Kovács Áron: Tér és idő prózába oltott lírával – interjú Fehér Csengével

2022. június 11., 10:11

Fehér Csenge 1996-ban született Zalaegerszegen. Első novelláskötete – mely rendhagyó módon még egy elbeszélést is magába foglal – káprázatosan mutatja az emberi élet szövevényes és sekélyes létezését. Vágyakkal teli, groteszk képei, metaforikus címadása felborzolják az olvasók kedélyeit. Fehér Csengével beszélgettünk A kibomló test című kötet rögös-rögtelen útjáról, az írásról és a lehetőségekről.

– Mi volt az első irodalmi szöveg, amit életedben olvastál?
– Attól függ, mit tekintünk irodalmi szövegnek. Nagyon korán találkoztam Oscar Wilde meséivel, Victor Hugo regényeivel, de rengeteget formált az is, hogy gyerekkoromban a szüleim Weöres Sándor-verseket vagy Tamási Áront olvastak fel nekem a népmesék mellett.

– Mi motivált abban, hogy te is írni kezdj? Lírával kezdted az irodalmi pályafutásodat, majd áttértél a prózára? Melyik műnemben könnyebb alkotni?
– Prózával kezdtem, mindig is a próza jelentette számomra a biztonságot, a szabad, levegős térségeket. Voltak korszakaim, amikor próbálkoztam a versírással, de jó verset írni nem tanultam meg soha. Viszont szívesen oltok lírát a prózába, a műnemek határai egyébként is vészesen elmosódtak már, én pedig imádok játszani, kísérletezni ilyesmivel. Azzal szoktam hencegni, hogy azóta írok, amióta ismerem a betűket. Egy általános iskolai osztálytársam egy nap behozta a saját meséjét felolvasásra, az inspirált először az írásra. Arra gondoltam, tudok én ennél jobbat is. Persze nem tudtam.

– Nagyon különleges címadásokkal tarkított a tartalomjegyzéked. Mitől különleges egy cím szerinted?
– Ahány szöveg, annyiféle a jó cím, nincs mindenre jó recept. Ragadja meg az írás magját, vagy ne. Legyen meglepő, felforgató, vagy legyen szürke, hagyományos. Sötét függöny a szöveg értelme előtt. Mikor mit kíván meg az ízlés és a stílus.

– Gyakori motívum a kötetben a víz, a vízhez köthető létformák, például a halak. Mitől olyan fontosak neked a vízzel kapcsolatos képi eszközök?
– A Kis-Balaton partján nőttem fel, apám természetvédelmi őr volt, rengeteget jártunk a környéken, madarat lesni, nádast járni. A láp az otthonom. A hal mint szimbólum pedig egészen különleges és talán nem eléggé használt-kihasznált az irodalomban. Egyszerre keresztény jelkép és fallikus szimbólum, nincs ennél eredendőbb blaszfémia.

– A kötet olvasása során sokszor éreztem azt, mintha valamilyen népmesék, balladák hangján szólalnának meg a novellák. Jól éreztem, hogy nagy hangsúlyt fektettél a népmesei sémák kibontakoztatására?
– Igen, a mesék archeszituációin, archetípusain keresztül könnyű működtetni a szövegeket a tudatalatti szintjein is. Hálás dolog íróként intertextuális játékot űzni a mesékkel. Legtöbb esetben olyannyira kulturális közkincsek, hogy nincs nagyon, aki ne értené meg a rájuk való utalást. Így tudok az olvasókkal egy nyelv mögötti nyelven kommunikálni. A népmesei, balladai nyelvezettel is szerettem kísérletezni, szerintem még mindig rejlik benne potenciál irodalmi szempontból.

– Hányféle verziót élt át a novelláskötet a megjelenés előtt?
– Egyet, de azt nagyon. Szeretem a lehető legmagasabb szinten űzni azt, ami fontos számomra. Amíg nem vagyok elégedett az írásaimmal, nem adom ki őket a kezemből.

– Alapos, átgondolt struktúrát láthatnak az olvasók már a tartalomjegyzéket átolvasva is. Mennyire voltál tudatos a szerkesztés során, illetve mennyiben segítette a felépítést a kötet szerkesztője, Nagy Koppány Zsolt?
– Zsolt rengeteg teret és szabadságot adott, biztosított a bizalmáról a döntéseimmel kapcsolatban, hálás vagyok neki ezért. Így ténylegesen magaménak, eredetinek érzem azt, amit alkottam. Annak minden előnyével és felelősségével együtt. Nincs hatékonyabb fejlődés, mint idővel ráébredni a korábbi hibáinkra, sarkosságainkra.

– A novellák elolvasása után nem ér véget a könyv, ugyanis egy elbeszéléssel zárul a kötet, mintegy összefoglalóként. Hogyan került be ez az elbeszélés? Miért nem még egy-két novella a kötetzáró?
– Jobban szeretek kisregényként hivatkozni az utolsó írásra. Bár terjedelmi szempontból nem üti meg a szintet, a szerkezete alapján inkább egy kisregény felépítéséhez közelít. Az én léptékemmel mérve, a tömör, tömény, pároldalas novellákhoz képes ez egy nagy lélegzetvételű írás. Várom, mikor jár le a terjedelmes kötetek reneszánsza. Ma már sem idő, sem elég figyelem nem jut ilyesmire, olvasói szempontból meglehet, hogy az egyperceseké lesz a jövő. Visszatérve a kötetzáró szövegre, nem jelenhetett volna meg úgy az első kötetem, hogy ez az írás ne szerepeljen benne. Ez okozta a legnagyobb kihívást szakmailag, és ez az, amihez érzelmileg is a legmélyebben kapcsolódom. Ha nem lettem volna képes megírni, nem lettem volna hajlandó elismerni magam kezdő íróként sem, a kötet értelmét vesztette volna számomra.

– Jelenleg programozóként dolgozol, bár irodalomszakos diplomát szereztél az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Mennyire befolyásolja az aktuális munkád az alkotás folyamatát? Mennyire lehet egyáltalán az irodalmat és a programozást egy ernyő alá hozni?
– Meglepően könnyen. Ez is nyelvvel dolgozik, az is, mindkettő adatok, információk közvetítésére épül, és bizonyos funkciói vannak, vagy funkciókat tölt be, ha nagyon lecsupaszítjuk a dolgokat. Egy applikáció fejlesztésének vagy egy kötet megírásának nagyon hasonló a pszichológiája, nagyon hasonló kihívásokat is jelentenek. Rengeteg türelmet, hajtépést, kitartást igényelnek, egyik esetében sem lehet elég, ha pusztán csak „működik”. Az a jó, ha szép, ha bravúros, és mégis átlátható megoldással lehet őket működésre bírni. A legnagyobb kihívást mostanában az jelenti, miként tudok két, alkotói szempontból ennyire kielégítő szakmát, tevékenységet űzni napi szinten.

– Milyen tervekkel szeretnél legközelebb előrukkolni? Van már készülőben új kötet?
– Van. Addig nem is aludtam jól, amíg nem lett. Középkori tematikájú kötet lesz a következő, a jellemző középkori műfajok és nyelvezet imitációjával. Szent lesz és profán, disznóságokkal és intertextuális játékokkal teljes. Majd, ha lesz. Előtte még jó sok izzadságos kutatómunkát kell végeznem.