– Egy kis faluban nőttél fel, Homoródszentmártonban, Hargita megyében, most pedig Kolozsváron, egy viszonylag nagy városban tevékenykedsz. Bizonyára sok új impulzus ért ott. Hogyan gondolsz vissza a falusi életre?
– Csak időszakosan tartózkodom Kolozsváron – bizonyos időközönként, valójában egyre gyakrabban járok Budapestre is. Sokat utazom. Újságíróként a mesterségem is megköveteli, hogy állandóan úton legyek, lássam és legfőképpen megfigyeljem az embereket a közvetlen környezetemen kívül. Viszont az állandó lakhelyem és az otthonom továbbra is a falu. Nem véletlenül szeretem hangsúlyozni minden bemutatkozóban, hogy egy kis közösségben nőttem fel Székelyföldön – nem is olyan rég jöttem rá én is, hogy mennyire meghatároz a falusi származásom. Van Grecsó Krisztiánnak egy velős mondata: „a paraszt hiába költözik Pestre, még az unokája is paraszt marad.” Meggyőződésem, hogy a falusi csendben és a paraszti kultúrában rejlik sok olyan szociológiai válasz, amely a mai erdélyi társadalmat, s köztük engem is gyökeresen meghatároz. Én sosem szerettem Kolozsváron. Imádok utazni, évente legalább egyszer próbálok felfedezni valamilyen új helyet, belelátni más-más kultúrákba, felkeresek néhány idegen várost, viszont az életemet kizárólag vidéken tudom elképzelni. Talán nehezen hihető, de engem itt ér a legtöbb impulzus.
– Mint volt kolozsvári hallgató, én is tapasztaltam, hogy ez a város tud nagyon nyüzsgő, tartalmas, és – főleg az otthon hiányából adódóan – nagyon magányos hely is lenni. Hogyan él(t)ed meg a kolozsvári közösségi életet? Az egyetemen vagy azon kívül voltak-e olyan események, programok, amelyekre szívesen eljártál, ahol úgy érezted, tartozol valahova? Milyen jellegűek voltak ezek?
– Kolozsvár több szempontból Erdély szellemi végvára. Sok jövőbeli gondolkodó és „erdélyi reformátor” konzervdoboza – tudatosan használom az utóbbi szót, mert meggyőződésem, hogy a város rengeteg impressziót ad, de ez a típusú urbánus közeg hosszú távon már csak beszippantja az embereket. Félő, hogy Kolozsvár magyar jelene és jövője már csak a mindenkori egyetemistákban rejlik. Köztük is főleg az arányaiban magas székelyföldi egyetemistákban – a magyar szakos bölcsészhallgatók nemritkán több mint fele székelyudvarhelyi. Véleményem szerint ez sem az erdélyi irodalom, sem az anyanyelvi oktatás szempontjából nem jelent jót. Az én kolozsvári tartózkodásomból még így is kimaradtak az irodalmi körök, társaságok – így visszatekintve lehet, hogy nem is találtam volna meg a helyem az ilyen közösségekben. Nyilván a koronavírus-járvány nem is engedte hosszú pórázra az ezredforduló tájékán világra jötteket. Szinte rögtön az első év után megkezdődött a karantén, és nekem csak most ősszel, a mesterképzés utolsó évére kellett hivatalosan ismét Kolozsvárra utaznom az óráim miatt. Persze amíg lehetett, maradtam a járvány ellenére is. Viszont a belvárosában éltem – az úgynevezett „magyar utcában”, amit mára a protestáns történelmi egyházak birtokolnak –, mindenhez közel, sok régi ismerőssel. A nagyvárosi élet és szocializáció helyett ez az időszak nekem inkább egy regionális és mentalitásbeli ismerkedés volt. Életre szóló barátságokat kötöttem néhány éjjeli beszélgetés és borozás közbeni vita révén. Szinte egyetlen barátom sincs, akinek hasonló az érdeklődési köre, mint az enyém. Meggyőződésem, hogy nincs is annál szerencsésebb, mint ha olyan emberek vesznek körül, akik számomra járatlan és idegen utak iránt elkötelezettek. Így lehet igazán nyitott szemmel járni a világban, és állandóan fejlődni – gondolom én.
– Hol töltöd legszívesebben a szabadidődet, melyik az a hely, ahol kicsit lelassulhatsz és megpihenhetsz ebben a folyamatosan pörgő világban?
– Nemrég volt az esküvőm. Fiatal feleségként még élvezem a friss házasság örömeit, jelenleg ez az élet sava-borsa. Tizenéves korom óta kenyérkereső vagyok, szeretek mindent kézben tartani, mindenben részt venni – elég céltudatosnak tartom magam. Éppen ezért zárt ember vagyok, kevés új arcot engedek közel magamhoz. Viszont a férjemmel, a családommal és azzal a kevés, de igazán jó barátommal töltött idő jelenti számomra a pihenést. Velük pedig bárhol, ahol nincs ármánykodás, külsőség, ostobaság, és legfőképpen megfelelési kényszer.
– A Falun szép a természet és Az ünnepi találkozás című novelláid egy kisfiú és egy férfi szemszögéből láttat eseményeket. Számodra mi az alapvető különbség írástechnikai szempontból egy férfi és egy női elbeszélő között – miért döntöttél úgy, hogy ezekben a novellákban egy férfi (és egy kisfiú) hangján szólalsz meg?
– Erősen él a sztereotípia, hogy az erdélyi, legfőképpen falusi férfiak képtelenek kimondani és kifejezni az érzéseiket. Ezzel nem teljesen értek egyet. Nem azt mondom, hogy elvetendőnek találom a modern pszichológiát – miszerint parafrazálva a szóbeli kommunikáció szinte mindenre megoldás –, de kulturálisan sok esetben vagyok szkeptikus. Ha igazán közelről akarunk nézni egy-egy embert, ahhoz, hogy tényleg lássunk is belőle valamit, le kell vetkőznünk. Nem szó szerinti mezítelenségre gondolok, hanem egy kontextuális és környezetbeli áthelyeződésre. Talán soha nem tudunk teljesen elvonatkoztatni önmagunktól és csak a másikra figyelni, de a saját komfortérzetünk és kiegyensúlyozottságunk érdekében egy örökös és csillapíthatatlan vágyat kergetünk: megtanulni elfogadni a minket körülvevő embereket, és általuk mi magunkat is elfogadtatni. Amikor írok – akár szépirodalmat, akár újságcikket –, akarva-akaratlanul ezt a missziót végzem. Az előbbi esetében külön kihívás olyan élethelyzetekbe bepillantást tenni, amelyeknek én nem voltam, de nőként, kislányként nem is lehettem szemtanúja. A Falun szép a természet számomra egy nagyon fontos kísérlet arra nézve, hogy valamilyen leegyszerűsített, emberi magyarázatot keressek a túlfűtött férfikultuszra, valahol a vallásos tradíciók, a népi és nemi hierarchia, valamint a szentség és a profán találkozási pontjai között. Ehhez a gyermeki beszédmód, s annak dinamikája, tartalmi konzerváltsága, tömörsége volt az ideális táptalaj. Lehetőséget teremt a ki nem mondható dolgok elhallgatására, de naiv bátorságot is ad a szövegnek. A karaktereket pedig meg kell formálni, állandóan csiszolni kell: még ha sem neve, sem hivatkozható tulajdonsága sincs a szereplőnek, hihetően valóságszerű. Ettől szép az irodalom, hogy precíz. A férfiban ott van a realisztikus elhallgatás, de – az olvasás révén – az elhallgatás mögötti gondolat is.
– Sokszor emlegetik, hogy a kisprózák csupán a regények előfutárai, felkészülés a nagy munkára, a regény megírására, és egy író is kizárólag ennek birtokában ismerhető el. Mit gondolsz erről, miben látod a novella műfajának egyediségét?
– A novellát valóban alárendeli a regény, de úgy gondolom, hogy csak irodalomszociológiai szempontból kell ezt komolyan vennünk. Ha a szövegre – de legyen az bármilyen alkotás egy arcképtől a prédikációig – nem befektetésként tekintünk, akkor sokkal nagyobb jelentéstartalma van. Az irodalmi piac mellett az irodalomoktatás is nagyon torz képet mutat. Ahelyett, hogy egy-két oldalas szövegekkel szerettetnénk meg az olvasást a gyermekekkel, inkább hosszú könyvlistákat adunk a kezükbe, amit el sem olvasnak. Pedig a novella segít az írói arculat kiépítésében, ezzel párhuzamosan pedig az olvasónak egy jó próba, belekóstolás a különböző stílusokba. Keveset publikálok, de még így is, hogy sokszor csak az asztalfióknak írok, ebben a műfajban formálom önmagam. Nagyobb a mozgástere, nem olyan nagy lélegzetvételű munka, mint egy regény. Persze a vágy él bennem is, egy nap szeretnék egy igazán jól megszerkesztett regénynek az ideiglenes gazdája lenni.
– Milyen volt az első találkozásod az irodalommal, és mi vezetett rá arra, hogy te magad is íróvá válj?
– Egy évig az óvodában csak én voltam lány, ezért, miután meguntam a rendőrős játékokat a fiúkkal, beültem a sarokba, és úgy tettem, mintha tudnék olvasni. Sőt, megtanultam kívülről a kedvenc meséimet, így gyakran elhitettem a felnőttekkel, hogy folyékonyan tudok olvasni. Édesanyám úgy döntött, hogy jobb lesz megtanítani a betűkre, mielőtt híre megy, hogy nagy hantás vagyok. Mindezek tetejébe van egy öt évvel idősebb nővérem, ő sem hagyta, hogy kárba menjen a szabadidőm. Nyaranta azt játszotta, hogy ő a tanító néni és én a diák. Hatéves koromra már tökéletesen megtanultam olvasni. Az írás pedig jött magától. Emlékszem, hogy először egy anyák napi verset írtam a Napsugár folyóiratba. Viszont Orwell 1984 című regénye is fontos mérföldkő volt minden tekintetben.
– Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákjaként is tevékenykedtél, aminek az eredménye egy novelláskötet lett volna. Milyen fázisban van a kézirat? Van rá esély, hogy a közeljövőben napvilágot lásson a köteted?
– Sokat tanultam az íróakadémián, legfőképpen önmagamról. Például rájöttem, hogy a leírt és kimondott szónak mekkora súlya van – ezt tizennyolc évesen, egy kecsegtető lehetőség előtt nehezen ismertem fel. Az, hogy idővel kiléptem, nem azt jelenti, hogy feladtam az írást; inkább elegendő meggyőződést kaptam arról, hogy amit csinálok, azt szeretném hitelesen és odaadással tenni. Nem ígérhetem, hogy ma-holnap megjelenik két-három könyv is a nevem alatt, de ami bennem van, azt érlelni fogom.
– 2020-ban beválogattak Az év novellái című antológiába a Falun szép a természet című alkotásoddal. Egy olyan kötet ez, amely „irodalmi iránytűként” szolgálhat az olvasóknak, ugyanis a születési év szerint felépített antológia segít eligazodni a kortárs magyar próza világában. Milyennek látod ezt a társaságot? Kellőképpen bemutatja a kortárs magyar prózában alkotók közösségét?
– Érdekes, a Falun szép a természet című szövegem egyike az elsőknek, de azóta is egyre több kötetbe válogatták be. Viszont Az év novellái nagyon meghatározó pont volt nekem, hiszen konkrét visszajelzést kaptam. Sokat jelentett, hogy fontos szerzőkkel – most csak néhányat említek – Bereményi Gézával, Rakovszky Zsuzsával, Szőcs Gézával kerülhetett egy helyre a nevem. Nem utolsósorban a kötet utolsó novellája volt az enyém, sok-sok életévvel lemaradva az előttem levőktől. Örülök, hogy rákérdeztél, mert igazából nem hiszek a hasonló antológiákba. Nem mintha nem tekinteném megtiszteltetésnek, hogy rám is gondoltak, csak szűknek és kizárólagosnak érzem az ilyen tereket. Viszont az, hogy ott én voltam a legfiatalabb, sokat jelentett nekem. Azt hiszem, mindig is az a legnagyobb kihívás számomra, hogy az életkorom miatt ítélnek meg.
– Mi az inspirációs forrásod, ami újabb és újabb löketet ad az alkotáshoz?
– Sokszor elbizonytalanodtam, hogy valóban ez-e az én utam. Talán nem vagyok kiforrott író, nem tudom, milyen paraméterek közt kell teljesítenem, viszont az biztos, hogy az alkotó nem inspirációt keres vagy nem az inspirációban bízik. Látja, érzi, majd rágódik az őt körülvevő valóságon. Ezt követi egy sor önkritika, újraértékelés, végül pedig az alkotás. Én a mindennapi emberről és a mindennapi embernek írok. Ez sokszor nem szórakoztató, talán nem is elvont, de hiszem, hogy irodalom. Összességében szükségszerű nyitott szemmel járni a világban, és hinni, hogy mindazt, amit nem értek meg, csupán meg kell kínlódom.
– Mi a hobbid? Mit csinálsz, amikor nem írsz?
– Templomba járok, cigány gyerekeket tanítok. Mindezt nem magamutogatásként mondom, inkább csak szeretnék egy újszerű, nem szokványos karakter lenni. Úgy alakult az életem – hála Istennek –, hogy a mindennapjaim szorosan összeforrtak az egyházzal, az erdélyi vallásossággal és közösségépítéssel. Minden egyes nap úgy élek és tevékenykedem, hogy az a szülőföldemnek – nacionalista vonzat nélkül – a hasznára legyen. Hiszek a körülöttem élő emberekben. Ezért is döntöttem úgy, hogy itthon maradok, és valami olyat képviselek, ami sokaknak idejét múlt és régimódi.
