélsőséges helyzetet elképzelnünk – egy enyhébb gazdasági recesszió is elég, hogy az emberek kevesebb könyvet vegyenek, kevesebb folyóiratra fizessenek elő, és így tovább); és a személyes nehézségektől kezdve a közéleti vitákig számtalan olyan tényező felmerülhet, ami más szakmákban teljesen mellékes, de egy író karrierjét derékba törheti. Egy hidegburkolónak például sosem lesz gond, hogy nem tud elég humort vagy ihletet vinni a csempézésbe, mert a házassági problémáin rágódik, és egy mérnököt sosem fog pellengérre állítani a média egy szerencsétlenül megfogalmazott politikai vagy társadalmi állásfoglalás miatt.
Íróként tehát nagyon nehéz eljutni arra a szintre, hogy csak az írásból megélhessen valaki, és még nehezebb ezen a szinten maradni. Ha azonban valaki hajlandó csak egy kis kompromisszumot kötni, és más, irodalommal kapcsolatos munkát is vállalni (mint például a szerkesztés, műfordítás és tanítás), vagy egy „polgári” foglalkozást is folytatni a művészet mellett, már egyáltalán nem lesz nehezebb dolga, mint ha hagyományosabb, biztonságosabb foglalkozást választana.
– Sok írótól, költőtől hallottam, hogy az írás közbeni zenehallgatás rendkívül hasznos és hatékony tud lenni. Te is szoktál zenét hallgatni alkotás közben vagy ilyenkor inkább teljesen elmerülsz a saját gondolataidban?
– Néha hallgatok zenét, de nem ez a jellemző: még ha el is indítok valamit, hamarosan annyira belemerülök az írásba, hogy szinte azonnal teljesen megfeledkezem a zenéről, és csak órákkal később veszem észre, hogy leállt. De gyakran hallgatok zenét útközben vagy házimunka közben, amikor a történeteimen gondolkozom, és olyankor segít, hogy az adott gondolatmenetnél és hangulatnál maradjak, és ne kalandozzak el teljesen másfelé.
– Ha találkoznál valamelyik irodalmi példaképeddel és csak egyetlen egy kérdést tehetnél fel neki, mi lenne az?
– Rákérdeznék valamire, ami nem derül ki a könyveiből, de nagyon kíváncsi vagyok rá. Az egyik példaképen például Jonathan Stroud – tőle biztosan azt kérném, hogy mesélje el részletesen azt az esetet Tycho Brahéval, amire a regényében csak utal.
– Melyik fantasztikus lény bőrébe bújnál legszívesebben?
– Bárkiébe, aki tud repülni! Szívesen kipróbálnám például, milyen sárkánynak lenni vagy valamilyen misztikus madárnak. De wolpertingel is nagyon szívesen lennék –, bár akkor biztos egész nap azzal szórakoznék, hogy fel-alá röpködnék a városban, és figyelném, hogy ki milyen arcot vág, amikor váratlanul felbukkanok valahol.
