– Szóval te a világ összenyomhatóságát vizsgálod. Azaz erről olvashatunk az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oldalán található bemutatkozódban. Hogyan halad a vizsgálat azóta és hogyan tükröződik mindez vissza a művészetedben?
– A művészeteket mindig is a világ leképezésének tartottam. Ahogy a fizika hosszabb-rövidebb képletekkel ír le anyagi folyamatokat, úgy a versek véleményem szerint érzelmi folyamatokat sűrítenek be pár sorba. Azaz sokszor összenyomják életek, nemzetek vagy korok tapasztalatait, miközben nagy ívű hatásokat és érzelmi alapú tanulságokat adnak át. Szóval nekem az írás vizsgálat is mindig, magamon és másokon, és a vizsgálataimat igyekszem szép szavakba összenyomni. Másrészt arra próbáltam asszociálni, hogy nyomás alatt eddig mindig jobbakat írtam, mint gondtalan napjaimban. Így számomra az alkotás mindig egy olyan körfolyamat, ahol a világ összenyom, majd egy kis szikra alatt berobbanok, és én is összenyomom a világot, amelyik visszarúg, és újra összenyom. Azonban a garázsban pihent mostanában ez a kutatásom, hogy az egyetemi tanulmányokra tudjak jobban koncentrálni, és sok egyéb érdeklődési körömben is megpróbáljak érvényesülni.
– Ugyanebből a bemutatkozóból tudhatjuk meg, hogy túl sok mindennel foglalkozol. Mit takar ez a kijelentés? Mivel/mikkel foglalatoskodsz, milyen tevékenységek töltik ki a mindennapjaidat?
– Mindig is meglehetősen érdeklődő voltam, és szerencsémre vagy káromra, túl sokat dicsértek mindenben, amibe belefogtam, bár mindig is szerettem volna gyerekként olyan ember lenni, aki mindenhez ért. Végzettségem szerint energetikai mérnök vagyok, olyan, aki sok területet ismer. Foglalkozni kell termodinamikai folyamatokkal, villamosenergia-rendszerekkel, gazdasági elemzésekkel, jogi és politikai alapismeretekkel. Erre rátettem egy lapáttal, hogy stratégiai és üzletfejlesztési gyakornok vagyok egy nagy energetikai cégnél, így tényleg mindennel találkozom, ami a szektorhoz szegről-végről kapcsolódik, ami nagyjából minden. De készítek zenéket, írok, és ha időm engedi, rajzolok. Akkoriban pedig még készítettünk filmeket, többet foglalkoztam a színházzal, de voltam az Energetikai Szakkollégiumban és különböző szervezetekben is kipróbáltam magam.
– Januárban jelent meg az első, First pieces című albumod is, amely hét csodaszép zongorajátékot foglal magába. Hogyan és mikor fogalmazódott meg benned az album létrehozásának ötlete, és milyen volt a fogadtatása?
– Sokat szoktam otthon zongorázni, főleg improvizatívan, mindig próbálom kifejezni az aktuális hangulatomat vagy az uralkodó légkört. A feleségem és a barátaim motiváltak abban, hogy nagyon szívesen hallgatnák ezt máskor is, és vegyem fel őket. Ezért felvettem néhány számot, majd pár hónapra rá felbátorodtam, hogy ténylegesen rögzítsem is azokat. Sokszor bizonytalan vagyok, mert ha nem venném fel, akkor is ugyanezeket játszanám. De jó érzés megmutatni másoknak is azt, amit mindenfajta megerőltetés nélkül szeretek csinálni. Másrészt nagyon lelkesítő volt a fogadtatás, többen is írtak a zenéimmel kapcsolatban.
– „The earth was without form, and void; and darkness was on the face of the deep. And the Spirit of God was hovering over the face of the waters” – ez a bibliai idézet olvasható az albumod leírásában. Ezek a sorok az Istennel való különféle találkozásélmények inspiráltak téged a darabok megalkotásában? Hogyan van jelen Isten az életedben?
– Az album koncepciója első körben nagyon egyszerű volt. Hét számot terveztem felvenni, amely a teremtés könnyed és nyugodt hangulatát adja vissza, ami az Istennel való találkozás origója is számomra. Ez a Biblia elején olvasható vers sokakat megihletett már, és szerintem nagyon jól összefoglalja az alkotás folyamatának modelljét, amihez kell egy bizonyos fokú káosz, fény és legalább egy lélek. A többi dalban is hasonlóan inspiráltak különböző mozzanatok, mint a tánc a teremtményekkel, ahol nincs végcél, csak a jelen megélése, vagy a virágzó éden, ami rövid, de gyönyörű. A történetek mindig arról szólnak, hogy aki a saját igazából és erejéből igyekszik megközelíteni Istent, és a törvényekben szeretne tökéletessé válni, az elbukik. Istent szerintem kétfelől lehet megközelíteni, az egyik a törvények útja, a másik pedig a kegyelemé. A kegyelem általi közeledés pedig arról szól, hogy mindent, amit elértünk, ledobunk, legyenek azok jók vagy rosszak, leülünk, és hagyjuk őt működni helyettünk az életünkben, mint aki már mindent elvégzett. Ez szerintem egy könnyebb módja a vele való találkozásnak. Ahogy a zsoltárban van írva, hogy asztalt terít nekem az ellenségeim előtt, amíg a káosz látványa mellett csak eszem, ő legyőzi minden ellenségemet. A hitem nem szól másról, mint a folyamatos táplálkozásról, legyenek nehéz vagy könnyebb napjaim.
– A költeményeid összefüggenek a zeneműveiddel? Volt már olyan, hogy egy zongorajáték hangulata, dallama segített a versírásban, vagy éppenséggel egy számodra fontos verssor késztetett arra, hogy zongora elé ülj?
– Nálam két külön folyamat a zene és a vers. A zene sokkal inkább a jelenről, a versek inkább a múltról szólnak. Verset nem tudok írni, ha nem történik velem semmi, de zenélni bármikor tudok, amíg létezem.
– Melyik volt előbb jelen az életedben: a költészet vagy a zene? Melyiket érzed meghatározóbbnak? Vagy talán nincs is egy olyan éles határ, amely elválasztaná ezt a két világot?
– Elsőként a rajz volt jelen az életemben, mint sok gyereknek az óvodában. Az édesapám is rajzolt, és ő is tanított. Ezt nagyon sokáig nem hagytam abba, sőt festeni is elkezdtem. Írni nyolcévesen kezdtem, amikor már igényeltem, hogy saját magam dolgozzam fel a velem történteket. Valószínűleg azért, mert túlságosan érzékenyen reagáltam mindenre, de erre otthon mindig biztonságos környezetet biztosítottak. Csak 13 évesen kezdtem el zongorázni, ez már sokkal jobban a jelen megéléséről szólt. Talán ezért fogott meg jobban az improvizáció is, ami tényleg csak addig létezik, amíg játszik az ember. Annyiban van élés határ nekem a kettő között, hogy míg a zenén semmit nem gondolkodom, a verseken rengeteget töprengek.
– Milyen terveid vannak? Viszed tovább mindkét művészeti ágat?
– Szeretnék idén több albumot is készíteni. Másrészt a versírással, akár egy új kötet elkészítésével is többet kellene foglalkoznom, ahogy az időm engedi. Főként az egyetem elvégzése után fogom tudni a művészetet jobban priorizálni az életemben. Addig csupán arra fókuszálok, hogy semmiképpen se hanyagoljam el ezt a részét az életemnek.
– Hogyan, milyen körülmények között keletkeznek a műalkotásaid? Nyilván a zenében vannak bizonyos korlátok ilyen téren, hiszen kevés embert látunk csak úgy zongorázgatni, de esetleg a versírás működhet ehhez hasonló környezetben is. Vagy szükséged van arra, hogy alkotás közben elvonulj a világ elől?
– A zenében a kedvenceim reggelek. Szeretem, hogy olyankor tiszta a fejem, főleg, ha semmin sem kell aznap stresszelnem. Elengedhetem magam, és eljátszhatom azt, amit éppen álmodtam, vagy amit a napból ki szeretnék hozni. A versírás valóban bárhol működik nálam is. Egy dolog szokott rettentően zavarni: ha valaki ránéz vagy rá tudna nézni arra, amit éppen csinálok. Ha tudom, hogy valaki más a közelemben tudatában van annak, hogy én most verset próbálok írni, minden ihletem elszáll, és csak azon kattogok, mit gondolhat rólam, hogy mire gondolhatok, hogy verset írok. Akkor tudok verset írni, ha mások nem tudják, hogy én verset akarok írni. Régebben ezért szerettem éjjel vagy hajnalban írni. A feleségem is csak később értette meg, hogy ne legyen mögöttem, amikor írok.
– Nem mehetünk el amellett sem, hogy a nagyszerű zongorajátékok gyönyörű fotókkal egészülnek ki. Jól láttam, hogy a feleséged készítette ezeket a képeket? Milyen volt vele együtt dolgozni?
– Valóban gyönyörű fotók, és ami számomra annál is szebb, hogy a legtöbbet közös utazásaink során készítette. Fontos volt, hogy egy új felhangot adjak minden dalhoz a képpel, ezért mindig megbeszéltük előtte, hogy melyik kép illene legjobban a zongorajáték hangulatához. Ehhez nagyon jó érzéke van, és általában mindenben tud mondani tíz másik szempontot, amire nem is gondoltam, de meg kellene fontolnom. Arról nem is beszélve, hogy az egészben ő a legnagyobb motiváló erő, aki folyton biztat.
– Neked ki vagy kik a példaképeid?
– Régen sok, úgymond halott ember volt a példaképem. A szobámban poszterek helyett Shakespeare és Mozart állítólagos arcképe lógott. De odáig voltam Pascal, Feynman és sok más nagy tudós munkásságáért is. Viszont minden, amit belőlük megismerhetek, csak mások impressziója. Ezért mostanában a környezetemben lévő emberek példaértékű oldalát keresem jobban. A legfőbb példaképem a feleségem, főként talán a szeretetben, amit szerintem tanulni kell. De odáig vagyok apám kitartásáért, a barátaim hitéért és lelkesedéséért, a munkatársaim szorgalmáért és hatékonyságáért.
– Hogyan néz ki egy „tökéletes nap” az életedben?
– Számomra az a tökéletes nap, amikor haladhatok a munkámmal, a saját projektjeimmel, de jut sok idő a feleségemre, és tudok beszélgetni egy jót a barátaimmal és magammal is, sőt még olvasni is ráérek. Reggel általában olvasni szoktam pár oldalt, majd napközben munkával vagy egyetemi órákkal telik az idő, délután a saját projektjeimbe igyekszem időt fordítani, esténként pedig most már igyekszem mindig valamilyen pihentető dolgot csinálni, amit a hét különböző napjaihoz rendelek.
A kívülről érkező impulzusok szüntelen meghatároznak és alakítanak bennünket, s igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha adódik egy-egy olyan tevékenység, amely segít ezek feldolgozásában, kivetítésében. Törteli Réka azon mázlisták egyike, kiknek a művészet a mindennapjaik részét jelenti, s így könnyedén „hasznára” fordítja a világunkból érkező különféle impressziókat. Az Újvidéki Művészeti Akadémián tanul festészetet, és amint a „megfesthetetlen képek” gátja megakasztja alkotói tevékenységeiben, a költészet rögtön a segítségére siet.
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről… Nem a szavak embere, így viszonylag ritkán mesél, ez tehát egy kivételes alkalom.
Szabados Attila habár fájó szívvel, de hamarosan befejezi mesterszakos tanulmányait a BME kulturális iparágak specializációján, mindeközben két új verseskötettel is készül olvasóinak, amelyek közül az egyik a Vérsűrűség címet fogja viselni. S noha a líra valóban közelebb áll hozzá, mint a próza, a feszes versnyelv, az egyirányúság, a szikárság és az úgynevezett végtelenségig redukált mártás, amellyel fiatal költőnk a narratív keretet illeti, minduntalan egyetértésre sarkallhatnak minket, hogy valóban „Halmazok vannak inkább, amik érintkeznek, metszik egymást.
Hegymegi Mátéval a vajdasági közönség 2013-ban találkozhatott először, amikor a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a budapesti Katona József Színház közös, Vörös című előadásában szerepelt. Azt a produkciót koreográfusként is jegyzi. Nemrég újra hallatott magáról, a Desiré fesztiválon két általa rendezett előadást láthattunk, a Kosztolányi Dezső Színházban pedig színpadra állította A föld fia című darabot.
Elérkezett a pillanat, amikor egy vérbeli bölcsésszel beszélgethettünk, aki nem mellesleg még költő is. Ráday Zsófi gyermekkora óta az irodalom szerelmese, az évek során könnyedén átvészelte az ELTE BTK magyar alapszakát, most pedig az irodalom- és kultúratudomány mesterképzési szak záró időszakát élvezheti. Kislányként arról álmodozott, hogy egyszer majd énekes, sárkány, szurikáta, kocsmatulajdonos, irodalmár vagy esetleg denevér – és még sok minden más is – lesz, majd költővé vált, hogy bármivé, még akár egy játszótéri haditudósítóvá is átalakulhasson.
Takács Bálint első novelláskötete Bad Trip címmel jelent meg 2020-ban. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul forgatókönyvírás szakon. A szépirodalom és a filmművészet együttes világa határozza meg mindennapjait. Az íróval a forgatókönyvírásról, a filmkritikákról és a humorról beszélgettünk, de két új regényének kézirata is szóba került.
Gerencsér Anna első, Az ajtó másik oldalán című novelláskötete 2020-ban jelent meg, majd egy seregnyi félresöpört regénytörténet után elérkezettnek érezte azt a pillanatot, hogy végre útjára engedje egyik szövegét. Az írónő Kimondatlan kívánságok című regénye nem is olyan rég, 2022 decemberében látott napvilágot, s így mi nem csupán egy remek alkotással gazdagodhatunk, hanem Gerencsér Anna tapasztalataival, élményeivel is, melyek példaként szolgálhatnak az írni vágyóknak.
Regős Mátyás első verseskötetét, a Patyik Fedon élete címűt két regény követte, a Tiki, valamint a Lóri és a kihalt állatok. 2022-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Jelenleg a PPKE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, és két kislány édesapja. A fiatal költő-íróval az olvasási igényekről, az írás munkafolyamatáról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy negyedik könyve újból versekkel lesz teli.
Tavaly augusztusban jelent meg a csallóközi Makki Lajos, alias Maquet Ludovic könyve, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, amely csakhamar sikerkönyvvé vált. Az önéletrajzi ihletésű, gazdagon illusztrált és magyarázó jegyzetekkel ellátott kalandos történet nemcsak az olvasók, hanem az újságírók érdeklődését is felkeltette. Sőt, többen is jelezték már, hogy szeretnének dokumentumfilmet készíteni a szerző életéről.