– Mit jelent neked a költészet?
– Ha befogadóként gondolok rá, megfogalmazza azokat a dolgokat, amiket kimondhatatlannak hittem. Mindig jókor találok rá (vagy azok találnak rám) azokra a versekre, amelyek segítik megérteni azt, amiről azt hittem, hogy képtelen vagyok. Klisé ugyan, de itt is érvénybe lép az irodalom terápiás jellege, ahogy alkotás közben is. Könnyebb azzal a tudattal létezni, hogy más is érezte azt, amit éppen én érzek, legyen szó akár valami egészen banális dologról.
– Szoktál író-, költőbarátokkal, ismerősökkel találkozni, összeülni? Miről beszélgetnek manapság a fiatal művészek?
– Nagyon ritkán. Újvidéken nem igazán tapasztalom meg ezt a fajta élményt, és ennek érzem is a hiányát. Persze ez nagyrészt az én hibám, mert elég nehezen nyílok meg, vagy kötök új ismeretségeket mostanában. Az íróakadémián a szakmai hétvégék kiváló alkalmak voltak a hasonló konverzációkra. Az a néhány nap rengeteg ötletet és lendületet adott. A képzőművészekkel több időt töltök, de ezeket inkább destruktív alkalmakként élem meg, ahol a mondandóm lényege valahogy elsiklik egy olyan vágányra, ami sokszor szakadékba vezet. Jó lenne tartozni valamilyen közösséghez, érdemi beszélgetéseket folytatni, de ameddig ez nem következik be, marad a csönd, az olvasás, ami ugyanolyan jó. Lehet, hogy jobb is.
– Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oldalán található bemutatkozó szövegedből megtudhatjuk, hogy az Újvidéki Művészeti Akadémián tanulsz/tanultál festészetet. Hogyan van jelen a festészet az életedben, a mindennapjaidban, illetve hogyan függ össze mindez a költészeteddel?
– Az utolsó félévemet kezdtem nemrég az akadémián. Gyermekkoromtól kezdve természetes volt számomra, hogy mindig van a közelemben papír, a kezemben pedig ceruza. Önmagam szórakoztatása volt a legfőbb cél akkoriban, és most úgy érzem, hogy újra visszatértem ehhez az elvhez. Segít feldolgozni a kívülről érkező impulzusokat, ugyanis túl sok inger ér mindannyiunkat, én pedig azt érzem, ha ezt nem vetítem ki valahová, akkor megzavarodom. Ez egy kényszeres tevékenység, és teljesen átformált, másképpen észlelek mindent, ami a hétköznapokban történik, elraktározom, mert tudom, hogy hasznát veszem majd az alkotásnál. Viszont vannak ,,megfesthetetlen” képek a fejemben, ebben segít az irodalom, vagyis a versírás. Arra ösztönöz, hogy letisztítsam a gondolataimat, mivel ebben a műfajban nem lehetek olyan szétszórt, mint festés közben. Teljesen más témákkal dolgozom, ha írok, és ennek érzem is a pozitív hatását.
– Ha ellátogathatnál Párizsba, a művészetek városába, mi lenne az, amit mindenképp megnéznél, illetve mit gondolsz, méltán nyerte el ezt a megtisztelő kitüntetést Franciaország fővárosa?
– Mindent. Túlzás nélkül, nem létezik számomra olyan stílusirányzat a képzőművészeten belül, amiben nem kerültem volna legalább egy alkotó hatása alá. Méltán nyerte el, de ha kortárs művészetre terelődik a szó, szerintem Berlin jobban kiérdemli ezt a rangot.
– Mit gondolsz, hogyan lehetne manapság a fiatalok és az idősek körében egyaránt népszerűsíteni a költészetet, az irodalmat? Szándékosan emelem ki mindkét korcsoportot, hiszen gyakori probléma, hogy a fiatalabb generációkat már nem köti le az irodalom, a költészet, az idősebbek pedig sok esetben nem értik a kortárs műalkotásokat, nem tudnak kellőképpen azonosulni velük.
– Mindennek megvan a maga ára, ameddig a technológia ilyen ívben halad felfelé, nem hiszem, hogy a költészet és a versolvasás a reneszánszát fogja élni. A fiatalabb korosztály gyorsan szeretne információhoz jutni, ami egy-egy vers elemzése közben nem történik meg harminc másodperc alatt. Szimbólumokat, rejtett utalásokat boncolgatni időigényes, és azt érezzük, hogy pont az idő az, amiből a legkevesebbet kaptunk. A másik probléma az írott tartalmak minősége, a közösségi médiát uraló önjelölt poéták jelenléte, akik naponta legalább háromszor publikálnak remekműveket. Sajnos ez hamarabb eljut a fiatalabb korosztályhoz, mintsem egy igényes folyóirat. Elképesztő, hogy ezek a néhány soros ,,életigazságoknak” mekkora rajongótáboruk van.
Mindig is lesznek örök érvényű témák, olyan kérdések, amelyek mindenkit foglalkoztatnak. A legtöbb fiatal költő azzal a problémával foglalkozik, ami számára aktuális, ami lehet, hogy az idősebb korosztálynak ismeretlen vagy érdektelen, de ez fordítva is ugyanígy működik. Hiszek abban, hogy minden szöveg előbb vagy utóbb megtalálja a közönségét.
– Az elmúlt korszakok irodalmi nagyjai közül kivel találkoznál szívesen és mit mondanál neki/kérdeznél tőle?
– Szívesen találkoznék James Joyce-szal, Faludy Györggyel, Jack Kerouackal meg még egy tucat szerzővel. Sokszor eszembe jut, hogy azokat a művészeket, akiket rajongásig szeretek, nem feltétlenül szeretném megismerni. Ábrándozom arról, hogy milyenek lehettek, de ezeket az illúziókat nincs szándékom és persze nincs is lehetőségem lerombolni.
– Hogyan viszonyultál az iskolai kötelező olvasmányokhoz, és mi volt az, ami megszerettette veled az irodalmat?
– Soha nem lázadtam a kötelező olvasmányok ellen, édesanyámnak köszönhetően nagyon hamar megszerettem az olvasást. A klasszikusok a középiskola folyamán nem álltak hozzám közel, akkoriban inkább Bukowskiért és a beatnemzedékért voltam oda. Az egyetemen kezdtem behozni a lemaradást a klasszikusokkal kapcsolatban, jó néhány dolgot újraolvastam, és megszerettem. Velem a magyar népmesék, Andersen meséi ésGion Nándor ifjúsági regényei szerettették meg az irodalmat.
– Szerinted mitől tudna jobb lenne az irodalomoktatás és mit kellene végképp elhagyni belőle?
– Nem ismerem a magyarországi irodalomoktatást. Az itthonival kapcsolatban viszont vannak észrevételeim. Nem hiszem, hogy túl sok ,,felesleges” eleme lenne. Ha beleszólhatnék, akkor sem dobnám ki Tolsztojt vagy Móricz Zsigmondot a Harry Potter-kötetekért. Amit hiányoltam, az leginkább a kortárs irodalommal való ismerkedés, illetve az interaktív előadások. Nem hinném, hogy a sablonos szövegelemzés bárkit is arra ösztönözne, hogy megszeresse az irodalmat.
– Ha egy-egy szóval kellene jellemezned Petőfi Sándor, Babits Mihály és Nemes Nagy Ágnes poétikáját, akkor mi lenne az, és melyikkel tudsz a leginkább azonosulni?
– Hármuk közül Nemes Nagy Ágnes munkásságát szeretem a legjobban. Úgy gondolom, hogy egyetlen szóval képtelenség jellemezni ekkora életműveket.
– Az újholdas generáció elhatárolódott a politikai világtól, olyannyira, hogy Nemes Nagy Ágnesnek éppen ezért tíz évig nem jelent meg új verseskötete. Ezek mai szemmel is igencsak komoly döntéseknek tűnnek. Mit gondolsz az irodalmi, illetve a politikai tér összemosásáról, ami napjainkban is jellemző?
– Szekértáborok voltak és lesznek is, manapság azonban nehéz elképzelni egy olyan helyzetet, hogy valakit egy évtizedre elhallgattatnak, ilyen szempontból (és sok másikból is) az íróknak sokkal könnyebb dolguk van. Ami a legtöbb vitát generálja, az természetesen az anyagi támogatás és annak az elosztása. Ennek a végterméke a sokszor aljas és kirekesztő hozzáállás.
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről… Nem a szavak embere, így viszonylag ritkán mesél, ez tehát egy kivételes alkalom.
Szabados Attila habár fájó szívvel, de hamarosan befejezi mesterszakos tanulmányait a BME kulturális iparágak specializációján, mindeközben két új verseskötettel is készül olvasóinak, amelyek közül az egyik a Vérsűrűség címet fogja viselni. S noha a líra valóban közelebb áll hozzá, mint a próza, a feszes versnyelv, az egyirányúság, a szikárság és az úgynevezett végtelenségig redukált mártás, amellyel fiatal költőnk a narratív keretet illeti, minduntalan egyetértésre sarkallhatnak minket, hogy valóban „Halmazok vannak inkább, amik érintkeznek, metszik egymást.
Hegymegi Mátéval a vajdasági közönség 2013-ban találkozhatott először, amikor a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a budapesti Katona József Színház közös, Vörös című előadásában szerepelt. Azt a produkciót koreográfusként is jegyzi. Nemrég újra hallatott magáról, a Desiré fesztiválon két általa rendezett előadást láthattunk, a Kosztolányi Dezső Színházban pedig színpadra állította A föld fia című darabot.
Elérkezett a pillanat, amikor egy vérbeli bölcsésszel beszélgethettünk, aki nem mellesleg még költő is. Ráday Zsófi gyermekkora óta az irodalom szerelmese, az évek során könnyedén átvészelte az ELTE BTK magyar alapszakát, most pedig az irodalom- és kultúratudomány mesterképzési szak záró időszakát élvezheti. Kislányként arról álmodozott, hogy egyszer majd énekes, sárkány, szurikáta, kocsmatulajdonos, irodalmár vagy esetleg denevér – és még sok minden más is – lesz, majd költővé vált, hogy bármivé, még akár egy játszótéri haditudósítóvá is átalakulhasson.
Takács Bálint első novelláskötete Bad Trip címmel jelent meg 2020-ban. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul forgatókönyvírás szakon. A szépirodalom és a filmművészet együttes világa határozza meg mindennapjait. Az íróval a forgatókönyvírásról, a filmkritikákról és a humorról beszélgettünk, de két új regényének kézirata is szóba került.
Gerencsér Anna első, Az ajtó másik oldalán című novelláskötete 2020-ban jelent meg, majd egy seregnyi félresöpört regénytörténet után elérkezettnek érezte azt a pillanatot, hogy végre útjára engedje egyik szövegét. Az írónő Kimondatlan kívánságok című regénye nem is olyan rég, 2022 decemberében látott napvilágot, s így mi nem csupán egy remek alkotással gazdagodhatunk, hanem Gerencsér Anna tapasztalataival, élményeivel is, melyek példaként szolgálhatnak az írni vágyóknak.
Regős Mátyás első verseskötetét, a Patyik Fedon élete címűt két regény követte, a Tiki, valamint a Lóri és a kihalt állatok. 2022-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Jelenleg a PPKE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, és két kislány édesapja. A fiatal költő-íróval az olvasási igényekről, az írás munkafolyamatáról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy negyedik könyve újból versekkel lesz teli.
Tavaly augusztusban jelent meg a csallóközi Makki Lajos, alias Maquet Ludovic könyve, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, amely csakhamar sikerkönyvvé vált. Az önéletrajzi ihletésű, gazdagon illusztrált és magyarázó jegyzetekkel ellátott kalandos történet nemcsak az olvasók, hanem az újságírók érdeklődését is felkeltette. Sőt, többen is jelezték már, hogy szeretnének dokumentumfilmet készíteni a szerző életéről.
Gere Nóra Éva Csíkszeredában született, jelenleg Prágában él. Egy évet volt diák a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán, egy év múlva viszont felköltözött Budapestre, hogy a MOME design- és művészetelmélet tanulója legyen. Első alkotása három-négy éves korában született. Gere Nóra Éva néven publikál, de barátai – a teljes név összevonásából létrejövő becenevén – Genovévának szólítják.
Leczo Bence egykötetes szerző, újságíró, de ami még ennél is izgalmasabb, szereti a vonatokat. 2021-ben jelent meg A falu összes férfija című novelláskötete, amelyben sok más mellett a természet és az ember viszonya is megjelenik. Főként ezen az íven haladva beszélgettünk az említett kapcsolat különféle megnyilvánulásairól, de szóba került még az alkotó első (még megírásra váró) története, az irodalmi díjak és irodalmi élet, a közösségi média által kondicionált instaversek, majd az interjú végéhez közeledve az is kiderült, hogy a költő milyen más művészeti ágban alkotna még szívesen.