L. Móger Tímea: (H)ősnői beszély

2021. október 13., 12:21

Egyáltalán nem mindegy, hogyan kommunikálunk magunkról, emelünk szót magunkért nőként, ahogyan az sem mellékes, milyen ősi, „életvilági” tudást sajátítunk el a történelemből, amely segít(het) szót érteni egymással nőnek, férfinak és/vagy kisebbséginek, többséginek.

Dr. Horváth Júlia Borbála kulturális antropológussal, íróval, a Magyar Írószövetség Szociográfiai Szakosztályának vezetőjével mint a téma szakavatott elemzőjével egyebek mellett az intermentalitásról, vagyis a nemek valódi egyenlőségének lehetőségeiről is beszélgettünk, a konzervatív feminizmus szemszögéből, a genderkultusz árnyékában.

 

– Közel húsz éve folytat nőtörténeti kutatásokat. Idézem: „Napjainkban a nemi sztereotípiák a modern életmódhoz szükséges viselkedési elemekkel keverednek. A megváltozott körülmények megváltozott gondolkodásmódot idéztek elő.” Ezzel egy időben pedig a szélsőséges genderideológiák térhódítását éljük. Hogyan látja, van esélye a nemi szerepek kiegyensúlyozására korunk emberének?

– Manapság, aki nemi szerepekről akar beszélni, egy pillanat alatt fogalmi labirintusba keveredik. A nemi szerepek eredetileg a viselkedésmódra utaltak, férfi és női elvárásokat, sémákat, sztereotípiákat jelöltek. Az más kérdés, hogy azok milyenek voltak, és többnyire a nemekhez kötött kizárólagossággal szintén egyfajta béklyót jelentettek, de a huszadik század közepétől felgyorsult az élet, a nők tanultak, dolgoztak, akartak, és végérvényesen kiléptek az életvilágba, a nyilvánosság elé. A régi életmód megváltozott, s új, idő- és energiaigényes feladatkörök jelentek meg. Eltűnt az állandó otthonlét, és eltűntek a kötőtűk, eltűnt az urát hazaváró, kizárólag a háttérben szorgoskodó menyecske ideáltípusa. A nők megkezdhették önmaguk kibontakoztatását, amellett viszont meg kellett felelniük a korábbi elvárásoknak is. Így lett belőlük dolgozó-háziasszony-anya-társ – és persze megpróbálkoztak a királynőséggel is; már akinek maradt rá ideje. Lassanként a párok belátták, hogy ez így nem fog menni, és megkezdődött a valódi munkamegosztás, a feladatok, szerepkörök átvállalása. Ma már férfiak is ellátják a gyereket, sokan közülük főznek, takarítanak, segítik vagy éppen ezekkel segítik a párjuk előremenetelét. Ennek azonban semmi köze a szélsőséges genderideológia agresszív törekvéseihez, például a született, biológiai nem megváltoztatásához.

– Vajon mit fűznének a témához a magyar történelmi múlt „csaklány királylányai”?

– Szerintem boldogok lennének, hogy megszabadulhatnak a fojtogató halcsont fűzőtől, és végre amúgy királyfiasan megülhetnek egy lovat. A „csaklányság” a mai napig végigkíséri a nők életét, interjúim során rengeteg nő mesélt arról, hogy a születésekor csalódottak voltak a szülei, mert fiút szerettek volna, és lehet, hogy reflexből ő is így fog érezni. Értékrendi sztereotípiáról beszélünk, amit a patrilineáris, apai ági leszármazás támogat, vagyis, hogy a történelem legnagyobb részében az örökösödést és a név továbbvitelét apai ágon tartották számon. Utóbbit nagyrészt még ma is. Az Árpád-ház kihalása sem következett volna be a nőági leszármaztatás törvényesítésével – egyébként nem következett be, hiszen a legújabb archeogenetikai vizsgálatok kimutatták éppen a Vajdaságban Árpád vezér ük-ük… unokáinak jelenlétét.

Másfelől a köztudatnak alig része a kiemelkedő nőalakok idézése, holott voltak és jelenleg is vannak csodálatos női teljesítmények. Hogy az elején kezdjem, a legtöbb nemzet történetében, köztük a magyaréban is, az eredetmítoszokban feltűnik a nő, akinek méhéből származik az adott nép és az uralkodói család. E szerep nálunk Emeséé, aki Álmos anyjaként az Árpád-házi királyok ősanyja. Említhetnénk a királylányok sorában Zsófiát, Máriát, Szent Erzsébetet, akiket kiházasításuk révén európai uralkodóházak ősanyjaként tartanak számon. Sajnos a kortárs tudományos paradigmák túl konzervatívnak tartják az eredetmítoszok dédelgetését.

– Hogyan nyilvánul(hat) meg a konzervatív feminizmus napjainkban, illetve milyen szemléletes (ellen)példát hozna fel rá számos, a témában írt tanulmány- és interjúkötetének történetei közül?

– A női érdekképviselet a származástörténeténél nagyobb teret kapott, de mire megérkezett hozzánk, a feminizmus szitokszóvá vált, és a közbeszéd a szélsőséges genderideológia részének tartja. Ez sem így van. A genderkultusz véleményem szerint sokkal inkább átpolitizálódott irányzat, mint tudományos kategória, és éppen hogy nem szolgálja a nők, sőt a férfiak érdekeit sem. Ha végignézünk magunkon vagy egymáson, azonnal tudjuk, ki ő és kik vagyunk mi, s mit várhatunk el egymástól. Ha viszont végignézünk egy transznőn vagy -férfin, mit látunk? Saját nemünk karikatúráját: női ruhába öltözött, erőteljes hímeket, feltöltött ajkakkal és mellekkel kényeskedő bábukat, avagy a hangjukat mesterségesen mélyítő, vézna alakokat, akiken lötyög az öltöny. Ezek persze külsőségek, és arról a zavarról, amely a lelkekben támad, alig tudunk valamit. Személyesen is ismerek ilyen naiv és megtévesztett fiatalt, akinek bebeszélték, hogy ez az igazi szabadság, és tizenöt évesen már a saját nemi átalakító műtétjére gyűjti a pénzt. A konzervativizmus és a feminizmus mértéktartó ága viszont ott folytatja, ahol az út kettévált a női érdekképviseletben: józan és előrevivő irányt követ, amelyben megvalósulhat a nemek valódi egyenlősége.

– Nehezebb vagy könnyebb egymással szót érteni a női és a férfi viselkedésminták összemosódásából kifolyólag?

– Inkább a feladatok átvételének mondanám, bár kétségtelen, hogy a viselkedésmódban és a külcsínben is vannak átfedések, hiszen valóban nem lehet valamely gótikus suciene-ben vágtatni egyik helyről a másikra. A mentalitásváltozás (intermentalitás) a nemi szerepkörök (és nem a szexus) átvételéről szól, miáltal mindegy, hogy az adott feladatot férfi vagy nő végzi el. Mindez igazságosabb, és elősegíti a közös boldogulást. A hétköznapi életben ez már megtörtént, már csak a tudományt kell meggyőzni arról, hogy erre van szükség.

,,A feminizmus olyan, mint a foci, mindenki foglalkozik vele, és többnyire, akár a focival, férfihangon.” Női beszély című monográfiájában egyebek mellett azt is vizsgálja, hogy a nyilvánosság és a kommunikációs aktusok miként befolyásolják a nők mentalitását, A víruscsata hősei című sorozatkiadványában egyebek mellett elemzi a láthatatlan munka felértékelődését a Covid19-járvány idején.

 

– A követendő nemi minták a hétköznapi beszédben is megjelennek, és amellett, hogy konvencióőrző hatásuk van, egyfajta tükröt tartanak elénk. A gendernyelvészet – s lám, itt is kénytelen vagyok az eredeti terminológiát használni: a nemek nyelvhasználata – egy időben foglalkozott az ún. ellentétpárok megnevezésével, amelyek tulajdonsága, hogy többnyire az első tag jelöli a pozitív, az értékes egységet, a második a silányabbat, az értéktelenebbet. Például jó és rossz, erős és gyönge, okos és buta, aktív és passzív, értékes és értéktelen; férfi és nő. Szinte soha nem úgy mondjuk, hogy nő és férfi, hanem fordítva. A végletekig leegyszerűsítve mindezek alapját egyetlen sztereotípia képezi: a fizikai erő mértéke, amely a nyugati kultúrkörben adott ember elsődleges értékmérőjének számított, s amely meghatározta, kinél legyen a hatalom.

A konzervatív feminizmus feladata mindezeket női nézőpontból elbeszélni, hogy elmondjuk, milyen nőnek lenni, és mit szeretnénk. Úgy látom, a férfiak is szeretnék végre „megfejteni” a nőket, s bár közben hallaniuk kell számukra nem mindig hízelgő dolgokat, hajlandóságot mutatnak arra, hogy őszintén érdeklődjenek. Például, ha egyáltalán lehet pozitív hatását említeni a pandémiának, az az, hogy a karanténidőkben a párok, a családtagok beleláttak az otthoni háttérfeladatokba, látták, hogy a nőkre, az anyákra milyen irdatlan mennyiségű terhelés jut. A láthatatlan munka ezt a szívósan ismétlődő munkasorozatot jelenti, amely a járvány idején pluszterhekkel bővült. Sok férfi nyilatkozott úgy, hogy a felesége, szerelme egy hős, és ezt látva, megpróbálta úgy kivenni a részét a feladatokból, ahogyan még soha. A Fecske ismeretterjesztő sorozatot éppen azért indítottam, hogy a hasonlóan kényes témákról első kézből és a megszólítottak hangján tudósítsak.

– Visszahat ránk, ha hibás módon, hangon emelünk szót magunkért és magunkról? 

– Ez nagyon fontos kérdés! A Női beszélyben részletesen foglalkoztam a nemek kommunikációjával, amikor női szónokok beszédeit elemeztem. Azt találtam, hogy a nők rendkívül felkészülten, de jóval visszafogottabban beszélnek nyilvánosság előtt, mint a férfiak, s főképpen a női gondoskodási szférához kötődő témákhoz kapcsolódnak: nevelés, egészség, család, divat, szépségipar stb. Viszont kisebb az önbizalmuk, mintha nem hinnének teljesen abban, amit állítanak, és kevésbé védik meg magukat provokatív kérdésekkel szemben. Egyszóval: gyakorlatlanabbak, és főképpen alig néhányuknak van saját, kialakult stílusa. Ennek oka, hogy elvárás a férfias attitűd követése, például a nem túl szimpatikus nyelvi agresszió alkalmazása, az erőteljes témaajánlások, a közbevágás és a férfi nézőpont szerint fontos témák beemelése. Ezért szükséges több női megszólaló a közéletben, hogy végre ne férfiak mondják meg, hogy melyik szárnyas betét az igazi; és egyáltalán, hogy a nők kinyilvánítsák, hogy gondolataik nem csak ezen problémák körül forognak.

– Egy nyelvet beszélünk, mégis különbözően, és mennyiben igaz mindez például a határon túli magyar kisebbségek nyelvhasználatára, életmódjára nézve?

– Az utóbbi években egyik kötetem révén kezdtem szociográfiával foglalkozni. A kiinduló sztori megint csak amolyan közép-európai, mert képtelenségnek hat, hogy először angolul próbálunk szót érteni egymással Szlovákiában, Szerbiában és a többi, velünk határos területeken. Ezért indítottam egy projektet a határon túli falvak lakói életmódjának és a magyar nyelv használatának leírására. Szerencsére a MÍ, a PIM és az MMA is „beszállt”, ezért ha a Covid is úgy akarja, mihamarabb jövünk a Délvidékre is. Remélem, találkozunk lelkes, jó tollú írókkal és kedves érdeklődőkkel, akik csatlakoznak hozzánk.

– Mi a története egyik legújabb kötetének, a Dunai história – Az aranyföveny című regénynek, amely „egyfelől útikönyv, másfelől történelmi esszékötet, harmadrészt masszív szépirodalmi alkotás” (Nagy Koppány Zsolt)?

– Megtisztelő Zsolt méltatása, és további inspirációt ad a folytatáshoz. A kötet megírása a V4 program keretében elnyert ösztöndíj ideje alatt kezdődött. Először könnyed útiregénynek indult, a Dunáról, hajóskapitányokról, szerelmekről, és egy uszály megtalálásának történetét akartam leírni. Az uszály meglett, de közben olyan történelmi fájdalmakkal szembesültem, amelyeket csak a helyszínen, azok között az emberek között élve lehet átélni, akikkel megtörtént, hogy a gyökereik, az őseik szülőföldje ma már más nevű országban található. Ehhez kapcsolódik az a történelmi ismerethiány, sokszor homály, amely dicső és könnyes múltunkat övezi, s megpróbáltam hírt adni arról, hogy a múlt jelen van, és úgy, ahogy van, a miénk, az Árpád-házi királyoktól a bősi halászokon át a Vaskapun túl élőkig. Megpróbálom bejárni a helyszíneket, és kedvet csinálni ahhoz, hogy mások is ezt tegyék, akár egy középvastag történelemkönyvvel a hónuk alatt.

– Jól sejtem, hogy mindezért egész lényével, életével lehet csak hatékonyan tennie az embernek, vagyis nem csupán kulturális antropológusként, íróként, hanem anno élsportolóként, majd zenészként, dokumentumfilmesként és tanárként is keményen ki kellett állnia a meggyőződése, saját(os) hangja mellett?

– Természetesen a saját tapasztalatok, élmények is befolyásolták a témaválasztásokat, de egy idő után, mint minden szakmában, a szubjektivitás háttérbe szorul, s elébe kerül a célirányos munka és az elhivatottság. Az érzelmeket nyilván nehéz kizárni, mert sokadszorra sem tudom úgy átlépni Magyarország bármelyik határát, hogy ne ugrana össze a gyomrom, s ne fájdulna meg valami legbelül. Ezúttal a legfontosabb cél a kutatói és a szépírói leírásokon túl, hogy köszönetet mondjunk az ott élő embereknek az évszázados kitartásért, s megismételjük, amit ők nálunk sokkal jobban tudnak, hogy van remény!

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. szeptember 18-i számában)