Beszélgetés Pál Dániel Levente íróval, költővel, műfordítóval, szerkesztővel, cirkuszi dramaturggal, a budapesti Petőfi Kulturális Ügynökség irodalomszakmai igazgatójával.
- A Petőfi Kulturális Ügynökség 2019-ben alakult (Petőfi Irodalmi Ügynökség néven), és négy év alatt igen jelentős és szerteágazó tevékenységet folytató magyar kulturális központtá nőtte ki magát. Mint a szervezet irodalomszakmai igazgatója mit mondanál erről, hogyan vált ez lehetségessé?
– A Petőfi Kulturális Ügynökség irodalmi igazgatóságának célja a klasszikus és kortárs magyar irodalom minél szélesebb körű reprezentációja Magyarországon, a határon túli területeken és hazánk külképviseleteivel és kulturális intézeteivel, illetve külföldi partnereinkkel együttműködve idegen nyelven, ténylegesen a világ minden táján, Brazíliától kezdve az Egyesült Államokon át Európán és Afrikán keresztül a távol-keleti országokig.
Ha le szeretném egyszerűsíteni, három területen dolgozunk: magyar nyelven született irodalmat népszerűsítünk magyarul olvasóknak, magyar nyelvről a világ bármely nyelvére fordított irodalmat mutatunk be a világ bármely nyelvén olvasóknak, és ez fordítva is érvényes: a világirodalom alkotásait igyekszünk magyarra fordítani, vagy azok alkotóit ide csábítani.
– Milyen tevékenységekkel foglalkozik a PKÜ?
– A fordítási és más pályázatok lebonyolítása, valamint a magyar és angol nyelvű lapkiadás mellett elsősorban irodalmi és összművészeti programokat szervezünk, illetve koncerteket és színházi előadásokat menedzselünk.
Tavaly több mint félezer programot szerveztünk, Magyarországon és külföldön egyaránt, a rendhagyó irodalomóráktól kezdve a nemzetközi fesztiválokig mindent. Tavaly több mint hetven programot szerveztünk külföldön, voltunk a Bolognai Gyerekkönyvvásáron – amely a világ legnagyobb gyerekirodalmi seregszemléje –, aztán Londonban, Párizsban, Pozsonyban a BRaK fesztiválon, Varsóban és Prágában, Barcelonában, Frankfurtban, Belgrádban, Krakkóban, Zágrábban, Bécsben, Ljubljanában, Isztambulban, a mexikói Guadalajara nemzetközi könyvvásáron és az Egyesült Államok több nagyvárosában, egyetemén is. Idén pedig olyan új területekre merészkedtünk, mint a kairói vagy a delhi könyvvásár. Mi szerveztünk először arab vásárra hivatalos magyar standot: több mint húsz friss fordítással és kiadással voltunk jelen, elképesztő sikerrel. Delhiben pedig próbáltunk kiadót találni magyar műveknek: Indiában nagyon erős az angol nyelvi jelenlét, ezért „könnyebb” dolgunk van: egy jó angol fordítással már tárgyalóképesek vagyunk.
Emellett a szomszédos országokban is aktívak vagyunk: majdnem heti-kétheti rendszerességgel szervezünk magyar irodalmat bemutató programokat vagy rendhagyó irodalomórákat, magyarul vagy a szomszédos ország nyelvén. És persze itthon is. Tudod, Budapesten rengeteg kulturális program van, ellenben a vidék, a városok, de inkább a kisebb települések és falvak sokszor nagyon elhagyatottak. Sok helyen az a havi egyetlen kulturális program, amit mi meg tudunk szervezni. Elmondhatatlan, hogy ez mennyire fontos!
– Szerinted mennyire megbecsültek Magyarországon a műfordítók? Milyen pályázatokkal járul hozzá ehhez a PKÜ?
– Irodalmunk elsődleges nagykövetei a fordítóink: ők ajánlják a műveket a külföldi kiadók figyelmébe, ők lobbiznak a magyar művek megjelentetéséért, aztán persze ők végzik el a fordítói munkát is, végül pedig aktívan részt vesznek a könyv bemutatásában, a recepció szervezésében vagy a hungarológiai képzésekre való bekerülésben. Ha ők nincsenek, megfeszülhetünk, de alig van esélye a magyar irodalom egy-egy művének, hogy meg tudjon jelenni külföldön, nagyívűen fogalmazva: be tudjon kerülni a világirodalom vérkeringésébe. A fordítók munkáját segítő pályázataink kialakítása során arra figyeltünk, hogy a pályázatok egy egész alkotói és fordítói életpálya valamennyi szakaszában segítséget tudjanak nyújtani, akár versek, akár prózai vagy elméleti szövegek, akár színpadi művek fordításáról van szó.
– Eddig három országban indítottatok olyan programot, melynek köszönhetően a klasszikus és kortárs magyar irodalom szerzőinek művei Magyar irodalom sorozat formájában jelennek meg. Mit mondanál erről bővebben?
Ez egy újfajta kísérlet… egyfajta állandóságot szeretnénk kialakítani. Amikor készülünk egy nemzetközi könyvvásárra, akkor mindig keressük azokat a műveket, amelyeket érdemben be lehet mutatni a közönségnek. Ha egy külföldi partnerünk megcsúszik a könyv kiadásával, akkor nem tudjuk bemutatni a könyvet, legközelebb majd csak egy évvel később, amikor már nem lesz éppen friss. A dolgok elébe mentünk, és így kezdtünk el kialakítani egy együttműködési hálózatot: hogy a külföldi kiadói partnereink segítségével garantálni tudjuk a megjelenések idejét. Brazíliában eddig négy könyv jelent meg, Egyiptomban majdnem tíz, itt Szerbiában – az Alma Kiadó jóvoltából – majdnem tucatnyi. Ezt a programot szeretnénk minél több országra kiterjeszteni, és minél több országban elindítani egy klasszikus és kortárs magyar irodalmat vegyesen szerepeltető sorozatot, bemutatókkal és irodalmi estekkel vegyesen.
– A PKÜ könyvkiadással is foglalkozik. A tavalyi év könyvterméséből melyikeket emelnéd ki?
– A Felhőpárna című antológia kortárs magyar költők a transzcendenssel, Istennel, gyásszal és halállal kapcsolatos gyerekverseit tartalmazza. Ez a könyv érzékenyítő oktatási segédanyag is. A versek segítségével közelebb lehet hozni ezeket a sokszor tabusított témákat. A Felhőpárna versei és a versanyagra épülő beszélgetések segítség lehetnek a feloldásban, a feldolgozásban, a megértésben, a kibeszélésben, a továbblépésben. Ez a gyerekek számára ugyanolyan fontos, mint a felnőtteknek.
– Az ügynökség gondozásában irodalmi lapok, folyóiratok is megjelennek, nemcsak Magyarországon, de angol nyelven, külföldön is. Mesélj bővebben ezek jelentőségéről!
– A Kultúra.hu egy közszolgálati kulturális hírportál, fókuszában a Kárpát-medencei magyar kulturális értékek, alkotók, történések és művek bemutatása áll. A nyomtatásban megjelenő Magyar Kultúra magazin minden hónapban egy téma minél több aspektusát igyekszik bemutatni, cikkekkel, portrékkal, nagyinterjúkkal, tárcákkal, képzőművészeti és irodalmi művekkel.
A 2020 áprilisában indult 1749 online világirodalmi magazin elsősorban fordításokat közöl. Az olvasóknak leginkább a mindennapi világirodalmi olvasottság élményfürdőjének élményét szeretnénk adni. Az 1749-en egy évtizedek óta pályán lévő fordító megoszthatja a nagy munkái szüneteiben talált gyöngyszemeket, de kipróbálhatja magát egy pályakezdő is, a szerkesztőktől megkapja a szerkesztői támogatást és mentori tanácsokat. Nagy és merész vállalkozásunk a Jászberényi Sándor főszerkesztő irányításával negyedévente nyomtatásban megjelenő angol nyelvű The Continental Literary Magazine című folyóiratunk. A magyar irodalom sokáig csak elvétve és nagyon szűk körben létezett az Egyesült Államokban és New Yorkban. Ezen akartunk változtatni akkorát, amekkorát csak lehet. Nemcsak kivinni és bemutatni a magyar irodalmat az Egyesült Államok könyvtáraiban és egyetemein, hanem csinálni egy olyan amerikai lapot, amely az angolra fordított európai – elsősorban a közép-kelet-európai – irodalmat mutatja be. A The Continental kapható ötven amerikai állam több mint hatszáz Barnes&Noble boltjában. Tavaly két turnét is tudtunk tartani: egyet februárban (New York, Boston, New Jersey), egyet pedig novemberben (Chicago, New York, Philadelphia). A februári turné során Jászberényi rengeteg interjút adott rádióknak: a „satellite media tour” adásait húsz-huszonötmillióan hallgatták. Kiemelném még azt is, mert ilyen nem mindennap történik a magyar irodalommal: a lap indulásáról még a The New York Times is lehozott egy cikket.
– Tavaly a belgrádi Alma Kiadó is elindította a Magyar irodalom sorozatot – Kürti László a csalásról, Halmosi Sándor Neretva, Lövétei Lázár László Feketemunka című szerb nyelvre fordított versesköteteit, valamint Száraz Miklós György Osztozkodók című kisregényét jelentette meg szerb nyelven, a PKÜ támogatásával. A könyveket 2022 októberében be is mutatták a 65. Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron, a könyvbemutatókon a szerzők is jelen voltak. Hogyan értékeled a könyvvásáron való fellépéseket, a PKÜ és az Alma Kiadó együttműködését?
– Nagyon jól működött, sorra jelentek meg a könyvek, értékes verseskötetek és prózai művek. A tavalyi belgrádi nemzetközi könyvvásáron már tucatnyi friss magyar könyv volt jelen, óriásplakáttal is hirdettük a sorozatot.
Szeretnénk elindítani egy irodalmiestsorozatot a belgrádi Collegium Hungaricumban, melyeken a szerb olvasóknak egymás után mutatkoznának be a szerb nyelven debütáló magyar írók – zenével, borkóstolóval, ahogy kell.
Egymás szomszédjai vagyunk, és egy szűk értelmiségi réteget leszámítva alig ismerjük egymás irodalmát, irodalmi törekvéseit, friss hangjait és új felfedezéseit. Ezen mindenképpen változtatni szeretnénk: hogy sokkal több kapcsolat épüljön ki a szerb és a magyar irodalom között, akár művek, akár alkotók párbeszédére gondolunk.
– 2022-ben látott napvilágot a Családon belüli erő című versesköteted, amelyből néhány vers már megjelent szerbül is, a Napfény és hús című kötetedben 2021-ben, a belgrádi Alma Kiadó gondozásában, és amiért 2022-ben megkaptad a belgrádi Sunčani breg Irodalmi Társaság Lukijan Mušicki Irodalmi Díját. Egy interjúban ezt nyilatkoztad a kötettel kapcsolatban: „Az ember mindig arról számol be soraiban, amije van, vagy arról, amije nincsen. Ha meglehetősen sok fájdalma, vesztesége, lemondása, gyásza és tragédiája van, akkor arról ír. Vagy arról, ami nincsen neki, de roppantul vágyik rá.” Hogyan fogadták az olvasók legújabb köteted verseit?
– Sorra adom az interjúkat, rádiókban, tévékben, újságoknak, Magyarországon és külföldön egyaránt. Azt mondják, erős anyag lett, végiggondolt és mély versekkel, jól felépítve. Én akkor írok, amikor tétje tud lenni. Tét nélkül nincs sem írás, sem élet. Ha ezt elengeded, akkor könnyű leszel, és nagyon hamar érdektelen is. Úgy érzem, ezt a súlyt sikerült szavakba és versekbe átöntenem.
Ezt az irányt folytatom a következő kötetben is, melynek címe Rémvárosi kerttörténetek lesz. Ha minden igaz, idén be is tudom fejezni.
– Sok éve dolgozol a Fővárosi Nagycirkusz dramaturgjaként. Úgy tudom, nagyon szereted a munkádat. A cirkuszban folyó munka, az ott dolgozó emberek, a hangulat lelki feltöltődést ad-e, és inspirál-e alkotásra?
– A hivatalos megnevezésem cirkuszi dramaturg. Ezt Fekete Péterrel, a cirkusz igazgatójával együtt találtuk ki. Nincs sok ilyen a világon, talán két-három tucat lehet, de ha már újfajta cirkuszt álmodunk, akkor legyenek hozzá újfajta feladatkörök, szerepek is. Egyébként alapvetően a kreatív munkában veszek részt, rengeteget beszélgetünk arról, hogyan épüljön fel egy darab, hogyan épüljenek fel a jelenetek. És rengeteg szöveget írok, az átvezető szövegektől kezdve a párbeszédeken és dalszövegeken át a gyerekversikékig.
Ez egy nemzetközi közeg, a fellépők a világ minden tájáról érkeznek, egy-egy szezonban maradnak, aztán utaznak tovább. Ez egy nagy multikulturális család, a világ minden táján vannak családtagjaid: mindenki, akivel már egyszer együtt dolgoztál. Nagy öröm és büszkeség, hogy elfogadott és talán befogadott a cirkuszi világ.
Különös légkör ez, az artisták az élet és a halál kérdéseit minden előadás előtt felteszik maguknak, hiszen ha hibáznak, akkor annyi volt. A porondon nincsen hazugság, a porond nem tűri meg az árulást. Ez áthatja az egészet, s minden fény és csillámpor mellett nagy mélységet ad neki. Felszabadító az is, hogy nincsen tipikus cirkuszba járó közönség, hanem egyszerűen mindenki potenciális néző – a háromévestől a százévesig, a nyolc általánostól a tudományos doktorokig és akadémikusokig. Miért? Mert bárki is vagy, ugyanakkor szülő és nagyszülő is vagy, és a gyerkőcöket bizony el kell vinni a cirkuszba. Nagyon élvezem, hogy úgy kell gondolkodnom és írnom, hogy mindenki értse, a lehető legszélesebb közönség, előadásonként közel másfél ezer ember.
– Még rendeztél is a cirkuszban. A Szent boszorkány című daraboddal két díjat is nyertél.
– Az Úr nyolcadik kerülete című könyvem egyik novellája alapján született az előadás. Egyszerűen nem engedett, volt benne még valami, nem hagyott nyugodni. Népmesei és különböző mítoszok elemeit felhasználó történetről van szó, ami végigköveti a főszereplőket gyerekkoruktól kezdve a szerelem különböző fázisain keresztül egészen az öregkorukig. Olyan színpadi nyelvet próbáltunk hozzá találni, ami a kapcsolati fázisokat színpadi szimbolikával is visszaadja. De elengedhetetlenül olyan filozofikus kérdéseket is felteszünk, mint hogy a szerelem le tudja-e győzni a halált, egyáltalán le lehet győzni a halált, meg lehet-e fordítani az időt. A földi világból falusi legények jönnek elő, a felső világból tündérboszorkányok, az alsó világból démonok, a helyszín pedig egy mesés varázserdő, azaz az emberi lélek, ha úgy tetszik.
A rendezői tevékenységemnek teljesen betett a pandémia, abba is hagytam majdnem három évre. Aztán idén végre újra nekikezdhettem: Indiában, Újdelhiben, a National Gallery of Modern Art kertjében rendeztem egy újcirkuszi darabot. Az idén száztíz éve született Amrita Sher-Gil magyar–indiai festőnő életét és szerelmeit, alkotáshoz fűződő viszonyát dolgoztam fel. Az előadás koncepciójának középpontjában Amrita Sher-Gil személyiségének két oldala, a szenvedélyesen érzéki nő és az érzékeny festői zsenialitás folytat egymással hol lágy, máskor vad küzdelmet. A darab szimbolikusan megidézi egy-egy Amrita Sher-Gil-festmény születését. Az előadásunkban a nő és a férfi nemcsak metaforikusan, hanem fizikailag is egyenrangú partnerei egymásnak, sokszor a nő emeli fel a férfit, ő tartja: ezzel is hangsúlyozzuk a női egyenjogúságot, női erőt, az egyensúlyt. A táncosunk, a művészi zsenialitás megtestesítője végig a festői inspirációt és alkotói folyamatot szimbolizáló, különböző színű selyemkendőkkel táncol körülöttük, nagy lendületekkel, ugrásokkal és széles mozdulatokkal, légiesen, tünékenyen, ellensúlyozva a nagy fizikai erőt igénylő, lassú tempójú gyakorlatok szoborszerűen statikus látványát és esztétikáját. A darabot Ritu Beri világhíres divattervező divatbemutatója után adtuk elő, majd félezren látták, köztük Meenakshi Lekhi jelenlegi indiai külügyi és kulturális államminiszter asszony is.
– Egy cirkuszi kisfilmmel tavaly Cannes-ban is nyertél egy díjat. Hogyan jött az irodalom, a színház, a cirkusz mellé még a film is?
– Tavaly januárban együtt dolgoztunk egy csodálatos színésznővel, Zoi Florosszal, ő volt a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál egyik konferansziéja, két hétig sülve-főve együtt lógtunk. Zoi korábban nyert Cannes-ban, mobilfilmes kategóriában, sokat faggattam erről, s csupa inspiráló gondolata volt. A cirkusz akkori sajtófőnökével, Vámosi Eszterrel a rengeteg fesztiválos munka közben, leginkább saját magunk szórakoztatására elkezdtünk felvenni jeleneteket s hangulatokat. Egy jó mobilfilm nem a technikáról szól, olyan lesz, amilyen a készülék a kezedben, hanem egy jó ötletről és egy eredeti perspektíváról.
Azt találtuk ki, hogy megmutatjuk a cirkuszt és a fesztivált alulról, egy összevissza szaladgáló kisegér szemével. Először csúsztunk-másztunk, hogy jó képeink legyenek, aztán előkerült valahonnan egy ezerforintos szelfibot, mi meg egyre jobban szórakoztunk, hatalmasakat mulattunk, melyikünk hova mászott be, hogy egerek legyünk. A végén összevágtuk és beküldtük, részünkről a történet itt véget is ért volna, teljesen el is felejtettük. Egyszer csak jött egy hivatalos mail, hogy nyertünk Cannes-ban, csütörtökön díjátadó, várnak minket, adjuk le a nevünket s a többi. Azt sem tudtuk hirtelen, hol a film, de ha már így alakult, akkor ki kell jönnünk, Cannes-ban nyerni mégiscsak valami, ne hagyjuk ki!
Aztán persze kiutaztunk, és olyan neves személyek után mentünk fel a díjunkat átvenni, mint a kétszeres Oscar-jelölt Barry Alexander Brown vagy az Oscar-díjas Jeff Bridges. A kisegér persze tovább mocorgott bennünk, fel is vettük az összes helyszínt, vetítést, díjátadót, rongyrázást alulról, egérperspektívából. A vicces az volt, hogy a szelfibotot otthon hagytuk, csúsztunk-másztunk hát négykézláb a szmokingos és nagyestélyis lábak között, az asztalok alatt… amíg nem jelezték finoman a biztonságiak, hogy itt ezt nem igazán illik…
– Lütyő kutyádnak és a természetjárásnak milyen szerepe van az életedben?
– Budapest szélén lakunk, az utca végén kezdődik az erdő. Naponta kétszer kimegyünk, teszünk egy nagy kört, vagy játszunk a réten. Kitisztul a fejem és a szívem, helyrezökkennek a dolgok. Közel három éve éldegélünk együtt, hatalmas ajándék volt, hogy találkoztunk, a kutyám sokat mutatott meg nekem a dolgok értékéből, a felelősségből és az önzetlen szeretetből.
– Az Úr Nyolcadik Kerülete című novelláskötetedet már a szerb olvasók is megismerhették, hisz szerb fordításban tavaly jelent meg az Alma Kiadónál. Ebben a könyvben nagyon reálisan, ugyanakkor hangulatosan, frappáns humorral írod le a történeteket, annyira élethűen, hogy az olvasó teljességgel hallja, látja, átérzi a helyzeteket. Hogyan született ez a kötet?
– Bő tíz éven keresztül laktam a budapesti gettóban, a híres-hírhedt nyolcadik kerületben. Előtte összevissza laktam albérletekben, Budán is, Pesten is, több helyen, voltak azért zűrösebb környékek is. Amit először meg kellett szoknom a nyolcadik kerületben, az a harsányság. Sokan hangosan élnek az utcán, ez eléggé idegen a mi városi kultúránktól. Rómában, a libanoni Tripoliban, egy vidéki városban, főleg falun nem furcsaság az, hogy az egyik nénike lent áll az utcán, megtámaszkodik a kerekes szatyra szárán, és a második emeleten könyöklő másik nénikével megbeszélik a lányaik, fiaik, unokáik családi zűrjeit – akár egészen hosszan. Nem gondolkodnak a magán- és a közszféra határaiban, a belső és a közterek értelmezési keretei szerint.
Nem vagyok szociológus, még akkor sem, ha szociográfiailag is értelmezhető a könyv. Ez nem interjúkötet, hanem irodalmi igénnyel és eszköztárral megírt, valóságalapú történetek gyűjteménye. Ebben az irodalom megengedi, hogy a párbeszéd tovább tartson, ugyanakkor el is vághatod a végét, ha szerinted úgy fog hatni. Számomra nagyon fontos volt, hogy mindennek legyen valós alapja. Ez a könyv arról szól, milyen volt a nyolcadik kerület, a budapesti gettó az elmúlt tizenöt-húsz évben.
– Min dolgozol mostanában? Készül-e új köteted?
– Tavaly szeptemberben jelent meg a legfrissebb magyar nyelvű verseskötetem, a Családon belüli erő. Azóta volt három cirkuszi premierünk, írtam egy darabot az idén hetvenéves Katona Klári magyar popénekesnő életéről, most meg a magyar születésű világhírű fotóriporter és háborús tudósító, Robert Capa életét feldolgozó dráma szövegén dolgozom. Következő könyvem majdnem készen van, ahogy előbb is említettem: végigjárom benne Magyarországot, és elég kemény, máskor szatirikus hangon bemutatom a képmutatást és önhazugságokat. Nyilván nem mindet, de eleget ahhoz, hogy üssön.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
